Egy hónap telt el.
Egy egész hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek: egy balfék voltam, amikor azt hittem, szépen kisimulhat minden. A fejemet a párnámra szorítva sikoltottam egyet, remélve, hogy a bődületes mennyiségű szorongásom kicsit enyhül.
Tévedtem.
– Milli... – kopogtatott be Brandon a szobámba. Na, már csak ő hiányzott.
– Légyszi, most menj el – kértem erőtlenül, alig húzva el a fejemet a párnától.
– Meg kell beszélnünk – hallatszott Brandon hangja. – Kérlek...
– Most nem fog menni. Menj el! – szipogtam. Brandon párszor már a nevemen szólított, de amikor nem kapott semmilyen választ, feladta, és eltávolodott az ajtómtól.
Hogy hogyan is keveredtem ebbe az egészbe? Pont egy hónapja kezdődött.
Miután mindenki tudomást szerzett róla, hogy a bokám menthetetlen, és elég csekély esély van rá, hogy valaha újra balettezhetek, támadásba lendült mindenki, hogy munkát találjanak nekem. Valahogy arra számítottak, hogy összespórolhatom a műtétre elegendő pénzt, és akkor minden helyrejön. Értékeltem, hogy ennyire bíztak bennem, és harcoltak értem (gyakran helyettem is), ugyanakkor az is világos volt, hogy ez nem ennyire egyszerű. Mégis irtó hálás voltam, amikor Rosie beprotezsált az egyetemére, ahol elfogadható fizetésért adminisztrátorként dolgoztam, lényegében az ügyintézők asszisztenseként. Nem volt megterhelő meló, ráadásul ülve kellett végezni, amivel a lábamat is kíméltem. Mindenki szuper kedves volt, a lakástól sem volt messze... Tényleg remekül alakultak a dolgok azon a fronton.
De közben majd' megbolondultam, annyira hiányzott a tánc. Esténként videókat néztem, néha belógtam a próbákra Celine-nel, és két előadásra is elmentem egyedül, titokban. Természetesen csak a saját szívemet fájdítottam ezekkel az akciókkal, de úgy éreztem, hogy ha teljesen elzárom magam a tánctól, megfulladok. Mert nem elég, hogy megsérültem, és nem sok jó kilátásom van a jövőre nézve, kiderült, hogy a pasim börtönbe került, és a húgom expasija, aki, mellesleg a lakótársam... Hát, hogy van köztünk valami. Illetve, lehetne. De nincs. Nem volt, és nem is lesz. Mert ott, akkor, egy hónappal ezelőtt nem éreztem iránta semmit. Vagy legalábbis remekül hárítottam. Valószínűleg csak annyira sok minden történt egyszerre, hogy esélyem sem volt a szerelmi életemre koncentrálni. Bármi is legyen az a szerelmi élet az esetemben...
De az elmúlt egy hónapban elkezdett szikrázni köztem és Brandon között a levegő. Eleinte csak olyan apróságok tűntek fel, hogy libabőrös lettem, amikor félmeztelenül jelent meg, felgyorsult a szívverésem, amikor összeért a kezünk vagy a lábunk, és kerestem, amikor nem volt otthon. Remegtek a végtagjaim, ha felhívott vagy írt nekem, még ha csak olyan hétköznapi témáról is, hogy mi legyen a vacsi, vagy kicsit később ér haza, mert a busz, amin ül, dugóba került. És tudtam, hogy ő is ugyanezeket érzi. Láttam a tekintetét, amikor hiányos ruházatban merészkedtem ki a szobámból. Mindig a számat bámulta, amikor beszéltem hozzá. Amikor a keskeny konyhában voltam, mindig bejött, akkor is, ha nem volt ott semmi dolga, és úgy mozdult, hogy a testünk összeérjen. Felajánlotta, hogy tévézés közben hajtsam a fejem az ölébe, és amikor belementem, simogatta a hajamat. Mindig szaporán vette a levegőt, amikor közel voltunk egymáshoz. Úgy viselkedtünk, mint két kanos tini, akiket eltiltottak a szextől, de alig tudunk uralkodni magunkon. Claire miatt mégis kénytelenek voltunk. Nem tehettük meg, hogy összejövünk, nem törhettük össze még jobban a kishúgom szívét. Jobban mondva, Brandon megtehette volna, az tök mindegy, ő mit csinál, de nekem egész életemben a testvérem marad, és nem kerülhetem el, hogy a szemébe nézzek. És képtelen lennék rá, ha bármi történne köztem és élete első nagy szerelme között. A lánykódex világosan kimondja: nem kezdhetsz a másik exével. Ez pedig vastagon kiemelve és aláhúzva van így, ha a „másik" éppenséggel a húgod. Úgyhogy, Brandon érinthetetlen volt számomra. És valószínűleg ezért is láttam őt napról napra egyre vonzóbbnak.
