– Szerintem valami nem stimmel – csóváltam a fejemet, amikor Brandon belépett a kávézóba. A pult mögött álltam, és épp egy öltönyös fickó kávéját készítettem el extra tejszínhabbal (természetesen csak harmadjára sikerült a kávéra ejtenem a tejszínhabot, az első két alkalommal a lila kötényemen landolt, Amelia remekül szórakozott rajtam), miközben Brandon egy hosszú, fekete selyemszalagot hajtott szét.
– Miért? – kérdezte, rám sem pillantva.
– Mert beléptél egy helyiségbe, és senki nem szeretett beléd – vontam vállat, utalva arra, hogy a kávézóban csak férfiak és néhány lány üldögélt, de ők mindannyian a párjukkal. Brandon körbenézett, aztán elröhögte magát.
– Na, pattanj ide, barista kisasszony, három óra múlva társulati próba – intett Brandon. Felemeltem a kezemben lévő tejhabosítót.
– Ha nem tűnt volna fel, dolgozom.
– Te ezt annak nevezed? – röhögött fel. Már épp levegőt vettem egy csípős visszavágáshoz, csakhogy újra megszólalt. – Oké, segítek – mielőtt ellenkezhettem volna, Brandon megkerülte a pultot, és becsusszant mögé, épp mellém. Sajnos kissé félrelökte Amelia-t, aki elég tintaképtelen reakcióval jutalmazta meg a lakótársamat, mivel magára borított egy presszókávét. Brandon elnézést kért, aztán a dereka köré kötötte a fekete szalagot.
– Ne közelíts! – tettem fel a kezem védekezőn. Elhátráltam a süteményes hűtőig, és a fejemet ráztam. – Majd összekötjük magunkat, amikor megyünk a próbára, azt mondta Harley, hogy nem fogja ellenőrizni a csalást!
– Igen, de azt is mondta, hogy észre fogja venni az összhangon, ha nem teljesítettük a feladatot – forgatta a szemét Brandon, felém nyújtva a szalag másik végét.
– Hagyjál már, tök régóta együtt táncolunk – legyintettem.
– Bocsánat – köszörülte meg a torkát egy lány, aki épp akkor lépett be a kávézóba. Nagyon csinos volt, hosszú, szőke hajjal és világítóan kék szemmel. Természetesen egyből Brandon-t szúrta ki, és miközben megkérdeztem tőle, mit kér, folyamatosan a lakótársamat bámulta. Ő persze ezt vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, mert nekidőlt a falnak, és unottan csavargatta a fekete szalag végét. A lány úgy dadogta el, milyen süteményt és kávét kér, hogy közben csorgott a nyála. Sóhajtva készítettem el a rendelését (a sütije felborult a tányéron, de szerencsére nem vette zokon...Mondjuk, szerintem azt se vette volna észre, ha egy mosogatószivacsot adok neki, annyira Brandon-nal volt elfoglalva), és vettem át tőle a pénzt.
– Téged ez tényleg nem zavar? – fordultam oda a sráchoz. Úgy nézett rám, mintha szívességet tenne.
– Micsoda? – értetlenkedett.
– Hogy a csajoknak majd' kiesik a szeme, amint meglátnak – Brandon olyan nemtörődömséggel vont vállat, hogy azt már tanítani kéne.
– Nem túl sokan vannak, akiktől elvárom, hogy essen ki a szemük – közölte.
– Őszintén remélem, hogy a kishúgomra céloztál – rázogattam meg előtte a mutatóujjamat fenyegetően. Brandon elvigyorodott, majd, kihasználva a gyenge pillanatomat, a derekamnál fogva magához rántott, és a csípőm fölött megkötötte rajtam a fekete szalagot. Felszisszentem, és belebokszoltam a vállába, de akkor már késő volt. Olyan szoros csomót kreált villámgyorsan az oldalamon, hogy szerintem azt a próba előtt is csak ollóval fogjuk tudni szétszedni. – Idióta! Most hogy fogok dolgozni? – mutattam körbe. Brandon felröhögött.
– Nem mindegy? Úgyis arra vársz, hogy mikor rúgnak ki.
– Kirúgni? – lépett oda hozzánk Amelia, miután kiszolgált egy kiskosztümös, középkorú nőt.
– Ja, Milli tegnap lebunkózta a föncit – köpött be azonnal Brandon. Amelia szeme elkerekedett.
– Ez nem egészen így volt – ellenkeztem, majd beavattam a munkatársamat abba, hogy összefutottam (szó szerint) Jessie-vel a folyosónkon, mivel, állítása szerint, néha ott lakik velünk szemben. Beszólt a balettra, én pedig nem tudtam türtőztetni magam. Amelia olyan hangosan nevetett a beszámolóm végén, hogy több vendég felénk pislogott a kis, kerek asztalok felől.
