Futófelszerelésben figyeltem, ahogy a rózsaszín bögrém megtelik kávéval, miközben egy banánt majszoltam. Egy kék, feszülős rövidnadrág, és egy piros sportmelltartó volt rajtam. A kanapé karfájára már kikészítettem a fekete kapucnis felsőmet, amit majd ráveszek, amikor elindulok futni, de a lakásban túl meleg volt hozzá. Már épp kikapcsolt a kávégép, amikor csöngettek. Megettem a banánom utolsó falatját, és az ajtóhoz menet kidobtam a kukába a héját. Elképzelésem sem volt, ki érkezhetett, Celine és Josh ugyanis már régen a szólista próbán voltak, Maggie-nek pedig ilyenkor van erőnléti edzése. Komótosan sétáltam az ajtóhoz, mert azt hittem, hittérítők, esetleg valamiféle kereskedők jöhettek, de amikor lenyomtam a kilincset, fura érzés töltött el. Ismerős. És aztán az illatot is megéreztem, amiről tudtam, hogy találkoztam már vele, de azt nem, hogy pontosan hol, vagy hogy kihez köthető. Legnagyobb meglepetésemre Jessie Graham ácsorgott a küszöb túloldalán. Már nem ugyanaz a ruha volt rajta, ami pár órával ezelőtt, amikor becipeltük őt a lakásába. Ezúttal friss farmert, és egy zenekaros pólót viselt, a haja vizesen omlott a homlokába, látszott, hogy pár perce jött ki a zuhany alól. Az arca meggyötört volt, ami a tegnapi kis kiruccanását elnézve nem is csoda.
– Szia – köszönt halkan. Nekidőltem az ajtófélfának, és összefontam magam előtt a karjaimat. Csak ekkor ugrott be, hogy egy szál sportmelltartó van rajtam, ami eléggé kiemeli az idomaimat. És a hasam is meztelen. Libabőr futott végig rajtam, és legszívesebben visszaszaladtam volna a pulcsimért, de ekkor Jessie végre rám nézett, és úgy vezette végig rajtam a tekintetét, hogy úgy éreztem, belát egészen a vesémig. Szinte megbénultam. Főleg, amikor a szeme megállapodott a dekoltázsomon, és megnyalta az alsó ajkát. Esküszöm, nem akartam, de annyira zavarba hozott ezzel, hogy megint úgy bucskáztak ki a szavak a számon, hogy legszívesebben helyben elsüllyedtem volna.
– Azt akarod mondani, hogy köszönöm? Nem olyan nehéz. Csak néhány betű – egy pillanatig azt hittem, ez lesz az a pillanat, amikor Jessie közli velem, hogy többé nem tart igényt a munkámra a kávézóban, de helyette nyelt egy nagyot, és legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott. Aprócska mosoly volt, szinte bujkáló, de azért ott volt, én láttam.
– Igazából kérni szeretnék valamit – szólalt meg végre, tekintetét a földre szegezve.
– Ja, legközelebb is megmentünk attól, hogy belefulladj a saját hányásodba – hallottam meg magam mögül Brandon hangját. Ahogy hátrafordultam, szembe találtam magam félmeztelen lakótársammal, aki maga előtt összefont karokkal, kissé ellenségesen méregette a küszöbön ácsorgó Jessie-t. Ő kapkodni kezdte a fejét köztünk, hisz ez meglehetősen érdekes helyzet volt. Ott voltam én egy darab sportmelltartóban, és ott volt mögöttem egy dögös pasi, póló nélkül. Egyértelmű, mégsem igaz. Jessie összepréselt ajkakkal elmotyogott egy okét, és már vissza is indult a lakásába, csakhogy én nem hagyhattam, hogy azt higgye, Brandon és én járunk. Bőven elég félreértésben volt részem, amióta Londonba kerültem, így nem tartottam igényt többre. Még vetettem egy gyilkos pillantást Brandon felé, aki csak a karjait tárogatta, aztán kiléptem a folyosóra, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kettesben voltunk.
– Bocs, a lakótársam kissé zsémbes, amiért hajnali háromkor megkértem, hogy segítsen – magyaráztam az ujjaimat tördelve. Jessie bólintott egyet.
– Mondd meg a lakótársadnak, hogy köszönöm.
– Csak a lakótársam – nyomatékosítottam. Jessie furán pislogott, aztán biccentett egyet, jelezve, hogy neki aztán tök mindegy, és már be is nyitott a lakásába. Fogalmam sincs, miért, de utána kiáltottam. – A barátom Bécsben van! – az ajtó hatalmas csattanással csapódott be mögötte. Aha, szóval hiába mentettem meg a biztos felfázástól, és attól, hogy a hányásába fulladjon, hiába bámulta meg úgy a melleimet, mintha legalábbis egy darab hús lennék, továbbra sem vagyunk barátok. Megértettem.

– Istenem, ez a lakás hihetetlen! – fordult körbe Rosie a nappaliban elégedetten. - Sajnálom, hogy a beköltözéskor nem tudtam segíteni, csak, tudod, Zack akkor mutatott be a szüleinek, és... – hadarta Rosie, de gyorsan leállítottam.
– Ezerszer megbeszéltük – mosolyodtam el. – Örülök, hogy tetszik. Tényleg szuper lakás – Rosie levágódott a kanapéra, és tanulmányozni kezdte az egyik díszpárnát.
– Na, és milyen Mr. Tökéllyel együtt lakni? – kérdezte, oldalra billentett fejjel.
– Bár vele lakhatnék! – tettem össze a két kezemet. Rosie törökülésbe húzta a lábait, és kíváncsian pislogott. – Brandon-t el lehet viselni – vontam vállat nevetve. A nővérem lerakta maga mellé a párnát.