Kezdtem úgy érezni, hogy a Brandon iránti vonzalmam és annak leküzdése remekül eltereli a figyelmemet arról, ami Jessie-vel történt. Megpróbáltam megkeresni őt, kikutatni, melyik börtönben lehet, hogy meglátogassam, de aztán újra elolvastam a levelét. Meg újra. És újra. Aztán rájöttem, hogy nem akarja, hogy megkeressem. Nem akarja, hogy olyan megalázó helyzetben lássam őt, rácsok mögött. Ő mindig is a nagyképű, gazdag seggfej marad, aki valójában érző szívű, törődő és szenvedélyes. Fájt, hogy elveszítettem őt, mégis tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Először azt hittem, az érettségemnek köszönhetően fogadtam ezt így el, de ahogy egyre többet gondolkodtam, rájöttem, hogy valójában nem is voltam szerelmes Jessie-be. Hajlamos vagyok egy kedves mondat vagy egy szép pillantás után azt hinni, hogy belezúgtam valakibe, mégis realizáltam magamban, hogy eddig mindössze egyetlen fiúba voltam igazán, őszintén, mélyen szerelmes. Sebastian Reynolds-ba. A vele való szakítás talán az egyik legérettebb döntés volt, amit meghoztam. Lehet, hogy egyszer még összesodor minket az élet, és ha szerencsénk van, még ugyanúgy érzünk egymás iránt, de az biztos, hogy most mindkettőnknek mással kell foglalkoznia. Nekem elsősorban azzal, hogy leküzdjem a Brandon iránti vágyódásomat.
Celine és Josh szerencsére sokat tompítottak a dolgon, rengeteget voltak nálunk, gyakran még éjszakára is, ezzel pedig (gyanítom, hogy szándékosan) olyan gátat szabtak közénk, amit sem akarva, sem akaratlanul nem tudtunk átugrani.

Aztán Celine tegnap délután egy rövid, csillogós ruhában, felborzolt frizurával, és egy üveg vodkával toppant be.
Brandon és én a kanapén feküdtünk, a lábam az ölében volt, és finoman cirógatta a sérült bokámat. A tévében valami idióta valóságshow ment, de nem különösebben figyeltünk rá. Én legalábbis biztosan nem.
– Na, lúzerek, péntek este van, megyünk bulizniiii! – visította Celine, totál elázva. Tompán kászálódtam fel a kanapéról, és zavartan figyeltem, ahogy bukdácsolva a dohányzóasztalhoz lépdel, majd leül rá. Celine belekortyolt a vodkásüvegbe, aminek egyből megcsapott a szaga.
– Te ki a franc vagy, és mit műveltél a barátnőmmel? – méregettem Celine-t.
– Szabadságra küldtem, lúzerkém – vihogott Celine. Brandon-nal váltottunk egy kétségbeesett pillantást, majd újra Celine-re figyeltem, aki kis híján lebukfencezett az asztalról.
– Hol van Josh? – kérdeztem, inkább Brandon-tól, mint a barátnőmtől.
– Írok neki – vette elő a telefonját Brandon, és pötyögni kezdett.
– Történt valami? – hajoltam közelebb Celine-hez, hogy halkabban beszélhessek hozzá. Celine rám emelte keresztbeálló szemeit, majd hangosan felröhögött.
