– Köszönöm, hogy befáradt, Miss Larson – bökött az asztalával szembeni bőrszékre a társulat HR-ese, Olivia. Feszengve leültem, a műbőr recsegett a fenekem alatt, ahogy előrenyújtottam a fájós lábamat. Az iroda telis-tele volt színekkel, fotókkal és idézetes képekkel. „Bármit is csinálsz, csináld szenvedéllyel." Mekkora baromság. – Hogy érzi magát?
– Köszönöm – fészkelődtem. Az ölemben tartott táskám pántját szorongattam. – Egyre jobban.
– Ez nagyszerű hír – villantott meg egy megjátszott mosolyt. – Hogy van a bokája?
– Emiatt hívott be, igaz? – nyeltem egy nagyot. – A bokám állapota dönt arról, hogy maradhatok-e a társulatban – Olivia zavartan elkapta a tekintetét, és megköszörülte a torkát.
– Egyelőre kivárunk, Miss Larson. És a társulat természetesen minden segítséget biztosít, ami a rehabilitációjához szükséges.
– Az nagyszerű lenne – bólintottam. – Az orvosom szerint ugyanis egy műtétre van szükségem – a táskámba nyúlva elővettem a zárójelentést, amit doktor Gerett állított ki, és Olivia elé csúsztattam. Az alacsony termetű, szőke, fekete szemüveges nő végigolvasta a papírt, de mire az aljára ért, eléggé kitágultak már a szemei. Szóval már ekkor tudtam, hogy a társulat egy fontot sem fog állni a műtétből.
– Ez igazán sajnálatos, Miss Larson – csúsztatta vissza felém a papírt. – De jó hír, hogy van lehetőség, nincs minden veszve.
– Vagyis, a társulat segítene a műtétben? – sóhajtottam lemondóan. Úgyis tudtam a választ.
– Nos, örömmel felvetetjük önt a legprofibb specialistához.
– Úgy értem... Anyagilag.
– Ó – értette meg Olivia. Megigazította a szemüvegét, és összekulcsolta az ujjait az asztal tetején. – Sajnálom, de a társulatnak nem áll módjában gyógykezeléseket vagy operációkat finanszírozni.
– Akkor mi áll módjukban? – csattantam fel, a kelleténél kicsit hangosabban. Olivia meg is rémült kicsit.
– Szívesen helyettesítjük magát, amíg teljesen fel nem épül – próbálkozott meg egy gyenge mosollyal.
– És mi van, ha... – piszkáltam a táskám pántját. – Mi van, ha nem lesz műtét?
– A pénz miatt? – ráncolta a homlokát Olivia. Nem kellett szavakkal válaszolnom, az arckifejezésemből megértette a választ. – Nézze – sóhajtotta Olivia, és feszengve hátradőlt a drága gurulós székén. – A társulat szívesen látja magát a tánckarban, amennyiben egészséges.
– De ha nem, akkor...
– Akkor sajnos le kell szerződtetnünk maga helyett valakit – mondta ki kíméletlenül. A gyomrom összeugrott, hányinger kerülgetett.
– Ez tényleg így megy itt? – mutattam körbe, szegény nő irodáját illusztrálva, holott az egész balett-iparra céloztam. – Ha valaki segítségre szorul, dobjuk, és előhúzzuk a kalapból a következőt?
– Ne tegyen úgy, mintha ez szokatlan lenne a maga számára, Miss Larson – csóválta a fejét Olivia. – A Nemzeti Sportakadémia ennek a gyakorlatnak a melegágya.
– Húszévesen mondjak le az álmomról? Arról, amiért évek óta kidolgozom a belemet? – böktem bele a saját mellkasomba, némileg figyelmen kívül hagyva Olivia érvét.
– A sérüléséről senki nem tehet. Mindenkivel megesik előbb-utóbb.
– Ha egy szólótáncossal történik ugyanez, neki sem állják a műtétjét?
– Természetesen nem. Nálunk nincs kettős mérce – felelte diplomatikusan.
– Kivéve a fizetéseknél – billentettem oldalra a fejemet.
– A fizetés munka után jár. A tánckarban kevesebbet táncolnak, mint a szólisták, de nem értem, hogy jön ez most ide – zavarodott össze. – Azért hívtam be, hogy megtudjam, mikortól számíthatunk önre.
– Műtét nélkül nyilvánvalóan soha – meredtem rá rezzenéstelen arccal. – De arra nincs pénzem. Szóval... – tártam szét a karjaimat. Olivia bólintott, jelentőségteljesen bekapcsolta a tollát, és írt valamit az előtte heverő papírra.
– Köszönöm, hogy befáradt, Miss Larson. A következő három hónapban fenntartjuk a helyét. Kérem, értesítsen, ha megtörténik a műtét – állt fel Olivia, erősen arra célozva, hogy ideje mennem. Összeszorított fogakkal én is feltápászkodtam, a vállamra vettem a táskámat, és kezet ráztam a HR-essel. Remegő lábbal vonultam ki az irodából, a bokám lüktetett. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, reszketve nekidőltem a falnak. A szememet lehunyva igyekeztem lassítani a szívverésemet. Egyfelöl büszke voltam magamra, amiért nem borítottam rá szegény nőre az asztalát, másfelöl viszont tudtam, hogy nagyon gyerekesen viselkedtem. Semmi jogom pénzt követelni a társulattól a műtétemre. De ha ők nem szánnak meg, mégis kitől várjam?