– Claire egy hétig győzködte anyáékat, hogy elengedjék erre a hétvégére. Remélem, tényleg figyelsz rájuk! – rázogatta meg a mutatóujját fenyegetően.
– Azt várod el tőlem, hogy legyek gyertyatartó? – húztam el a számat.
– Azt várom el tőled, hogy ne hagyd, hogy a kishúgunk idő előtt essen teherbe – helyesbített.
– Ó, egek, Claire és Brandon is felnőttek. És mindketten jártak biológiaórára. Tudják, hogyan lesz a kisbaba, és hogy hogyan lehet elkerülni, hogy legyen – forgattam a szemem.
– Claire csak tizenhat éves – sóhajtotta Rosie. – És szerelmes Brandon-ba. Könnyen elveszítheti a józaneszét.
– De Brandon pont elég felelősségteljes – biztosítottam a nővéremet. – Különben meg, ha teherbe ejti Claire-t, legalább mindenféle magyarázat nélkül csavarhatja le Celine a golyóit, miközben alszik – gondolkodtam el hangosan. Rosie értetlenül meredt rám.
– Mégis miért akarná Celine lecsavarni Brandon golyóit?
– Mert Celine mindenkinek le akarja csavarni a golyóit – adtam meg a számomra logikus magyarázatot. Mielőtt Rosie kérdőre vonhatott volna, hogy miért barátkozok ilyen agresszív lányokkal, megszólalt a telefonom ébresztője. Gyorsan kinyomtam, és talpra ugrottam. – Mennem kell dolgozni. Elkísérsz?
– Persze – állt fel Rosie is.
Együtt sétáltunk el a kávézóba, ahol Rosie már számtalanszor járt, hiszen Amelia az ő csoporttársa az egyetemen, és már többször meglátogatta a barátnőjét a munkahelyén. Mialatt én felkaptam magamra a lila kötényt, és üdvözöltem Amelia-t, Rosie rendelt magának egy szelet csoki tortát, meg egy lattét, és a pultra támaszkodva kezdett falatozni. Kitárgyaltunk mindent, a forgalom elég gyér volt, néha egy-egy kávét vagy sütit kiadtunk, de alapvetően csendes időszak volt. Egészen addig, amíg az új vendéget jelző kis csengő az ajtó felett megszólalt, Amelia száját pedig elhagyta egy diszkrét „ó-ó".
– Leltárt leadni, Balerina az irodámba – Jessie a pultra hajított egy zöld mappát, de úgy suhant el előttünk, hogy ránk sem nézett. Rosie szinte automatikusan húzta ki magát, ahogy meglátta Jessie-t.
– Ő a főnökötök? – kérdezte, csorgó nyállal. Amelia és én is grimaszba torzult arccal bólintottunk. Rosie az iroda ajtaját bámulta. – És ő lakik veletek szembe? – kérdezte tőlem.
– Néha – feleltem, épp úgy, ahogy Jessie tette, amikor összefutottunk, hetekkel ezelőtt. Rosie elismerően bólogatott.
– Nos, ha számba vesszük őt és Brandon-t, amikor mindenki otthon van, akkor az egy háztömbre jutó szexistenek száma már-már törvénysértően magas – közölte a nővérem.
– Basszus, tényleg! – kapott a fejéhez Amelia vidáman. Ma egy copfba fogta a haját, aminek az egyik fele fekete, a másik lila volt. Ajka, szokás szerint, fekete rúzsban pompázott. – A lakótársad tök helyes. A tesótok egy igazi mázlista.
– Egyébként, mióta van beceneved nála? – kérdezte hirtelen Rosie. Amikor zavartan pislogtam, folytatta. – Balerinának szólított – a francba, azt kérte, menjek az irodájába. Szinte meg sem hallottam, amit mondott, mert a mappa akkor csapódott neki a pultnak, az ajtó akkor csukódott vissza, és még csak nem is úgy tűnt, hogy hozzánk beszélne... Gyorsan megigazítottam a kötényemet, és kisurrantam a pultból. Mielőtt bekopogtam az iroda ajtaján, a lányokra pillantottam, akik a mutató-és középső ujjukat keresztbe fonva kívántak sok sikert. Ahogy az öklöm utat talált az ajtóhoz, már hallatszott is bentről Jessie dörrenő válasza. Szabad. Szuper.
Benyitottam, az iroda pontosan olyan volt, mint a legelső alkalommal. Jessie a székében ült, az asztal mögött, épp egy halom papír volt a kezében. Intett, hogy menjek beljebb, és csukjam be az ajtót. Annyira tekintélyt parancsoló volt a megjelenése, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy pár napja még magatehetetlenül feküdt a lépcsőházban, és ha Brandon-nal nem rángatjuk fel onnan, ki tudja, milyen következményekkel járt volna. Ugyanannak az alamuszi nyuszinak éreztem magam a közelében, mint legelőször.
– Nem vagyok kíváncsi a magánéletedre – kezdte, összerendezgetve egy kupacot a papírhalomból. A szemöldököm a magasba szökött. Nagy nehezen végre rám nézett, és felállt. Kikerülte az asztalt, és nekidőlt. Maga előtt összefont karokkal folytatta. – Nem érdekel, hogy ki a barátod, vagy, hogy hol van. Egyetlen dolgot szerettem volna kérni tőled.