– Anyám lepattintott! Megint! – vihogta, mintha ez olyan vidám téma lenne. Celine anyukája az utóbbi időben rettentő sokat dolgozott, és rendszeresen kihagyta a bemutatókat, meg úgy általában mindent, ami Celine-nek fontos volt. Említette párszor, de nem tűnt olyan komolynak, nem hittem, hogy ennyire rosszul esik neki. Celine soha semmit nem vesz a szívére, még a technikájára vagy a mozdulataira tett megjegyzéseket sem (kivéve, ha releváns forrásból származnak, a hozzáértők pedig ritkán szóltak be neki), így meglepődtem, hogy ennyire kiborult az anyja miatt.
– Josh azt írja, hogy mindjárt jön, látnia kell Celine-t részegen – huppant vissza a kanapéra Brandon.
– Remek – forgattam a szemem.
Amíg Josh megérkezett, megpróbáltam kicsit kijózanítani Celine-t. Mondanom sem kell, kudarcot vallottam.
– Mégis mennyit ittál eddig? – kérdeztem tőle meggyötörten, miután harmadjára nyomtam be a hideg víz alá. A válasz egy tompa röhögés volt. Klassz.
Josh pedig egy újabb üveg vodkával érkezett.
– Te normális vagy? – vágtam csípőre a kezem a nappaliban. Celine a zubogó hideg víz alatt józanodott a fürdőszobában, Brandon pedig irtó jól szórakozott a hátam mögött. – Eleget ivott már, nem bírja a piát, minek hoztál még több vodkát? – biccentettem a kezében tartott üveg felé. Josh gonoszul elvigyorodott, és a nyakát nyújtogatva kezdte Celine-t szólongatni. – Nem jó ötlet most a közelébe menned. Főleg nem azzal – állítottam meg a mellkasára támasztva a kezemet, a vodkásüveg felé bökve. Josh a szemét forgatta.
– Ne legyél már ennyire unalmas, Milli – kopogtatta meg a halántékomat. – A vodkát négyünknek hoztam. Csaphatnánk egy spontán kis házibulit. Csak mi, hah? – vigyorgott izgatottan. Már akkor tudtam, hogy ennek nagyon-nagyon rossz vége lesz, amikor a hátam mögül Brandon megszólalt.
– Én benne vagyok – csapdába estem: Celine már részeg volt, Josh és Brandon pedig inni akart. Nem volt túl sok választásom.
Egy órával később egy idióta ivós játékot játszottunk a nappaliban, és már mindannyian elég spiccesek voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, mert bár a vodka rendesen marta a torkomat, jól esett egy kis figyelemelterelés a sok szarságról. A játékunk lényege az volt, hogy mindenki mondott egy filmet vagy zenét, és aki ismerte, annak innia kellett, de a lehetőségekből hamar kifogytunk, így átváltottunk minden másra. Tánckategóriák, darabok, mozdulatok, és aki jártas volt bennük, ivott. Nem volt egy izgalmas játék, de könnyen és gyorsan becsiccsentettem tőle, és jelen esetben kábé ez volt a lényeg.
Amikor kifogyott a nasival megtelt tál, megpróbáltam feltápászkodni, hogy a konyhába menjek és újratöltsem. Már a felállás is kész katasztrófa volt, megszédültem, és Brandon ölébe zuhantam. A mellem nekicsapódott a combja belső felének, a keze pedig automatikusan a fenekemre siklott. Bár nem voltam teljesen ura a helyzetnek, éreztem, hogy a nadrágjában megfeszül valami. Celine hangosan vihogott, Josh pedig hanyatt fekve közölte, hogy „forog vele a szoba".
– Bocs – motyogtam nevetve, majd elrugaszkodtam, és nagy nehezen talpra álltam. Kitámolyogtam a konyhába, elővettem a felső polcról a chipset, amit szigorúan vészhelyzetekre tartottunk itthon, és beleöntöttem a kiürült tálba. Mondjuk, a fele mellément, de a szándék a lényeg.
– Celine-ék kiütötték magukat – szólalt meg Brandon a konyhaajtóból. Fura, ő egyáltalán nem tűnt részegnek. Még csak spiccesnek sem.