– Oké, tuti, hogy ha kirúg, akkor is baromira megérte. Már egy éve neki dolgozom, és még sosem volt bátorságom megmondani neki, mit gondolok róla.
– Véletlen volt! – védekeztem. – Csak kicsúszott a számon – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Te a Nemzeti Sportakadémia tánc szakjának vezetőjét is megfenyegetted – meredt rám rezzenéstelen arccal Brandon. – Kétlem, hogy az is véletlen lett volna.
– Fogd be – sziszegtem, mire Brandon is felnevetett, és belebökött az oldalamba. Na igen, mi valahogy így kommunikálunk. A probléma ezzel akkor volt, amikor a műszakomból hátralévő másfél órában is ehhez támadt kedve, miközben a kezemben egy teli pohárnyi kávé volt. Mindegy, Amelia jól szórakozott, és néhány vendég is mosolyogva figyelt minket. Bár, valamiért úgy érzem, ez sokkal inkább szólt Brandon külsejének, mint annak, hogy a pultos lány kiborította a rendelést, vagy elejtette a süteményt.
Duzzogva hagytam, hogy Brandon maga után rángasson az utcán, egészen az Operaházig. Elég furán festhettünk, egy lány, aki maga előtt összefont karokkal dacoskodik, és egy fiú, aki egy fekete szalagon rángatja őt. Csoda, hogy nem hívták ránk a rendőrséget.
– Elcseszted a műszakomat! – nyöszörögtem.
– Tévedés – fordult felém. – Bevonzottam egy csomó csajt – na jó, ezzel nem tudtam vitatkozni.
– Annyi kárt okoztam, mint az egész fizetésem! – fogtam a fejemet. – Szerinted vicces visszarántani a szalaggal, miközben teletöltök egy poharat kávéval? – tettem csípőre a kezemet. Brandon alig tudta elrejteni a vigyorát.
– De szerencsére a főnök nem volt ott, hogy tudjon a károkról, Amy pedig a te oldaladon áll – tárta szét a karjait.
– A neve Amelia – javítottam ki.
– Tök mindegy – vont vállat. – El fogunk késni! – kopogtatta meg az órája számlapját. Sóhajtva elindultam utána. Nem mintha lett volna választásom, hiszen egy fekete selyemszalaggal voltunk összekötve.
– Utállak – motyogtam. Brandon zsebre dugott kézzel sétált előttem.
– Hallottam – vetette oda nekem a válla felett. – És nem hiszek neked – tette hozzá.
– Pff, ugyan miért nem? Gondolod, hogy mert a húgom totál odavan érted, törvényszerű, hogy én is?
– Nem, csak láttam a fejedet, amikor azt hitted, nem én leszek a Pa De Deux partnered – pillantott hátra egy másodpercre. Na, erre aztán elvörösödtem, és behúzott nyakkal követtem Brandon-t a próbateremig. Oké, igaza volt. Természetesen kedveltem őt. Nem úgy, mint mondjuk Josh-t, hisz ő a legjobb barátom. Nem is úgy, mint Sebastian-t, ami nyilván érthető. Brandon olyan volt nekem, mint egy testvér, akin kitölthetem a dühömet, de közben tudom, hogy segít és támogat. Vitázunk és kiabálunk egymással, de kiállunk a másikért. És ez így van rendjén.
Amikor beértünk a színpadhoz, már a legtöbben ott tobzódtak. Rajtunk kívül négy pár üldögélt bemelegítve, átöltözve.
– Basszus – fékeztem le. Brandon is megtorpant, és visszafordult felém. – Hogy öltözünk át? – jutott hirtelen eszembe. Farmer és piros blúz volt rajtam, ebben a legnagyobb jóindulattal sem lehet balettozni. Láttam, hogy Brandon arcán halvány árny fut át, aztán megvakarta a tarkóját.