– Bocsánatot, amiért bunkó vagy? – azt a rohadt. Azonnal le is csukódott a szemem, azt gondoltam, éktelen üvöltés következik majd, vagy valamiféle húsba maróan fájdalmas módon elküld a francba, de nem történt semmi. Csendben figyelt, még akkor is, amikor percek elteltével ki mertem nyitni a szemem. Világoskék inge megfeszült a bicepszén, enyhe borosta fedte hibátlan arcbőrét. Jégszínre emlékeztető szeme engem fürkészett. – Sajnálom, én... – dörzsöltem meg a homlokomat. – néha előbb beszélek, és csak utána gondolkodom.
– Szóval, szerinted bunkó vagyok? – kérdezte végre. Ez most valamiféle csapda? Mint amikor a nők megkérdezik a férfiakat, hogy kövérek-e? Amire nem létezik helyes válasz. Nem válaszoltam, ezért Jessie ellökte magát az asztaltól, és odalépett elém, egészen közel. Két fejjel fölém tornyosult, ezért lehajolt, amikor megszólalt. Lehelete csiklandozta a fülem alatti érzékeny részt, ahogy ujjai is, miközben a fülem mögé simított egy hajtincset, ami kikandikált a laza kontyomból. – Ne szólj senkinek a csütörtöki közjátékról – kérte fojtott hangon. Magamat is megleptem, mennyire élveztem a közelségét. Beleborzongtam, és a libabőr az egész testemet elborította, de annyira jólesett, mint még talán soha semmi. Az ujjai végén enyhe bőrkeményedést éreztem, a tenyere mégis puha volt, ahogy végighúzta az arcomon. Miután elszakadt egymástól a bőrünk, hátrált egy lépést, és újra nekitámaszkodott az asztalának.
– Különben kirúgsz? – préseltem ki magamból a szavakat. Jessie csücsörített a szájával, mintha átgondolná a lehetőségeket.
– Nem.
– Akkor?
– Megkeresem a barátodat – mondta.
– Hogy elmondd neki, milyen nagylelkű, empatikus barátnője van? – ráncoltam a homlokomat.
– Aha – biccentett. – Olyannyira empatikus, hogy szívesen kielégített engem, minden létező értelemben – billentette oldalra a fejét. Na, ettől aztán már meghátráltam. Azt hazudná Sebastian-nak, hogy lefeküdtem vele?
– Te most megzsarolsz engem? – kérdeztem hitetlenül. Jessie összefonta maga előtt a karjait.
– Csak üzletet ajánlok. Te tartod a szádat, és én is.
– Neked nincs is miről tartani a szádat – vetettem oda neki. Jessie hátradöntött fejjel nevetett fel.
– Fogadjunk?
– Miben akarsz fogadni? – fintorogtam.
– Egy hónapig sem bírod. Az ágyamban fogsz kikötni – vigyorodott el magabiztosan. Na, ekkor már belőlem tört ki a nevetés.
– Kicsit visszavehetnél az arcodból. Nekem barátom van, akit szeretek.
– Bécsben.
– Attól még szeretem – mondtam neki dühösen. Jessie úgy bólintott, hogy egyértelmű volt, nem hisz nekem. – Undorító vagy – közöltem vele durván, aztán az ajtóhoz léptem.
– Egy hónap múlva nem ezt fogod mondani – szólt utánam, miközben feltéptem az ajtót. Már nem érdekelt, hogy ő a főnököm, már nem érdekelt semmi, ezért gondolkodás nélkül mutattam fel neki a középső ujjamat, mielőtt bevágtam volna az ajtót magam mögött.

Brandon annyira nevetett, hogy lecsúszott a lába a rúdról.
– Ez baromira nem vicces – sziszegtem, de ez őt nem hatotta meg.
– Figyelj – törölte meg a szemét. – Claire Londonban van, és velem tölti a hétvégét. Felőlem akár azt is bejelentheted, hogy holnap itt a világvége, nekem akkor is jókedvem van – tárta szét a karjait erőst „ez van" stílusban.
– Na igen, erről szólva... – megkerültem a rudat, és csípőre tett kézzel álltam meg Brandon előtt. Tudtam, hogy baromi ciki lesz, de muszáj volt tisztáznom vele. – Rosie fél, hogy felelőtlenek lesztek. Én bízom bennetek – tettem fel a kezem védekezőn. – de a nővérem egy kicsit túljátssza a szerepét.
– Azt hiszi, felcsinálom Claire-t? – vonta fel a szemöldökét. Elhúzott szájjal bólintottam. Brandon mögém lépett, és mindenféle előjel nélkül felemelt. Halk sikoly hagyta el a számat, de összeérintettem a két sarkamat a levegőben. Mielőtt folytathattuk volna a megbeszélést, felbukkant Harley, és kettőt tapsolva kérte, hogy álljunk be a Hamupipőke báljelenetéhez. Mindenki elfoglalta a helyét, ez volt az első összpróba a fiúk és lányok külön-külön megtanult koreográfiájával. Mindenki táncolt, ahogy kellett, én is emlékeztem minden mozdulatra, és csináltam a tőlem telhető legjobban. Harley folyamatosan rótta köztünk a köröket, hol egy-egy könyököt illesztett helyre, hol egy csípőt, hol csak elégedetten bólogatott. Valahol a koreográfia közepén találkoztunk össze a párunkkal, és Brandon ezt megfelelő alkalomnak találta arra, hogy folytassa a beszélgetésünket.
– Claire tizenhat éves. Semmit nem csinálok vele, amíg ő nem kéri – mondta, miközben a magasba emelt, és megtett velem egy kört, miközben én kinyújtottam a bal lábamat. Várjunk csak...
– Ti még nem feküdtetek le eddig? – kérdeztem, ahogy újra földet értem, és spiccbe állva vártam, hogy a koreográfia szerint megkerüljék egymást a mellettünk táncoló pár fiú tagjával, és újra visszatérjen hozzám.