– Várható volt. Kérsz? – nyújtottam felé a tálat, amiből kimarkoltam egy adagot. Brandon megrázta a fejét, és közelebb lépett hozzám.
– Lefektessük őket, vagy...? – célzott a barátainkra.
– Tőlem kérsz tanácsot, miután négy vodkát megittam? – böktem bele a saját mellkasomba vihorászva. Brandon a száját elhúzva vakarta meg a tarkóját. Tanácstalanul is őrjítően szexin festett. Lehet, hogy az alkohol felerősíti ezt az érzést? Bizonytalanul még közelebb léptem hozzá, míg már összeértek a lábujjaink.
– Mit művelsz, Mils? – kérdezte halk, reszelős hangon. Egyből elöntött a libabőr, és önkénytelenül, totálisan elveszítve a kontrollt minden felett, a nyaka köré fontam a karjaimat, és lábujjhegyre álltam, úgy, ahogy táncolni szoktam. És ahogy már nagyon régen nem álltam. A fájdalom azonnal a bokámba hasított, de ezt ott akkor nem éreztem, hála a bennem dolgozó vodkának. Brandon karjai nem késlekedtek, a derekam köré csavarodtak, és szilárdan tartottak. Pont úgy néztünk ki, mint egy átlagos táncpróbán, eltekintve attól, hogy a tánchoz szükségesnél jóval közelebb álltunk egymáshoz, és ott nem kell cirógatnom a haját, most azonban megtettem. És baromi jól esett.
Brandon tekintete a számra tévedt, én pedig még feljebb emelkedtem, hogy az ajkaink közötti távolság a minimálisra csökkenjen.
– Ezt nem kéne – lehelte gyenge, erőtlen hangon.
– Nagyon nem – értettem egyet, de még közelebb húzódtam hozzá, annyira, hogy az ajkaink összeértek. Éreztem a száját az enyémen, mégsem tettem semmit. Nem csókoltam meg, ahogy ő sem, mindketten dermedten vártuk a másik reakcióját. Lehunytam a szemem, mert szédülni kezdtem, a következő pillanatban pedig Brandon megelégelte a várakozást, és lecsapott az ajkaimra. Olyan hevesen csókolt, mintha évek óta önmegtartóztatásra kényszerítették volna. Én nem különben. Faltuk egymást, mint két kiéhezett tinédzser, közben Brandon a fenekemnél fogva felemelt a földről, és felültetett a konyhapultra. A lábaimat a csípője köré kulcsoltam, ő pedig egy hirtelen mozdulattal lekapta magáról a felsőjét. A szívem hevesen dobogott, miközben a kezemet végigvezettem a felsőtestén. Láttam és érintettem már őt korábban, de annak soha nem volt még ilyen célja. És eddig észre sem vettem, mennyire szálkás, feszes és napbarnított a hasa, milyen tökéletes, nem túl kidomborodó, de érezhető és szabályos kockái vannak, mennyire elképesztően izgató megérinteni őt. A dolgot pedig csak fokozta, hogy ő is felfedezőútra indult az én testemen. Megszabadított a pólómtól, és már a nadrágomnál járt, amikor valaki megjelent a konyhaajtóban. Úgy rebbentünk szét, mintha rajtakaptak volna minket. Jó, valójában ez történt. Josh támaszkodott neki az ajtófélfának, és nehezen forgó nyelvvel megszólalt.