– Megoldjuk – mondta, majd az öltözők felé indult. Úgy próbálkoztunk, hogy én beléptem a lányöltözőbe, ő kívül maradt, és becsuktuk az ajtót, közte a szalaggal. Könnyebben ment az öltözés, mint hittem, bár a csípőm körül húzódott egy halvány, piros csík, amit a szalag szorítása okozott, de mindegy. Mezítláb, a spicc-cipőmmel a kezemben léptem ki a folyosóra, ahol Brandon a telefonját nyomkodva ácsorgott. Átléptünk a fiúöltöző ajtaja elé, és hasonló módszerrel oldottuk meg az ő öltözködését. A probléma ott kezdődött, amikor Tina és a párja megjelentek. Köztük egy piros szalag feszült. A srác csatlakozott volna a színpadon lévőkhöz, Tina azonban lefékezett, amint meglátott. Hát persze, tudta, hogy Brandon a párom, egyértelmű volt, hogy ő is a közelben van. Konkrétan a fiúöltöző ajtaja mögött, a fekete szalag másik végén. Tina szája mosolyra görbült, aztán egészen véletlenül meglökte a vállamat. Én emiatt nekizuhantam az ajtónak, ami kinyílt, hisz a szalag miatt nem kattant teljesen helyre a kilincs nyelve. Brandon már felvette a szuszpenzorát, és a fekete nadrágját is, úgyhogy egy fehér pólóval a kezében, félmeztelenül nézett fel ránk a kinyílt ajtó mögül. Tina elvigyorodott, és csábosan intett neki egyet, amire Brandon egy elhúzott szájú biccentéssel reagált. A srác, azt hiszem, Bill, elrángatta mellőlem Tina-t, aki folyamatosan hátrapillantgatott, mialatt felsétáltak a színpadra. Brandon belebújt a pólójába, és kijött mellém a folyosóra.
– Látod? – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Nem – vont vállat Brandon, aztán ő is felment a színpadra, maga után rángatva engem. Olyan irigy pillantásokkal szembesültem a Brandon és köztem húzódó szalag miatt, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. Brandon White megalapozta a szociális kapcsolataimat a Társulatban. Szuper.

– Azóta nem találkoztatok? – rakta le maga mellé a plüssmacimat Maggie. Megráztam a fejem, és belekortyoltam a teámba. Már három hete dolgozom a kávézóban, és annyi koffeint láttam már ennyi idő alatt, hogy gondolni sem tudok többé a kávéra. Maggie, miután megnyerte az izraeli versenyt, egy hét pihenőt kapott az edzőjétől, de azóta újra az Olimpiai Központban készül, ami történetesen öt metrómegállóra van tőlünk. Mivel Brandon odakint nyomta az xboxot, inkább bevonultunk a szobámba.
– Nem. Vasárnap felhívtam Amelia-t, hogy szerinte bemenjek-e egyáltalán dolgozni hétfőn, de azt mondta, Jessie egy szót sem szólt rólam. Próbáltam átkopogni hozzá, és bocsánatot kérni, de nem nyitott ajtót – magyaráztam. Maggie törökülésbe húzta a lábait, és a térdét dörzsölte.
– És amikor hétfőn bementél, minden normális volt – összegezte a barátnőm. Bólintottam. – Nem várt rád felmondólevél, szerződés-megszűntetés, semmi ilyesmi?
– Semmi.
– Akkor biztosan nem érte el az ingerküszöbjét a beszólásod – vonta meg a vállát. A homlokomat ráncolva meredtem rá, mire ő elnevette magát, és hátradőlt. – Ha tényleg akkora pöcs, mint ahogy leírtad, holtbiztos, hogy ennél sokkal többre van szüksége ahhoz, hogy bedobja a törölközőt.
– Gondolod? – grimaszoltam.
– Már három hete rendesen dolgozol a kávézójában, nem? – tárta szét a karjait. Ismételten bólintottam. Maggie csettintett a nyelvével. – Na látod. Mondjuk, az fura, hogy azóta nem tette be a lábát a saját vállalkozásába.
– Amelia szerint volt bent, de mindig elkerültük egymást – legyintettem.
– Hát akkor talán így büntet téged – vigyorodott el Maggie. Elég értetlenül pislogtam. – Hé, te mondtad, hogy úgy néz ki, mint egy görög félisten.
– Ugye tudod, hogy a bátyáddal járok? – nevettem el magam.
– A mamlasz tesóm Ausztriában van, te pedig nem vagy vak – közölte egyszerűen. – Nem az ágyába bújsz be, csak észreveszed, mennyire jól néz ki. Nincs is ezzel semmi baj.
– Szeretem Sebastian-t – mondtam ki, mindenféle előjel nélkül. Még magamat is megleptem. Maggie nagyokat pislogott.
– Tudom.
– Úgy értem – dörzsöltem meg a homlokomat. – Tényleg szeretem őt, és nagyon hiányzik.
– Tudom – ismételte Maggie furán.
– Annyira rossz, hogy nem ölelhetem át akármikor... – csóváltam a fejem. Maggie szomorúan mosolygott.
– Ez egy távkapcsolat velejárója.