Nyomorultul éreztem magam, amikor benyitottam a lakásunkba. Sokkal nyomorultabbul, mint az elmúlt hetekben, pedig akkor még egy bazinagy gipsz volt a lábamon, és nem tudtam egyedül zuhanyozni. Fáradt, csalódott és dühös voltam, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy bezuhanjak az ágyba, és ne keljek fel addig, amíg a földet el nem pusztította egy tucat kis zöld idegen. Már az ajtóból hallottam az evőeszközök és tányérok csörgését, így sejtettem, hogy Brandonnak társasága akadt ebédre. A fogas alatti cipőkből ítélve pedig Celine és Josh volt itt. Ledobtam a cuccomat a kanapéra, és a konyhába mentem, ahol az aprócska asztalnál hárman ültek, és kínait ettek.
– Milli! – integetett Celine teli szájjal. – Végre itt vagy – a lábával kihúzta az utolsó, negyedik széket az asztalnál, Brandon mellett, én pedig sóhajtva lerogytam rá.
– Na, mi volt Oliviánál? – érdeklődött Brandon, egy hosszú, barna tésztát a villájára csavarva.
– Olivia? Az a HR-es csaj? – vigyorodott el Josh.
– Igen. Olivia – mutatott Brandon a mellkasára, a HR-es mellbőségére célozva. Ami egyébként nem is volt annyira nagy cucc, de mindegy.
– Ó, én bevállalnám, ha Olivia meg akarna büntetni – malackodott tovább Josh. – Korbáccsal.
– Tűsarkúban – fokozta Brandon.
– Hátulról.
– Oké, elég már, épp eszünk, ez kibaszott undorító! – dobta le a villáját Celine, ami hangos csattanással landolt a tányérja szélén.
– Irigykedsz, cica? – húzogatta a szemöldökét Josh.
– Oliviára? – mutogatott Celine a melleire. Josh tekintete épp csak egy pillanatra akadt meg ott. – Soha. Inkább töröm el a gerincemet, minthogy te korbáccsal meg hátulról fantáziálj rólam – borzongott meg Celine.
– Szóval, mit mondott? – tért vissza az eredeti problémára Brandon. Lesütöttem a szemem.
– Három hónapig még fenntartják a helyemet, de aztán leszerződtetnek valakit – mondtam csendesen. Még csak nem is törtem magam a feltételes móddal, mert tudtam, hogy nem lesz műtét. Nincs rá pénzünk, nem tudjuk három hónap alatt összegyűjteni, és ha nem lesz műtét, nem lesz balett sem. Ez a kegyetlen képlet, az igazság, ami megváltoztatja az életemet.
– Három hónap hosszú idő – vigasztalt Celine. – Sokat javulhat a bokád. Elviszlek abba a gyógyfürdőbe, tudod, amiről meséltem... – kutatott a telefonjában.
– Nem kell – állítottam le gyorsan. – Tényleg – mindhárman értetlenül meredtek rám. – Én nem... – nagyot nyeltem, ahogy a csodálkozó tekintetük belém hasított. – Nem akarom irreális álmokba ringatni magamat.
– Azért nem akarsz semmit megpróbálni, nehogy végül ne sikerüljön? – értelmezte Josh. Lassan bólintottam, mire ő letette a villáját, és egy szalvétába törölte a kezét. – Hát, ha tényleg ennyire könnyen el tudod ezt engedni, akkor nagyon nem az a Milena Larson vagy, akinek gondoltalak.
– Nem kell, hogy te is belém rúgj – pislogtam ki a könnyeket a szememből.
– Milli! – csattant fel Celine. – Ha annyira féltél volna a kudarctól, nem jöttél volna át félidőben az akadémiára. Nem szálltál volna szembe Schwartz-cal. Nem szaladtál volna folyton-folyvást a Közepesen Idegesítő Reynolds karjaiba – sorolta.
– Valójában – szólt közbe Brandon, oldalról rám pillantva. – Ha tényleg a kudarctól félnél, sohasem választottad volna a balettet – ez volt az a pillanat, amikor újra elsírtam magam. Méghozzá csillapíthatatlanul. El akartam nekik mondani, mindennél jobban el akartam mondani, hogy műtéttel helyrehozható a bokám, de senkitől sem kérhetek egymillió fontot rá. Azt akartam, hogy megértsék, miért állok ellen minden próbálkozásnak. Mert pontosan tudom, mi használna. Csak nem engedhetem meg magamnak. És még csak nem is erkölcsi vagy érzelmi okokból. Pusztán a pénz miatt.