– Ne is zavartassátok magatokat – motyogta, majd elvette a pultról a chipset, amit kiöntöttem a tálba, és visszatántorgott a nappaliba. Brandon bűntudatos arccal fordult felém, és belőlem is kezdett elpárologni a bódító alkohol a tettem hatására. Nem folytathatjuk ezt, akármennyire eszméletlenül jó is volt. Szomorúan lesütöttem a szememet, ahogy leugrottam a konyhapultról. A fájdalom ezúttal érezhetően belenyilallt a bokámba, Brandon azonban rögtön ott termet, és megtartott.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
– Persze – lassan felegyenesedtem, és megpróbáltam nem figyelni a sajgó lábamra. Brandon könyörgőn pillantott rám, és közben nem eresztette el a könyökömet. Csak bámultunk egymásra, mint két idióta... De főleg akkor voltunk azok, amikor újra egymásnak estünk. Nem tudom, ki csókolt meg kit, de a következő pillanatban már behátráltunk a szobájába, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy Celine és Josh szemtanúi a dolgoknak. Egyébként, Celine a fürdőszobában hányt, Josh pedig elaludt a kanapén egy chipsszel a szájában, úgyhogy ez a szemtanúság annyira nem is állt fent. Brandon csókolózás közben rúgta be az ajtaját, és máris lerángatta magáról a nadrágot. Őrülten dobogott a szívem, amikor felfeküdtem az ágyára, ő pedig fölém hajolva csókolta végig a testemet. Nem... Nem tehetem ezt. Ő Claire volt pasija. Nem helyes így viselkednem. Le kéne állítanom... De közben annyira megismételhetetlenül fantasztikus volt...
– Ezt nem kéne – suttogtam elhaló hangon. Brandon újra fölém hajolt, és gyengéden kisimított egy tincset a szememből.
– Nem akarod? – hogy a rohadt életbe ne akarnám? De ő akkor is a húgom expasija. Ő a legjobb barátom, nem szexelhetek vele!!! A telt, nedves ajkai, a szemébe hulló hajtincsei, az az átkozottul izmos teste azonban esélyt sem adott az ellenkezésre.
– De – olyan gyorsan mondtam ki ezt, mintha attól féltem volna, hogy egy meteor eltalál közben. Volt rá esély, mit ne mondjak. Brandon az éjjeliszekrénye fiókjához nyúlt, és kivett belőle egy sötétkék tasakot. A fogával tépte fel az óvszer csomagolását, majd tőlem kicsit hátrébb húzódva levette a nadrágját meg a bokszerét, és felhelyezte a kondomot. Újra fölém kerekedett, és még egyszer, mélyen a szemembe nézett, némán kérdezve, hogy biztosan akarom-e. Bólintottam egyet megerősítésképpen, de már akkor tudtam, mennyire elrontottam, amikor Brandon óvatosan szétnyitotta a lábaimat, és lehámozta rólam a bugyit. Ívbe feszült a hátam és belemarkoltam a lepedőjébe, amikor a nyelvét bizonyos helyeken végighúzta, aztán azonban már a számra kellett szorítanom a tenyeremet, nehogy hangosan felnyögjek, amikor egy gyengéd, mégis nagyon határozott mozdulattal belém hatolt. Lassan és megfontoltan mozgott bennem, én pedig úgy feküdtem alatta, mint egy darab fa, hála a hülye vodkának. Mégis ez volt életem legkielégítőbb, legőrjítőbb szexe. Mindketten lihegve próbáltuk felfogni a történteket, de gyanítom, hogy egyikünknek sem ment. Brandon pár perc elteltével kicsit eltolt magától, felült, és lehúzta az óvszert. Gondosan elcsomagolta és kidobta, aztán szólt, hogy megnézi a többieket. Szinte ki sem lépett a szobából, nekem már elnehezedtek a szemhéjaim, és elaludtam.

Amikor legközelebb felébredtem, már teljes sötétség volt, de nem voltam egyedül. Brandon ujjai vad táncot jártak a bugyimban. A bugyimban!
– Mit művelsz? – kérdeztem felkönyökölve.
– Nem tetszik? – felelte álmos, reszelős hangon. A sötétben ugyan nem láttam, de tudtam, hogy mosolyog. A francba már azokkal az ügyes ujjakkal... Az ébredésem utáni harmadik másodpercben orgazmusom volt. Tutira egészséges ez?