– Maggie – telepedtem le mellé, az ágyamra. – Rossz ember vagyok, amiért azt kívánom, bár ne fogadta volna el azt az ajánlatot? – sóhajtottam gondterhelten. Már a nyár eleje óta ott motoszkál a fejemben ez a gondolat, de eddig soha, senkinek nem mertem bevallani. Holott ezt gondoltam, őszintén. Nem akartam, hogy Bécsbe menjen. Nem akartam, hogy elfogadja az ajánlatot, nem akartam, hogy elköltözzön Londonból. És a legkevésbé sem akartam feladni miatta a Royal Balett szerződését. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy a kapcsolatunk talán nem elég erős. Ha az lenne, egyikünk elengedte volna az álmát a másikért, nemde? Persze, magyarázható ez azzal, hogy fiatalok vagyunk még ehhez, és hogy képtelenség érett döntést hozni a szerelem lázálmában, de mégiscsak ott van a tény, hogy neki a karrierje, nekem pedig a tánc fontosabb, mint kettőnk. Egy darabig halogathatjuk ennek a beismerését, és jelenleg épp ebben a fázisban vagyunk, de eljön az a pont, ahol már annyi frusztráció és elhibázott döntés áll majd mögöttünk, hogy már csak dacból is hozzávágjuk mindezt a másik fejéhez egy nyomorult webkamerán keresztül. És, azt hiszem, ez a pont a kapcsolatunk végét is fogja jelenteni.
– Édesem – simított végig az arcomon. – senki sem akarta, hogy elfogadja azt az ajánlatot rajta kívül. De tudod, miért vagyok rátok még így is irtó büszke?
– Mert már lassan egy éve távkapcsolatban vagyunk, és eddig jól bírjuk? – próbálkoztam.
– Azért, mert két éve, amikor ő kis tejfölös szájú takonypóc volt, te meg az új, félénk lány a nagyvárosban, olyan hatással voltatok egymásra, hogy a másik nélkül ma biztosan nem lenne egyikkőtök sem az a csodálatos ember, akik vagytok. Kirántottátok egymást a szakadékból, Milli! – szorította meg a kezemet a barátnőm. – Szóval tök mindegy, mi lesz a kapcsolatotok vége, baromira megérte.
– Gondolod, hogy véget ér a kapcsolatunk? – sütöttem le a szemem.
– Nem tudom – vont vállat. – De látok rá esélyt, ha ez az idióta nem hagy fel ezzel a fura Ausztria-mániájával – ha még Sebastian húga is azt hiszi, hogy a kapcsolatunk nem áll túl stabil lábakon, akkor ott valami tényleg nem stimmel. – Hé – kereste a tekintetével az enyémet Maggie. – Minden rendben lesz – mosolygott rám.
– Persze – letöröltem egy elkószált könnycseppet. Az volt a baj, hogy jött a többi is.

Idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben elhelyezkedtem az ágyamon, és bedugtam a fülhallgatót a fülembe.
Már ezerszer elpróbáltam a fejemben, hogy mit fogok mondani Sebastian-nak, de egyszerűen nem tudtam elismételni kétszer ugyanúgy.
– Milli, nem kérsz pizzát? Josh és Celine átjön, és hoz mindkettőnknek – kopogott be a szobámba Brandon. A plafon felé emeltem a tekintetemet, és mély levegőt vettem. Oké. Ez talán egy jel arra, hogy nem most kéne komoly beszélgetést lebonyolítanom a barátommal.
– Kérek! – kiáltottam ki Brandon-nak, majd kihúztam a fülest a fülemből, és a telefonom társaságában csatlakoztam a nappaliban lebzselő lakótársamhoz, aki gyorsan lediktálta Josh-nak a telefonba, hogy milyen pizzát szeretne, és hogy hozzanak nekem is, aztán levágódott a kanapéra, és kapcsolgatni kezdte a tévét.
– Olyan fancsali képet vágsz, mintha kettesben töltöttél volna egy órát Miss Schwartz-cal – jegyezte meg, rám sem pillantva.
– Igazság szerint aggaszt valami – sóhajtottam. Brandon a homlokát ráncolta.
– Lehúztam a WC-t, esküszöm!
– Nem így értettem – forgattam a szemem. – Sebastian-nal kapcsolatban – suttogtam. Brandon tökéletes arca grimaszba torzult, és ezúttal végre felém fordult.
– Oké, együtt lakunk, a húgod a csajom, együtt táncolunk, tökre bírlak, de kérlek, könyörgöm, ne kelljen végighallgatnom ezt! – tette össze a két kezét, mintha imádkozna. – Celine nemsoká itt lesz, bírd ki addig.
– Hát te aztán tényleg csodás barát vagy – meredtem rá csalódottan. Brandon megint a tévére szegezte a tekintetét, ahogy válaszolt.
– Bocs, de ez a csajos siránkozás mindig kikészít. A te közeledben pedig jut belőle bőven – mondta, az utolsó megjegyzést már kicsit halkabban.