– Nem – fonta körül a derekamat, és újra felemelt.
– Az hogy lehet? Te... – szembefordított magával, én pedig hátraléptem, jöhetett a piruett, Brandon mögém sorolt, és a csípőmre tette a kezét. Vele szemben álltam meg, összekapaszkodva táncoltunk tovább. – Te Brandon White vagy – fejeztem be a mondatomat.
– Te kértél meg, hogy feküdjek le veled, nem a húgod – vigyorgott. A kelleténél kicsit jobban szorítottam a felkarját, de ő csak nevetett rajtam.
– Tényleg nem történt még meg köztetek? – kérdeztem döbbenten. Brandon megforgatott, végpóz, és a zene leállt.
– Nem – eresztette el a kezemet. – És nem is fog megtörténni, amíg Claire nem kéri.
– És ha attól fél, hogy elhagyod, ha nem teszi ezt meg neked? – csóváltam a fejemet.
– Te komolyan ilyennek ismersz engem? – meredt rám Brandon csalódottan.
– Nem, dehogy – ellenkeztem. – Csak talán Claire...
– Claire is ismer engem – szögezte le a partnerem. – Tudja, hogy nem sürgetem őt, és elég türelmes vagyok, hogy kivárjam őt. És ez így is lesz.
– Hűha – pislogtam nagyokat. – Te aztán marhára belezúgtál a tesómba.
– Gondolod, hogy máskülönben elviselnélek téged? – ölelte át a vállamat. Válaszul csak beleböktem egyet a bordájába.

Hosszú idő óta először töltöttem egyedül az estémet. Brandon és Claire randizni mentek, Rosie egy barátnőjével találkozott, Josh az anyukáját látogatta meg, Celine bement az Operaházba gyakorolni, Maggie pedig korán indult versenyezni, így hamar lefeküdt. Délután három órát videótelefonáltunk Sebastian-nal, ami valamelyest megnyugtatott vele kapcsolatban. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam őt a telefonom képernyőjén, félmeztelenül, kócos hajjal, azzal az imádnivaló mosolyával. Felvillanyozott, ahogy a sikereiről beszélt, arról, hogy szereti a sulit, és gond nélkül tudja csinálni a munka mellett. Örültem az örömének, és bár annyira hiányzott, hogy majd' belehaltam, láttam a lelkesedést a szemében. Nem tehettem meg vele, hogy hazahívom, ahogy azt sem mondhattam neki, hogy nem tetszik nekem ez a helyzet. Pedig nem tetszett, de úgy döntöttem, hogy ez a bizonyos langyos víz csak akkor fog felmelegedni, ha teszek róla, és én tenni akartam. Nem hagyom, hogy az első működő kapcsolatomat, ami annyi mindent kiállt már, pont néhány kilométer tegye tönkre.
Elégedetten huppantam le a kanapéra, egy tálnyi pattogatott kukoricával, a kedvenc sorozatomat beizzítva a tévén, amikor a telefonom üzenet érkezését jelezte. Rögtön felkaptam, mert azt hittem, Sebastian lesz az (bulizni ment a barátaival, olyankor néha küld képeket), de teljesen váratlan feladótól várt rám egy üzenet.
Seggfej:
Egy hónap.
A fejemet csóválva dobtam félre készüléket, és indítottam el a műsort. Hihetetlen ez az ember, de komolyan! Mi a fenét hisz, hogy csak úgy bezuhanok az ágyába? Főleg, hogy... Gyorsan magamhoz vettem a telefont, és bepötyögtem a választ.
Balerina:
Elfelejted, hogy már láttalak totál részegen. Még csak járni sem tudtál. Annyira beleégett a kép a retinámba, hogy a szex nagyjából az utolsó, ami veled kapcsolatban beugrik.
Idegesen doboltam az ujjammal a készüléken, és egyáltalán nem kötött le a főhőseim élete a képernyőn.
Seggfej:
Tudod, mi a fura? Tisztán emlékszem, hogy a lakáskulcsom a farzsebemben volt, mindig ott tartom. És biztos vagyok benne, hogy nem a jófej lakótársad vette onnan ki.
Balerina:
Azt hiszed, én voltam?
Seggfej:
Miért, rosszul hiszem?
Balerina:
Nem. Valóban én voltam. Bár, nem tudom, ez mit számít.
Seggfej:
Letapiztál. Szóval módosítok: három hét, és az ágyamban leszel. Meztelenül. Velem.
Balerina:
Annyira sokat emlegeted ezt, hogy kezdem úgy hinni, bejövök neked. Vagy esetleg megint részeg vagy?
Szinte azonnal belém mart a bűntudat, ahogy elküldtem neki ezt az üzenetet. Te jóságos ég! Hiszen én flörtölök! Bassza meg, bassza meg, bassza meg... Nem. Dehogyis. Ez csak egy fura adok-kapok a főnökömmel. A rohadt életbe, nem is akárkivel flörtölök, hanem a főnökömmel! Hánynom kell magamtól, esküszöm.
Gondolkodás nélkül nyomtam rá Sebastian neve mellett a kis zöld telefonra. Nem is tellett bele három búgó hangba, máris a barátom fogadott a vonal túloldalán. Meg, a hangzavarból ítélve, egymillió másik ember.
– Milli? Baj van? – kérdezte ordítva. A zene bömbölt mögötte.
– Nem, nincs baj – legyintettem. – Csak tudni akartam, mit csinálsz – piszkálgattam a kanapé huzatát. Sebastian egy darabig nem felelt, aztán makogott valamit németül, végül visszatért hozzám.