– Hát jó, Brandon White, te akartad – közöltem vele, majd lerúgtam magamról a takarót, és belenyúltam a bokszerébe. Az állnivaló úgy tisztelgett, mint egy katona. Lejjebb húztam a bokszert. A bőre nedves és forró volt, Brandon pedig nagyon igyekezett csendben maradni, de amikor nem sokkal később elélvezett, egy halk hangot azért kiadott magából. A kislámpáját felkapcsolva elvett két zsebkendőt az éjjeliszekrényéről és megtörölközött. Kicsit odébb mentem, és a falnak támasztottam a hátamat. Kezdett tudatosodni bennem, mit is tettük. Teszünk... – Irtó nagy bajban vagyunk – motyogtam.
– Nem vagyunk bajban – válaszolta, félredobva a zsebkendőket. Odamászott mellém, és átkarolta a vállamat.
– A legjobb barátom vagy. Az idegesítő legjobb barátom. Nem csinálhatjuk ezt – csóváltam a fejemet, a könnyeimmel küszködve.
– Hidd el, engem legalább annyira meglep, mint téged – vont vállat. – De nem mindig tudunk uralkodni magunkon. Én például most se nagyon tudok – közölte, majd finoman maga felé fordította az arcomat, és megcsókolt. Én meg visszacsókoltam. Nem is tudom, melyikünk a nagyobb áruló.

Mivel még hajnal volt, amikor ismét összeakadtunk, hamar újra kidőltünk. Illetve, Brandon dőlt ki, én csak feküdtem mellette, és a plafont bámultam a sötétben. Próbáltam megemészteni, hogy a legjobb barátommal, aki, nem mellesleg a húgom volt barátja, őrjítőt szexeltem. Vonzódom hozzá, kár ezt tovább tagadni. Az sem enyhített a bűntudatomon, hogy tudtam: már megint rossz lóra tettem. Mint mindig. Az első barátomhoz túl gyerek voltam, a második a karriert választotta (oké, az én erőltetésemre, de akkor is ez történt), a harmadik börtönbe került, a negyedik pedig éppen Claire exe. Hogy fogok a húgom szemébe nézni ezek után? Hogy fogok tükörbe nézni ezek után? Hogy fogok tovább együtt élni Brandon-nal?
A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, képtelen voltam egy helyben maradni, ezért óvatosan, nehogy felébresszem Brandon-t, kimásztam az ágyából, és kiosontam a szobájából. Celine és Josh a nappaliban fetrengtek, Josh hangosan horkolva hevert a padlón, Celine pedig egyenletesen szuszogva feküdt a kanapén. Lábujjhegyen odaléptem hozzájuk, és Celine-t figyeltem, remélve, hogy ébren van. Nem tévedtem.
– Csak a pszichopaták bámulják az embert alvás közben – motyogta Celine kásás hangon, csukott szemmel.
– Állati nagy szart kavartam – támaszkodtam rá a kanapé háttámlájára.
– Tudom – felelte Celine magától értetődően.
– Lefeküdtem Brandon-nal – suttogtam. Basszus, így kimondva még borzalmasabb az egész.
– Tudom – válaszolta Celine ismét.
– Nem beszélnénk ezt meg a szobámban? – kértem kétségbeesve.
– Ha én most megmozdulok, tutira kidobom a taccsot – közölte Celine lassan. – Menj, és emészd meg szépen egyedül, hogy kereshetsz magadnak új lakást. Meg egy új húgot – tette hozzá, majd lenyúlt a földre, kihúzott Josh feje alól egy párnát, aminek következtében Josh koponyája hangosan koppant a padlón, ám a fiú szeme meg sem rebbent, még a horkolása üteme sem változott. Celine az arcára szorította a párnát, ezzel jelezve, hogy ő lezártnak tekinti a beszélgetést.
– Nem vagy valami segítőkész – jegyeztem meg bosszúsan.
– Úgyis a szokásos forgatókönyv jön, két hét önsajnálat, két hét vezeklés, aztán próbálsz újra normális lenni – legyintett Celine, bár nagyon kellett koncentrálnom, hogy a párna alól is megértsem a szavait. Próbáltan nem felhúzni magam azon, amit mondott, de eléggé sokat rontott az egyébként is siralmas helyzetemen. Becsoszogtam a szobámba, és az ágyamra fekve próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek. Nem ment könnyen, olyannyira nem, hogy három órával később is csak annyit értem el, hogy egy párnát a fejemre szorítva sikoltoztam.