– Már elnézést – horkantottam fel. – Azt akarod mondani, hogy keserű vagyok? – böktem bele a mellkasomba. Látszott rajta, hogy igyekszik visszatartani a röhögést, de végül alulmaradt a küzdelemben. Dühösen hozzávágtam az egyik díszpárnát. – Sajnálom, hogy a szerelmem nélkül nem érzem magam teljes embernek! – sipítottam. Brandon a fegyveremként funkcionáló párnát szorongatta.
– Ugyan már, Milli! – ezúttal már ő is felemelte a hangját. – Folyton találsz magadnak valami kibúvót, amikor úgy viselkedsz, mint egy megkeseredett zombi. „Jaj, most szakított velem a pasim" – a szívére tett kézzel próbálta meg utánozni a hangszínemet. Elég gyatrán ment neki. – „Jaj, most összejöttem álmaim srácával, de sajnos lelépett egy másik városba egy olyan ajánlatért, amit Londonban, a világ egyik pénzügyi központjában nyilvánvalóan nem kapott volna meg" – folytatta. Itt azonban már közel sem a humor dominált.
– Tessék? – kérdeztem, a könnyeimet visszanyelve.
– Mit gondolsz, azért ment Bécsbe, mert itt sosem kapott volna hasonló lehetőséget? – Brandon arca kezdett elkomorodni.
– Mégis mit képzelsz magadról, hm? – pattantam fel. – Alig egy hónapja lakunk együtt, honnan veszed a bátorságot, hogy analizáld a kapcsolatomat? – szinte visítva beszéltem, de nem érdekelt. Nagyon úgy tűnt, hogy Brandon-t sem.
– Rohadtul nem kell analizálnom, előttem éled!
– Mert egy telefon – mutattam fel a készüléket. – tartja össze!
– Na és ez miért az én hibám, amiért engem büntetsz vele? – tárta szét a karjait.
– Te mi a fenéről beszélsz? – képedtem el. – Azt hittem, barátok vagyunk, és a barátok megbeszélik azt, ami nyomasztja őket!
– Aha, szóval nyomaszt a kapcsolatod? – vonta fel a szemöldökét.
– Az nyomaszt, hogy mennyire mélységesen elítéled a magánéletemet – fontam össze magam előtt a karjaimat. Brandon a fejét csóválta.
– Én csak azt mondom, hogy semmi értelme annak, amit csináltok. És ebben te is ugyanúgy hibás vagy, mint a csodapasid.
– Honnan tudsz te bármit is róla? – emeltem a plafon felé a fejemet. Brandon felállt, és egészen közel állt meg velem szemben.
– Miért, te talán tudsz? – épp mielőtt válaszolhattam volna neki, kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent Maggie, kezében egy barna papírzacskóval.
– Celine hívott, hogy itt lesznek este, úgyhogy gondoltam, csatlakozom. Hoztam almás pit... – ahogy odaért mellénk, észrevette, hogy valami nagyon nem stimmelt. – Mi van? – kapkodta a fejét köztünk. Brandon gunyoros mosolyra húzta a száját, és úgy felelt, hogy végig a szemembe nézett.
– Semmi – majd elvágódott a kanapén. A dühöm és a csalódottságom Brandon-nal kapcsolatban nem múlt el, de elvettem a barátnőmtől az almás pitét, és a konyhába mentem, hogy tányérra rakjam a szerzeményét. Ő követett, és nekidőlt a pultnak, miközben figyelt.
– Beszéltél Sebastian-nal? – kérdezte váratlanul.
– Nem. Lehet, hogy csak akkor fogok tudni, amikor a lakótársam nincs itthon. Pár perce derült ki, hogy utálja Sebastian-t, és semmiképp sem akarom a csodás kis világát megzavarni – válaszoltam. Maggie értetlen arcot vágva követett vissza, a kanapéhoz.
– Bocs, lemaradtam valamiről? Mi bajod a tesómmal? – fordult Brandon felé.
– Ne forgasd ki a szavaimat – kérte tőlem, mire én beleharaptam egy almás pitébe. – És ne egyél annyi sütit, különben nem foglak tudni felemelni – vetett egy szúrós pillantást a sütimre. Na, ez már annyira rosszul esett, hogy nem gondolkodtam, amikor a kezemben lévő édesség maradékát egyszerűen hozzávágtam. Azt hiszem, ez megtörhette a köztünk egyre rohamosabban növekvő jégfalat, mert Brandon elröhögte magát, és visszahajította hozzám a sütit. Aztán felmarkolt még néhányat a tányérról, és azokkal kezdett dobálni, miközben én egy szerencsétlen párnával igyekeztem védekezni. Egy darabig így ment ez, amikor is az ajtó nyílására lettünk figyelmesek. Brandon egy marék sütimorzsával a kezében egyenesedett fel, én pedig hátrafordultam, hogy megnézzem, ki érkezett, ám ekkor egy adag süti landolt a hajamban. Röhögve fordultam vissza, és vágtam hozzá Brandon-hoz a régi klasszikust, a párnát. Csak ekkor tűnt fel, hogy Maggie a tévé előtt állva, maga előtt összefont karokkal figyelte, ahogy kajacsatára használjuk fel az almás pitéjét.