– Milli, alig hallak. Mondtam, hogy eljövünk inni a srácokkal.
– Persze-persze, csak egy kicsit magányos voltam, és... – ez állati undorító. Nem fogok vele telefonszexelni, még akkor sem, ha amúgy minden bizonnyal szükségem lenne rá. – Ne haragudj, felejtsd el. Jó mulatást! – és már meg is szakítottam a hívást. Ott virított egy üzenet a kijelzőmön.
Seggfej:
Nem vagyok részeg. És ja. Elég szexi vagy. Főleg a sportmelltartóban. Most is az van rajtad?
Megáll az ész ettől a pasastól.
Balerina:
Nem.
Seggfej:
Hanem?
Ezt nem hiszem el! A pasimmal nem telefonszexelek, de ennek a seggfejnek elkezdem begépelni, hogy épp nincs rajtam semmi? Örök hála az égnek, hogy idejében megjött az eszem, és kitöröltem az üzenetet. Helyette küldtem neki egy olyan emotikont, ami a középső ujjat ábrázolja. Tökéletes jellemzése az érzéseimnek az irányába.
Seggfej:
Te is az enyémet – és egy kacsintós emotikon. Kacsintós! Rohadt szemét.
Balerina:
Állati undorító vagy.
Seggfej:
Igen, ezt már mondtad.
Balerina:
Egy undorító állat vagy.
Seggfej:
Nem rossz. Értékelem a kreativitásodat.
Balerina:
Az életem beteljesedett. Békén hagynál végre???
Seggfej:
Ha annyira nem akarnál beszélni velem, egyszerűen nem válaszolnál. De válaszolsz. Folyamatosan. Lehet, hogy kettő hét lesz abból a háromból?
Balerina:
Miért van az, hogy ilyenkor olyan bőbeszédű vagy, folyton a szexre utalgatsz, a kávézóban meg már szinte hálát kell adni azért, ha ránézel valakire?
Nem voltam ideges, amikor elküldtem neki azt az üzenetet. Annyiszor adtam már neki okot arra, hogy kirúgjon, ahányszor csak azt el lehet képzelni, ezért tudtam, hogy az állásom valamiféle megmagyarázhatatlan indokból adódóan beton biztos. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, ki is Jessie Graham valójában.
Seggfej:
Mert az a munkahelyem. Ott másképp viselkedik az ember.
Balerina:
Én mindenhol képes vagyok emberi módon viselkedni másokkal.
Seggfej:
Ja, hát nem is vagy főnök sehol.
Balerina:
Hűha, mégis miből gondolod, hogy ilyen behatóan ismersz engem?
Seggfej:
Mert kiszámítható vagy.
Balerina:
Ez nem igaz.
Seggfej:
Nemrég felhívtad a pasidat, hogy telefonszexeljetek, nem igaz?
Azt a rohadt...
Balerina:
Nem mindenki az alsó felével gondolkodik.
Seggfej:
Nem, nyilvánvalóan nem. De attól még felhívtad, hogy telefonszexeljetek.
Balerina:
Mitől hiszed ilyen okosnak magad? A sok pénzedtől? A kávézódtól? Az edzőtermeidtől?
Seggfej:
Nagyjából igen, ebben a sorrendben.
Balerina:
Te tényleg egy pöcs vagy.
Seggfej:
Ó, fejlődsz, ez tetszik! Újabb pont a pro oldalon a neved alatt.
Balerina:
Hát, a te pro oldalad üres.
Seggfej:
Még a testemet sem sorolod oda?
Balerina:
Még ha láttam is volna a testedet, valószínűleg akkor sem vehetné fel a versenyt a BARÁTOMÉVAL.
Seggfej:
Azért mondod ezt, mert még nem láttad.
Balerina:
Szerencsére.
Seggfej:
Nyugodtan átjöhetsz. Megmutatom.
Balerina:
Bocs, de abba a lakásba csak akkor megyek be, amikor becipellek a lakótársammal, mert te olyan részeg vagy, hogy nem tudsz megállni a lábadon.
Seggfej:
Meddig fogod ezt felhozni?
Balerina:
Ameddig a szexszel jössz állandóan.
Seggfej:
A szex egy természetes emberi szükséglet.
Balerina:
Az emberi viselkedést pedig sokan díjazzák. Gondolom, ebben még nem volt részed.
Seggfej:
Taníts meg rá, és én is megtanítalak néhány dologra – újabb kacsintós emotikon. Legszívesebben letépném a fickó kedvenc testrészét.
Balerina:
Nincs szükségem a szolgálataidra.
Seggfej:
Pedig nehéz lehet úgy, hogy a BARÁTOD Bécsben van.
Balerina:
Ne félts te engem.
Seggfej:
Ó, eszemben sincs! Láttam, milyen csinos kis ujjaid vannak. Biztosan jól megvagytok.
Annyira felmérgelt, hogy kis híján belehajítottam a telefonomat a tévébe. De, aztán eszembe jutott, hogy a telefonom nélkül aligha tudok állandó kapcsolatban lenni Sebastian-nal, a tévé pedig Brandon-é, úgyhogy minden bizonnyal szíjat hasítana a hátamból, ha baja esne a készüléknek. Ezért csak lenémítottam a telefont, az egyik díszpárna alá rejtettem, és üveges tekintettel bámultam a sorozatomat. Egy percre sem jutott többé eszembe Jessie Graham. Na jó, lehet, hogy mégis. De csak egy egészen rövid időre.
Három órával később még sehol senki nem volt.