– Milli... – kopogtatott be Brandon a szobámba. Na, már csak ő hiányzott.
– Légyszi, most menj el – kértem erőtlenül, alig húzva el a fejemet a párnától.
– Meg kell beszélnünk – hallatszott Brandon hangja. – Kérlek...
– Most nem fog menni. Menj el! – szipogtam. Brandon párszor már a nevemen szólított, de amikor nem kapott semmilyen választ, feladta, és eltávolodott az ajtómtól.

Fogalmam sem volt, mi tévő lehetnék. Az világos, hogy nem folytathatjuk ezt az egészet Brandonnal. Ez nem szerelem, ez csupán valamiféle önigazolást kereső őrült vonzódás. Annyira biztosan nem zúgtam belé, hogy kockára tegyem miatta a kapcsolatomat Claire-rel. Egek, Claire! Soha többé nem fogok tudni kínzó bűntudat nélkül a szemébe nézni. Újra az arcomra szorítottam a párnát, és belesikoltottam. Semmi jó nincs kilátásban.

Brandon

– Ez egy kicsit azért vicces – jegyezte meg Josh, egy bögre kávét kavargatva. Magam előtt összefont karral, pislogás nélkül bámultam a kávéfőzőt a konyhapulton.
– Pontosan melyik részére célzol? – morogtam.
– Hát, hogy pont úgy szexeltetek, hogy mi idekint szenvedtünk benyomva – vihogott Josh erőtlenül.
– Kibaszott vicces, valóban – horkantottam fel. – Bajban vagyok!
– Eddig is abban voltál, tesó – veregette meg a vállamat.
– Soha többé nem fog szóba állni velem – dörzsöltem a homlokomat.
– Igen, ez valószínű.
– Talán el is költözik – rágcsáltam a szám szélét idegesen. Egészen fájdalmas volt belegondolni, hogy Milli talán tényleg elmegy. Nem csak a hétvégére, nem csak ideiglenesen, hanem komolyan és véglegesen elköltözik innen.
– Erre mérget vehetsz – bólintott Josh lassan.
– Te aztán remekül fel tudod dobni az embert – vetettem rá egy szúrós pillantást.
– Nézd – Josh letette a bögréjét a pultra, szembeállt velem, és mély levegőt véve folytatta: – Nem fogom azt mondani, hogy nyugi, minden oké lesz, ne idegeskedj rajta, mert ez nem igaz. Milli egyébként is állati instabil, biztos lehetsz benne, hogy ez most iszonyúan összezavarta, és ugyanolyan kiszámíthatatlanul fog reagálni, ahogy minden hasonló helyzetben. Nem mondom, hogy jól döntöttetek, de basszus – tárta szét a karjait. – ennyi idősen nem az a dolgunk, hogy elrontsunk dolgokat? Majd helyrejönnek. Nem világháborút robbantottatok ki, csak lefeküdtetek egymással. Ha nem lett belőle gyerek, akkor tök mindegy. Lehet, hogy tíz év múlva emlékezni se fogtok rá...
– Na, azt mondjuk kétlem – húztam el a számat, akaratlanul is felidézve az éjszaka történteket. Ha volt már részem pusztítóan tökéletes szexben... Hát ez azt is magasan felülmúlta.
– Foglalkozz inkább azzal, hogy másnaposan milyen összeszedett mondatokat vagyok képes formálni – paskolta meg a saját mellkasát Josh. – Nyelvtörőket is tudnék ám tolni! – lelkesedett be. Ellöktem magam a faltól, és a nappaliba mentem, Josh pedig be nem álló szájjal követett, nyelvtörőkkel próbálkozva. A kanapéra ülve csak Milli szobaajtaját tudtam figyelni. Tudtam, hogy odabent van, de fogalmam sem lehetett róla, mi jár a fejében. Nem akartam, hogy ezt egy egyszeri hibának tekintse, de tudtam, hogy mindig is jobban fogja tisztelni a húgát annál, amennyire engem képes lenne szeretni. Miért egy kapcsolati atombombába sikerült belezúgnom?