– Ti mi a fenét műveltek? – kérdezte Celine lassan. Josh odalépett hozzánk, kivett a hajamból pár morzsát, és le is nyelte őket.
– Kajacsata? Miért nem vártatok meg vele? – tudakolta csalódottan, és gyorsan összeszedte az összes fellelhető morzsát, feltehetőleg azért, hogy jóllakjon belőlük, holott Celine kezében ott virított három nagy pizzás doboz.
– Nagyon furák ők ketten – jegyezte meg Maggie. – Pár perce még üvöltöztek, most meg bohóckodnak – kapkodta a fejét köztünk.
– Csak nem a „fura" jelző jut eszedbe elsőként Milli-ről? – Celine hangját átjárta a szarkazmus.
– Hé! – kaptam felé a fejemet. Ennek eredményeképpen Brandon egy maroknyi morzsát szórt a nyakamba. Ami persze egyenes utat jelentett a pólóm alá. Megborzongtam, olyan volt, mintha ezernyi hangya futkosott volna rajtam. Josh kihasználta a pillanatot, és végre a védelmemre kelt: az egyik párnával kiverte Brandon kezéből az utolsó szelet ép almás pitét. Brandon felnevetett, és már Josh volt a fő célpontja. Felpattantam a kanapéról, és bevonultam a fürdőbe, hogy kirázzam a morzsákat a ruhámból és a hajamból. Celine és Maggie követtek, és becsukták maguk mögött az ajtót. Mindketten maguk előtt összefont karral, gyanakodva méregettek, miközben én még a melltartómból is az almás pite maradékát szedegettem ki. – Mi van? – kérdeztem tőlük vékonyka hangon.
– Az előbb még öltétek egymást, most meg itt szórakoztok? – vonta fel a szemöldökét Maggie.
– Min vesztetek össze egyáltalán? – ráncolta a homlokát Celine. Nagyot sóhajtva ültem le a fürdőszoba hideg kövére.
– Szerinte Sebastian bármikor kaphatott volna hasonló ajánlatot Londonban, és nem tetszik neki a kapcsolatunk – magyaráztam. Maggie és Celine először összenéztek, aztán rám meredtek.
– És hiszel neki? – telepedett le mellém Maggie. Vállat vontam. Már nem fojtogattak a könnyek, mint nemrég, amikor Brandon a fejemhez vágta mindezt.
– Van benne valami.
– Na jó – emelte fel a kezét Celine. – Csak, hogy tisztázzuk. Nekem semmi bajom a kapcsolatotokkal – ült le ő is a szőnyegre. – de Sebastian egész életében egy gyáva kis pöcs volt.
– Tessék? – kapta felé a fejét felháborodva Maggie.
– Bocs – mentegetőzött Celine. – De ez az igazság. Mégis mennyi ideig szerencsétlenkedett Milli-vel? Egy évig? Másfél? Hagyta, hogy összejöjj Benett Carson-nal! – fogta a fejét. – Aztán, amint megszerzett magának, és megmondta az apjának, hogy semmi kedve élete hátralévő részében azt csinálni, amit mondanak neki, fogta magát, és elhúzott az országból. Sebastian Reynolds a gyávaság definíciója – dőlt neki a kicsempézett falnak Celine. Maggie vékony vonallá préselte össze az ajkait, de nem felelt. Azt hiszem, egy kicsit ő is belátta, hogy a barátnőnknek igaza van.
– Mit akarsz ezzel mondani? – pillantottam rá félve. Tartottam attól, hogy Celine, szokás szerint, az arcomba vágja az igazságot, és az bizony fájni fog.
– Hogy Sebastian beijedt attól, hogy végre boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élhet olyasvalakivel, akinek kettőnél több agysejtje van – tárta szét a karjait Celine. – Még nem készült fel rá.
– Ez baromság – talált a hangjára Maggie is. – Már több mint egy éve együtt vannak! – Celine felvonta a fél szemöldökét, és győztes, bár szomorú mosolya húzta a száját, miközben rám mutatott, mintegy bizonyítékképpen.
– Oké, és akkor mégis mit kéne tennem? – dörzsöltem a homlokomat.