Brandon

Milli a következő hetekben alig volt otthon. Eleinte azt hittem, Celine-nel, Maggie-vel vagy a nővérével lóg, de mint kiderült, ők mindannyian a saját életükkel voltak elfoglalva, és csak futólag, főleg telefonon kommunikáltak Milli-vel. Amikor rákérdeztem, hol császkál egész nap, közölte, hogy munka után járja a várost. Amikor erre figyelmeztettem, hogy inkább a netről intézze ezt, és kímélje a bokáját, válaszul becsapta az ajtaját az orrom előtt. Bevallom, örülök, hogy újra sokat hisztizik, mert így sokkal könnyebb nem szeretni őt.

Aztán az egyik szombaton, amikor már hajnalban elosont otthonról, megelégeltem a folytonos aggódást. Tudtam, hogy alávaló dolgot művelek, de Milli esetében már nem nagyon tudtam rontani a helyzeten, ezért benyitottam a szobájába (legalább olyan óvatosan, mintha a közelben lenne). Fogalmam sem volt, mi után kutatok, de végül valamiféle papírt kezdtem el keresni. Zárójelentést, diagnózist, tudom is én. Az éjjeliszekrénye fiókjában találtam egy rózsaszín mappát, tele hivatalosnak tűnő iratokkal. Elkezdtem őket átlapozni, de nem kellett túl sokat elidőzni köztük. Hamar megtaláltam a választ minden kérdésemre.

Milli

– Szia – löktem be magam mögött az ajtót. A lakásban félhomály volt, de Brandon ott ült a kanapén. Valami gyűrött papírt szorongatott a kezében, és elég látványosan lógatta az orrát.
– Hogy haladt a munkakeresés? – kérdezte rekedtes hangon.
– Voltam egy pékségben, kedvesek voltak, de egész nap talpalni kéne, és félek, hogy azt nem bírná a bokám – feleltem, a táskámat a fogasra akasztva.
– Egy pékség? Reggel negyed hétkor elmentél, és már fél nyolc van.
– Nem tudtam, hogy el kell számolnom minden percemmel, apa – nevettem fel, és odaléptem a kanapéhoz. – Minden oké? – fürkésztem az arcát.
– Meddig hazudozol még? – pillantott rám élesen Brandon. Megvetés és düh csillant a szemében.
– Miről beszélsz? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Brandon felém nyújtotta a kezében tartott papírt. El sem kellett olvasnom, tudtam, mi az, a fejlécen díszelgő kórházi szimbólumról. – Te kutattál a cuccaim közt? – kerekedett el a szemem.
– Kénytelen voltam, miután te folyton ködösítettél!
– Nem ködösítettem!
– Itt az áll, hogy műtéttel helyrehozható a bokád! Miért nem szóltál erről semmit? – pattant fel Brandon. – Miért hagytad, hogy a bűntudat napról napra jobban gyötörjön, amiért többé nem táncolhatsz?
– Nem fognak megműteni, Brandon – sóhajtottam.
– Miért nem?
– Mert egymillió fontba kerül! – kiáltottam el magam. Az arcom égett, Brandon pedig leesett állal meredt rám. – Nem szóltam róla senkinek, mert a családom csődközeli állapotban van, ti pedig nyilván megpróbálnátok segíteni, és ezzel túl nagy terhet raknék a vállatokra. Nem ezt érdemlitek.
– De a barátok azért vannak, hogy segítsenek – ráncolta a homlokát.
– Így is túl sok mindent oldottatok meg helyettem az elmúlt években – csóváltam a fejemet. – Én most... Részt veszek egy fizikoterápián. Két hete kezdtem. Állja a biztosító. Az az orvos ajánlotta, akinek doktor Gerett adta meg az elérhetőségét.
– És ez segíteni fog?
– Nem tudom – tártam szét a karjaimat, és lerogytam a kanapéra, Brandon pedig mellém. – Az orvos szerint volt már rá példa, hogy ezzel elkerülték a műtétet. Valami kézilabdázónál.
– De ez jó, nem? – tette a térdemre a kezét Brandon.
– Száz kezeltből egynél elkerülhető volt a műtét – mosolyogtam rá halványan. – Egynél.
– Az pont eggyel több, mint a nulla – vágta rá Brandon. – Ha a sors ezt a kapaszkodót dobja, akkor ezt ragadjuk meg.
– Nem tudom, Brandon – temettem a tenyerembe az arcomat. – Szeretnék hinni benne, de nem nagyon érzem a javulást. És megint az időmet pazarolom, ahelyett, hogy munkát keresnék, mert a szüleim nem tudnak sokáig eltartani...
– Hé – ragadta meg a kezemet, elhúzva azt az arcom elől. – Nem követsz el hibát azzal, hogy megpróbálsz mindent. Sokkal rosszabb lenne, ha hagynád a fenébe az egészet. Ezért aggódtunk érted, és ezért kutattam át a holmidat. Bocsi, mellesleg – eresztett meg egy bocsánatkérő mosolyt, mire fáradtan elnevettem magam, és oldalba könyököltem. Brandon átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. Nem kavarogtak bennem feldúlt érzelmek. Nem szikrázott köztünk a levegő. Nem vágytam a csókjára, és nem képzeltem el őt meztelenül. Ha az életem összes többi része romokban is hevert, abban legalább biztos lehettem, hogy Brandon-nal rendben vagyunk. És ez sok mindenért kárpótolt.