Mármint, a lakótársamat és a húgomat számítva. Idegesen járkáltam fel-alá, a telefonommal a kezemben. Már kétszer hívtam őket, de nem akartam aggódó nővérnek tűnni, aki megállás nélkül zaklatja őket a randijukon, amire ugyebár meglehetősen kevés alkalmuk van. De mégis aggódtam értük. Nagyon. Brandon nem kötötte az orromra, hogy hová mennek Claire-rel, és csak remélni mertem, hogy nem a Temze alján hánykolódik a testük, hanem, mondjuk, moziban vannak, és lenémították a telefonjukat. De, a francba, mégis melyik mozi tart nyitva éjjel egykor? És a legrosszabb az volt az egészben, hogy senki nem tudta elterelni a figyelmemet. Sebastian küldött néhány fotót, amin a barátaival borozik, és pár perce azt írta, marad még, mert nagyon jól érzi magát. Josh az anyukájával volt egy előadáson, ami után beültek vacsorázni, és mivel ritkán töltenek együtt kettesben időt, gondolom, még egy italra is elmentek valahová. Celine éjfél körül írt, hogy hazaért, és hullafáradt, ezért alszik, így őt sem zaklathattam. Maggie már rég aludt a reggeli indulása miatt. Rosie-t pedig mégsem hívhattam fel azzal, hogy a tesónk és a lakótársam eltűnt, és fogalmam sincs, merre lehetnek. Aztán felvillant a telefonom kijelzője. Úgy pillantottam rá, mint egy éhes hiéna, mert azt hittem, végre Brandon vagy Claire jelentkezik.
Seggfej:
Árad a lakásból a feszültség.
Balerina:
Kopj le.
Amint lezártam a készüléket, és tovább sétálgattam fel-alá a kanapé előtt, kopogtattak. Hát persze! Brandon itthon felejthette a kulcsát, a telefonja biztosan lemerült, ezért nem tudott jelezni, most pedig ezért kopog. Odacsörtettem az ajtóhoz, és már levegőt vettem a kiosztáshoz, csakhogy a küszöb túloldalán közel sem az állt, aki(k)re számítottam.
– Megmondtam, hogy kopj le – sóhajtottam, ahogy megpillantottam Jessie-t. Fekete melegítő és fehér póló volt rajta, ami tökéletesen kiemelte bosszantóan tökéletes izomzatát. Mogyoróbarna haja a szemébe hullott, de ő csak lazán, zsebre dugott kézzel állt velem szemben, aprócska mosollyal a szája sarkában. Már épp rácsaptam volna az ajtót, de ő gyorsabb volt, a lábát az ajtófélfához csúsztatta, így nem tudtam bezárkózni. – Mit akarsz? – tártam szét a karjaimat. – Talán küldhetnél róla egy SMS-t, nem? – gúnyolódtam. Jessie egy egyszerű mozdulattal szélesebbre tárta az ajtót, és belépett. – Hát persze, hogy bejöhetsz. Szolgáld csak ki magad – morogtam, majd becsuktam mögötte az ajtót.
– Kár a gőzért, ez az én házam – közölte, a kanapét vizsgálgatva. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Hogy. Mi? Ez az ő háza? Mármint, háztömbje? Miért van neki egy egész háztömbje? – Hát, egy nőnek sem állt még el tőlem a lélegzete úgy, hogy mindketten talpig fel voltunk öltözve – felém fordult, és lassan végigvezette rajtam a tekintetét. – Sajnos – tette hozzá, megállapodva a mellemnél.
– Attól, hogy ez a te... háztömböd – nyeltem egy jókorát, remélve, hogy elröhögi magát, és közli, hogy csak viccelt. De nem tette. – még lelkiismeret-furdalás nélkül könyökölök bele az ágyékodba, ha nem húzol el most.
– Ó, biztos lehetsz benne, Balerina, hogy a könyököd hamarosan az ágyékom közelében lesz – kacsintott rám. Aha, ezek szerint nem csak a virtuális világban, hanem a valóságban is szeret kacsintgatni. Feltéve, ha nem a munkahelyén kell tennie.
– Húzzál már el! – fogtam a fejemet. Jessie nekitámaszkodott a kanapénak, és összefonta maga előtt a karjait.
– Mi bajod van? – kérdezte végül.
– Túl hosszú a lista ahhoz, hogy most elsoroljam – vágtam vissza. Jessie körbenézett, aztán újra rám emelte kék szemét.
– Hol van a lakótársad? – még szép, hogy beletrafált. Hiába éreztem magam szörnyen magányosnak (minden értelemben), eszem ágában sem volt vele megosztani az érzéseimet. Főleg, hogy szerintem még ezt a szót sem értené. Odacsörtettem az ajtóhoz.
– Húzzál. El. Innen – téptem fel az ajtót, de Jessie továbbra is a kanapénak támaszkodva, bujkáló mosollyal figyelt. Amikor percekkel később sem volt hajlandó megmozdulni, érzékeltem, mennyire kínos is a nyitott ajtónál őrt állnom. Merthogy nem fog elmenni. Fantasztikus. Grimaszolva csaptam vissza az ajtót, és odasétáltam a kanapéhoz. Nem akartam Jessie mellé kerülni, ezért inkább a dohányzóasztalra ültem le. Egy darabig némán bámultuk egymást, mindketten tudtuk, hogy egyikünk hamarosan megtörik, és sajnos láttam az arcán, hogy tisztában volt vele, hogy én leszek a gyenge láncszem. – Claire és Brandon randizni mentek, még délután. Most pedig egyikük sem veszi fel a telefont, és nem tudom, hová mentek – böktem ki végül. Akármennyire is szerettem volna lerúgni az ötödik emeletről ezt a nagyképű pöcsfejet, jólesett kimondani, mi nyomaszt ennyire.