– Eldönteni, hogy szereted-e annyira őt, hogy egy aprócska ketrecben élj, amíg eléggé össze nem szedi magát Bécsben – válaszolta Celine. Zavartan Maggie-re pillantottam, aki a hátamat simogatta, és csalódottan bámult a barátnőnkre. – Mi van? – bukott ki Celine-ből. – Pont eleget néztem már, ahogy szétcincálja magát ezzel a hülyeséggel – tápászkodott fel a földről. – Tudod, ha elég reális lennél, Maggie, te is beláthatnád, hogy Sebastian az olyan csajokra van bekódolva, akik ki tudják számolni a napi kalória bevitelt, de azt nem, hogy mennyi kettő meg kettő – közölte szárazon, majd magunkra hagyott minket a fürdőszobában. Nem sírtam. Képtelen voltam rá. Nem voltam szomorú sem. Csak zavart. Végig kellett gondolnom mindent, amit Celine mondott, és el kellett határoznom, hogy döntök, vagy hagyom, hogy tovább csücsüljünk ebben a langyos vízben, amit sokan távkapcsolatnak csúfolnak.

Majdnem hajnali három volt, amikor Celine, Josh és Maggie hazaindultak. A kis közjátékot követően egyébként szuper esténk volt, a fiúk megtanítottak minket xboxozni, aztán elkezdtünk nézni egy sorozatot, amit Brandon és Celine kifigurázott, mi azonban élveztük (még annak ellenére is, hogy Brandon pattogatott kukoricával dobálta a tévét, amikor olyasvalaki tűnt fel a színen, aki neki nem volt szimpatikus).
Amikor Josh akkorát ásított, hogy egész London belefért volna a szájába, eldöntötték, hogy lelépnek. Josh megígérte, hogy mindkét lányt hazakíséri, mire Celine megütötte, azzal a felkiáltással, hogy „csak szeretnéd", de Josh titokban rám kacsintott, ami azt jelentette, hogy gondoskodni fog róla, hogy Celine biztonságban hazaérjen. Brandon elbúcsúzott a barátainktól, aztán bevonult a szobájába átöltözni, én viszont az ajtóhoz kísértem őket, és a küszöbről figyeltem, ahogy beszállnak a liftbe, és még egy utolsót intenek. Épp becsuktam volna az ajtót, amikor hangos csattanást hallottam a lépcsőház felől. Először azt hittem, a szomszédban leejtettek valamit (oké, lehet, hogy valaki inszomniás, és nem tud hajnali háromkor aludni), de aztán újra megismétlődött a puffanó hang, és már némi káromkodás is követte. Igen, tudom, hogy nem tanácsos egy tizenkilenc éves lánynak kimerészkedni éjszaka a lépcsőházhoz, de megijedtem, hogy valakinek talán segítségre van szüksége.
És nem is tévedtem.
– Jessie? – döbbentem le teljesen, amikor megpillantottam a legfelső lépcsőfokba kapaszkodó főnökömet. Sötétkék inget viselt zakóval, a haja ziláltan állt, a szeméről már nem is beszélve. Úgy árasztotta az alkoholszagot, mint egy illegális szeszfőzde. Lassan emelte fel a fejét, teljesen keresztbe álló szemekkel nézett rám.
– Balerina! – nyögte elakadó nyelvvel.
– Basszus – egy pillanatom volt dönteni. Itt hagyom őt, ahol reggelre talán a saját hányásában megfullad, vagy felsegítem, megkeresem a kulcsait, és biztonságba helyezem a lakásában. A francba... Odaléptem mellé, a hóna alá nyúltam, és megpróbáltam felemelni őt a földről. Túl nehéznek bizonyult, valószínűleg a sok izom miatt nyomhatott vagy hetven kilót, én meg nem vagyok férfi táncos, hogy hozzá legyek szokva az emelgetésekhez. – Na jó, maradj itt – mondtam. – Vagyis – húztam el a számat. – Mindjárt jövök – helyesbítettem, tekintve, hogy még csak felállni sem tudott. Visszasiettem a lakásba, aminek az ajtajában beleütköztem a melegítős, félmeztelen Brandon-ba (ez az alvós felszerelése). Ijedten ragadta meg a karomat.
– Baszki, kijövök, nyitva az ajtó, te meg sehol. Azt hittem, elraboltak! – rázta meg a vállamat.
– Kéne a segítséged – sóhajtottam, és mielőtt megvártam volna a reakcióját, visszamentem a lépcsőhöz. Brandon azonnal követett, úgy, ahogy volt, mezítláb, félmeztelenül. Grimaszba torzult az arca, ahogy megpillantotta Jessie-t, a lépcsőn fekve, csukott szemmel.
– Mit kezdjek vele? Nem tudjuk, hol lakik – tárta szét a karjait, és már sarkon is fordult volna, ha nem szólok utána.
– Ő itt a főnököm – vallottam be. Brandon lassan fordult vissza, és kapkodta a fejét köztem és a férfi között, majd kibuggyant belőle a nevetés. – Állati segítőkész vagy – morogtam, miközben Jessie arcát pofozgattam, hogy észhez térjen.