Aznap este egyedül voltam a nappaliban. Milli reggel óta nem bukkant elő a szobájából, Celine és Josh pedig órákkal korábban leléptek. A tévét kapcsolgattam, és azon agyaltam, milyen érvvel tudnám kirobbantani Milli-t a szobájából, amikor váratlanul megnyikordult az ajtaja, és megjelent ő. A küszöbön állt meg, szürke melegítőnadrágot és fekete topot viselt. A haja laza kontyban volt, szégyenlősen összefonta maga előtt a karjait, a szemei totál kisírva, arcbőre fakó volt.
– Szia! – halkítottam le egyből a tévét. – Csináltam brassóit, ha éhes lennél – intettem a konyha irányába. Milli az ajkait harapdálva sétált oda hozzám, mezítláb. Nem nézett a szemembe, csak leült mellém a kanapéra, és az ujjait tördelte.
– Nem szabadott volna megtennünk... nos, amit csináltunk – kezdte halkan. Most erre mit kellene felelnem?
– Megértem, hogy így érzel, de én egyetlen másodpercet sem bánok – válaszoltam, némi nyugalmat magamra erőltetve.
– Ezzel egyszerre árultuk el a barátságunkat és Claire-t is. Borzalmasan viselkedtünk – folytatta elcsukló hangon.
– Mit vársz most tőlem, Milli? – tártam szét a karjaimat kétségbeesetten. – Kérjek bocsánatot? Ígérjem meg, hogy többé nem teszem meg?
– Nem – rázta a fejét fáradtan. – Nem kell bocsánatot kérned. Egyrészt, mert nem haragszom rád, másrészt pedig, mert én pont ugyanannyira sáros vagyok, mint te.
– Jó, és akkor hogyan tovább? Úgy teszünk, mintha mindez sosem történt volna meg? – szorítottam ökölbe a kezemet. Még a gondolata is bosszantott ennek az eshetőségnek.
– Az lenne a legokosabb döntés. Részegek voltunk, és nem voltunk urai a döntéseinknek – bólintott.
– Én nem voltam részeg – jegyeztem meg csendesen. Milli felkapta a fejét, végre-valahára rám nézett.
– Tessék?
– Én nem voltam részeg – ismételtem, ezúttal jóval hangosabban. Milli szeme könnybe lábadt, én pedig éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy őszinte legyek vele. – A múltkor nem véletlenül csókoltalak meg. Ne kérdezd, miért, hogyan, vagy mikor, de beléd szerettem, Mils – sóhajtottam, mélyen a szemébe nézve. Milli könnyei potyogni kezdtek, én pedig közelebb húzódtam hozzá, és a hüvelykujjammal óvatosan letöröltem a könnycseppeket.
– Nem mondhatod ezt nekem. Ez nem lehet igaz – ellenkezett szipogva.
– Sajnálom – vontam vállat. – Sajnálom, ha nem hiszel nekem. Elhiheted, hogy én sem terveztem így érezni a világ legidegesítőbb legjobb barátja iránt, aki mellesleg a volt barátnőm nővére... De így alakult. Most ezzel a helyzettel kell kezdenünk valamit. Ez van – soroltam. Milli egy percig kifejezéstelenül bámulta az arcomat, végül lassan bólintott egyet, közelebb húzódott hozzám, és a homlokát az enyémnek támasztotta. A hajamat és a fülemet simogatta, miközben elhaló hangon megszólalt:
– Te sokkal jobbat érdemelsz nálam, Brandon.
– Ez a világ legócskább dumája – feleltem. Milli szomorúan mosolyogva megcsókolt, aztán felállt a kanapéról, és bement a szobájába. Az ajtó becsukódása előtt hallottam, hogy megcsörrent a telefonja.
Sóhajtva dőltem hátra, és a homlokomra szorított tenyérrel meredtem a plafonra. Tudtam, hogy bár semmit sem bántam meg az elmúlt éjszakából, egy dolgot képtelenség ezután elkerülni: hogy minden megváltozzon. Méghozzá örökre.