– Ki az a Claire? – kérdezte, a homlokát ráncolva.
– A húgom.
– És ő van együtt a lakótársaddal, Brandon-nal? – billentette oldalra a fejét. Megvakartam a tarkómat, és bólintottam. Jessie biccentett egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a hallottakat, aztán felállt, és elővette a telefonját.
– Ne, nem hinném, hogy a rendőrséget... – kezdtem, de Jessie csendre intett. Megint úgy éreztem magam, mintha az irodájában lennénk, holott a nappalimban álltunk. Jessie Graham azzá a tekintélyt parancsoló, könyörtelen főnökké vált, akit baromira nem kedvelek. Nem mintha Jessie Graham más személyiségét kedvelném, de mind közül akkor is a főnökösködő seggfej volt a legrosszabb. A füléhez emelte a telefont, és néhány másodperc múlva beszélni kezdett.
– Eddie? Kellenének nekem a London Eye biztonsági kamerás felvételei délután hattól kábé mostanáig – London Eye? Mi van? Mi a fenét művel? – Nem, nem ér rá. Most azonnal – a hangja egyre szigorúbbá vált. A vonal túloldalán magyaráztak neki valamit, de ő közbeszólt. – Öt perced van, Eddie. Ha nem lesznek a felvételek a mail-fiókomban, mehetsz új állást nézni – azta. Nem húznám ki nála szívesen a gyufát. Vagyis... Nem tettem meg már eddig? Összezavarodva figyeltem, ahogy Jessie kinyomja a hívást, és ismét felém fordul. Nem szólalt meg, megint arra várt, hogy én törjem meg a csendet.
– Te egy seggfej vagy – bucskázott ki belőlem, mielőtt átgondolhattam volna. Megint. Jessie elnevette magát.
– Ja, mondták már – közölte, majd levágta magát a kanapéra, velem szembe.
– Tényleg? Csak mert szerintem baromira be vannak tőled szarva az alkalmazottjaid – húztam el a számat, felidézve, hogy Amelia miket mesélt. Rettegett Jessie-től.
– De fülem azért nekem is van – vont vállat, majd a feje fölé emelte a karjait, kinyújtózva. Önkéntelenül is elkaptam a tekintetemet, ahogy a mozdulata hatására felhúzódott a pólója, kivillantva a hasa egy vékonyka szegletét. Jessie kiszúrta a reakciómat, ezért csak még jobban nevetett. – Mennyinél is tartottunk, két hétnél? Redukálnám egyre – villantotta meg bugyihúzogató mosolyát.
- Emlékeztetnélek – köszörültem meg a torkomat, magamra erőltetve minden létező bátorságomat. Előrehajoltam, hogy közelebb kerüljek hozzá, és mélyebben a szemébe tudjak nézni. – hogy nekem barátom van.
– Bécsben.
– De szeretem őt – bizonygattam. – És még ha nem is így lenne... – csóváltam a fejemet. – Mit gondolsz, lefeküdnék veled, miközben te megfenyegetsz egy szerencsétlen embert, hogy küldjön el neked több órányi biztonsági kamerás felvételt az éjszaka kellős közepén, különben kirúgod?
– Eddie-nek ez a dolga – mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – A biztonsági cégemnél dolgozik.
– Neked van egy... – dörzsöltem meg a homlokomat. Mert ez azért már tényleg túlzás volt. – van egy biztonsági céged? Miért?
– Mert jó befektetés volt – tárta szét a karjait. Mielőtt bővebben kifejthette volna (oké, tudom, hogy nem fejtette volna ki bővebben), rezgett a telefonja. Nyomogatni kezdte, sebesen húzogatta az ujját a képernyőn fel-alá, legalább tíz perc telt el, mire újra megszólalt. – Bingó – fordította felém a képernyőt. A felvétel a sarokban látható dátum szerint alig negyed órája készült. Claire és Brandon akkor ültek fel a London Eye-ra. Vidámak voltak, egészségesek, boldogok. Akkora kő esett le a szívemről, hogy az egész testem összeernyedt a megkönnyebbüléstől.
– Honnan tudtad? – préseltem ki magamból nagy nehezen. Jessie a zsebébe süllyesztette a telefonját.
– Minden pasi a London Eye-ra viszi a csaját – ez fura, én még sosem jártam ott. Amikor Jessie észrevette, hogy töprengek, felnevetett. – Ne már, hogy Mr. Bécs nem randizott ott veled!
– Az egy egészen különleges kapcsolat – fontam össze magam előtt a karjaimat sértetten. Jessie vihogva állt fel.
– Abban biztos vagyok. Kár, hogy egy hét múlva már fülig szerelmes leszel belém – vetette oda nekem a válla felett, az ajtó felé menet. Felpattantam a dohányzóasztalról, és követtem őt. A küszöbnél ő megtorpant, én pedig utolértem.
– Ne is álmodj róla, te seggfej – támaszkodtam neki az ajtófélfának. Jessie megint bevetette az átható tekintetét, tetőtől talpig végigmért. – Oké – önkéntelenül is eltakartam magam a karommal. – Befejeznéd ezt, légyszi?
– Micsodát? – tettetett ártatlansággal pislogott.
– Úgy bámulsz, mint egy darab húst – motyogtam. Jessie váratlanul tett felém egy lépést. Szinte egész testemben remegtem, ahogy megszólalt.