– Szarul mehet az üzlet, ha ájultra issza magát hétköznap – röhögte el magát Brandon, aztán odalépett Jessie másik oldalára. – Oké, háromra emeljük, nyúlj a karja alá! – utasított, én pedig engedelmeskedtem. Brandon háromig számolt, végszóra pedig tényleg felemeltük a srácot. Bár, úgy éreztem, sokkal inkább Brandon végzi a munka oroszlánrészét. Mondjuk, én is kis híján összerogytam a súly alatt, de valahogy elvánszorogtunk az ajtaja elé. Egy pillanatra megakadt a tekintetem a mi lakásunkon. – Még csak eszedbe se jusson! – figyelmeztetett Brandon. Rögtön tudta, mire gondoltam. – Nem fogok egy lakásban aludni egy részeg, nagyképű, bunkó, újgazdag kis ficsúrral – fintorgott. – Örülj neki, hogy becipelem neked a puccos kis lakásába - a szememet forgattam, bár Brandon-nak igaza volt. Megmentjük attól, hogy felfázzon a lépcsőházban, hogy belefulladjon a hányásába, és biztonságos helyre visszük. Ennél többet nem várhatok el magamtól, és ő sem tőlem. Kutakodni kezdtem a zakója zsebében, hátha megtalálom a lakáskulcsát, de csak a telefonja és némi pénz akadt a kezembe.
– Hát, pedig a kulcsa nincs itt – pillantottam Brandon-ra, aki továbbra is hősiesen tartotta az alvó
főnökömet.
– Én látom – köszörülte meg a torkát.
– Hol van? – gyanútlanul tekertem ki a nyakamat, hogy a folyosót pásztázzam. Azt gondoltam, kieshetett a kulcs, mialatt idevonszoltuk.
– Ott – bökött Brandon a Jessie fenekére simuló farmer hátsó zsebére, ahonnan kirajzolódott a kulcs.
– Én nem nyúlok oda – ellenkeztem azonnal. Bár, ahogy jobban elnéztem, igazán formás egy fenék volt.
– Ne nézz rám! – rázta a fejét automatikusan Brandon. – Tudod, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hagyom a saját lábtörlőjén – mondta. Na ja, Brandon White és az empátia. 
– Ó, Jézusom – forgattam a szemem, és dühösen belenyúltam Jessie farzsebébe. Ahogy a kezem végigszánkázott a feneke kis részén, Jessie felhördült, és össze-vissza kezdett motyogni. Láttam Brandon arcán, hogy valami erős beszólásra készül, ezért gyorsan belé fojtottam a szót. – Kuss! – Brandon nevetve csóválta a fejét, és kissé arrébb vonszolta a pasit, hogy hozzáférjek a zárhoz. A harmadik kulcs, ami a csomón volt, sikeresen kinyitotta az ajtót. A falra szerelt villanykapcsolót azonnal megtaláltam, így a szoba egyből fénybe borult. – Mi a fene ez, kórház? – pillantottam körbe. A falak mind hófehérek voltak, még csak egy fotó sem kapott helyet sehol. Egy steril lakás volt, középen egy fekete bőrkanapéval. A konyhában egyetlen eszköz sem volt a pulton, a szekrények is mind fehérek voltak. Az ablak hatalmas volt, és remek kilátás nyílt az utcára. Miután lefektettük Jessie-t a kanapéra, elhúztam a sötétítő függönyt.
– Ez egy kanlak – jelentette ki Brandon. – Teljesen egyértelmű – fordult körbe.
– Egy kanlakban nincs helye fotóknak? Bármi használati tárgynak? – ráncoltam a homlokomat. Brandon vállat vont, aztán kisétált a lakásból. Én még vetettem egy utolsó pillantást az alvó Jessie-re. A francba, legalább a zakóját levehetném róla, lesz reggel elég baja, legalább kényelmes legyen neki. Először a jobb kezét rángattam ki a zakóból, aztán a jobbat, végül pedig kihúztam az egészet alóla. Ez volt az érdekesebb rész, a lábamat a kanapénak támasztottam, és mintha kötelet húznék, úgy küzdöttem ki Jessie alóla a zakót. De sikerült! Kivettem a zsebéből a telefont, de csak ujjlenyomattal lehetett feloldani. Nem gondolkodtam, amikor a mély álomban lévő főnököm ujját hozzáérintettem az érzékelőhöz, és beírtam a saját számomat, Balerina néven, hisz így szólított odakint, majd megcsörgettem magamat. Utolsó simításként levettem róla a cipőjét is, aztán lekapcsoltam a villanyt, és magára hagytam. A szobámból még írtam neki egy üzenetet.
Balerina:
Ne aggódj, nem várok cserébe fizetésemelést.