– Csak kíváncsi vagyok, mire számítsak egy hét múlva – lehajolt hozzám, az arca egészen közel volt az enyémhez. Felemelte a kezét, lassan végighúzta a mutatóujját az arcomon, le a nyakamon, a kulcscsontomon, a bal vállamon, a kezemen. Az ujjaimnál állapodott meg, gyengéden szétnyitotta ökölbe szorított kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. Elállt a lélegzetem, de nem azért, mert olyan baromira mérges lettem volna, hanem mert a bűntudat és a boldogság egyszerre árasztotta el minden porcikámat. Jessie ajka leheletfinoman érintette meg a homlokomat. – Hevesen ver a szíved – suttogta. Még jó, hogy! Itt fogdos meg mit tudom én, aztán meg heccel a szexszel, de nekem ott van Sebastian, akihez soha, senki nem érhet fel. Egyetlen hosszú, idegtépő percet hagytam magamnak a döntéshozatalra. Végül kihúztam az ujjaimat az övéi közül, és hátráltam egy lépést. Makacsul a padlóra szegeztem a tekintetemet. Jessie kifújt egy nagy adag levegőt, de szótlanul fordult át a lakása ajtajához.
– Köszönöm! – mondtam ki, mielőtt eltűnhetett volna. Lassan nézett hátra a válla felett.
– Úgyis jöttem eggyel – felelte, majd belépett a lakásába, és bezáródott mögötte az ajtó.

Már a negyedik szombat reggelemet kezdtem a kávézóban, így igazán rutinosnak éreztem magam, ahogy leszedegettem az asztalok tetejéről a székeket, és a raktárból feltöltöttem a cukoradagolót. Ugyanakkor ez volt az első olyan alkalom, hogy egyedül vittem végig az egész délelőttöt. Amelia hazautazott a hétvégére, vidékre, Katy pedig csak délutánra jön, így kettőig egyedül kell boldogulnom. Utána négyre mehetek társulati próbára, ahol lecsavarhatom Brandon tökeit, amiért hajnali négyre volt szíves hazatolni a seggét, a húgommal. Hiába nyugodtam meg Jessie magánakciója után (természetesen arra célzok, hogy kiderítette, merre vannak a tesómék), nem tudtam elaludni, amíg haza nem érnek. Amikor meghallottam a kulcs zörgését a zárban, a szobaajtóm kilincsére tettem a kezemet, és épp levegőt gyűjtöttem a tüdőmbe az éktelen ordításhoz, csakhogy aztán fura, cuppanós hangokra lettem figyelmes. Óvatosan kidugtam a fejem az ajtón, és amikor megláttam, hogy Brandon és Claire édesen falják egymást, irtó aranyosan és ártatlanul, úgy döntöttem, a fejmosás várhat. És ott, akkor csak hálát éreztem, amiért egyben, egészségesen hazaértek. Reggel pedig már hat előtt eljöttem otthonról, így aznap még nem találkoztam velük. A próbán azonban holtbiztos, hogy kiterem a lakótársam nyakát.
– Jó reggelt – sétált be a kávézóba valaki. Már épp automatikusan perdültem volna felé, jelezve, hogy csak fél hétkor nyitunk, amikor ismerőssé vált az illat és a hang, ami belengte a helyiséget.
– Jó reggelt – ráncoltam a homlokomat. Jessie Graham öltönyben, egy vaskos mappát a hóna alatt szorongatva, a telefonját nyomkodva támaszkodott a pultra.
– Kérhetnék egy kávét? – mondta, fel sem pillantva a telójából. Utáltam az ilyen vevőket. Ha valaki kér tőlem valamit, akkor legalább arra méltasson, hogy a szemembe néz, még ha nem is koncentrál teljesen rám. Bementem a pult mögé, és angyali mosolyt varázsoltam az arcomra.
– Hogy adhatom? – Jessie végre hajlandó volt rám nézni. Bár ne tette volna! Ugyanaz a ragadozó tekintet fogadott, ami természetesen most is a dekoltázsomat vette célba. Milyen kár, hogy a lila kötény a lehető legtöbbet takarta el belőle.
– Nem tudod, a főnököd hogyan issza a kávét? – dobta le a mappát és a telefont is a pultra.
– Tekintve, hogy a főnököm általában még csak rám sem néz a munkahelyemen, szerintem ez annyira nem meglepő – vetettem oda neki. Jessie egy könnyed mozdulattal felült a pult tetejére, átlendítette a lábát, és leugrott mellém. Tátott szájjal meredtem rá. – Már bocs, de ez itt...
– Az én kávézóm? Hát, ja – vigyorodott el. – Na, figyelj – mögém lépett, és elvett mellőlem egy hófehér csészét. Úgy helyezkedett, hogy miközben a csészét a kávégép alá tette, és megtöltötte szemes kávéval, a két keze között álljak, így tulajdonképpen átölelt engem. Egy rövid időre hagytam magamnak, hogy beleszédüljek a mentás samponillatába, a testéből áradó meleg okozta kellemes érzésbe, és a szememet legeltessem izmos karján, de aztán eszembe jutott Sebastian, aki valószínűleg most gyanútlanul józanodik egy bécsi albérletben, és tuti, hogy nem lenne boldog a kis jelenetünk láttán. Kibújtam Jessie öleléséből, és összefontam magam előtt a karjaimat. Jessie hitetlenül elröhögte magát, aztán két kockacukrot dobott az elkészült kávéjába. – Mikor ismered már el végre, hogy bejövök neked?
– Mikor ismered már el végre, hogy nem minden lánynak jössz be? – vontam fel a szemöldökömet. Jessie tovább nevetett.
– Soha. Mert ez nem igaz.
– Miért, én úgy festek, mint aki epekedik utánad? – mutattam végig magamon. Jessie elgondolkodott, végül egyetlen kortyra kiitta a kávéját. Csak akkor válaszolt, amikor elhaladt mellettem.
– Csak idő kérdése, Balerina.