Megkönnyebbülve akasztottam vissza a lila kötényemet a dolgozók részére fenntartott fogasra a legelső munkaidőm végén. Amelia a kávéját kortyolgatva figyelte, ahogy átveszem a cipőmet.
– Oltári szerencséd volt ám – közölte, miközben a körméről a lepattogzott fekete festéket vizsgálgatta.
– Hogy értve? – cipzáraztam be a táskámat.
– Amiért ma nem volt bent Jessie – ó, igen. Az éjjel kábé két percet sikerült aludnom. Valamikor éjjel négy óra körül meguntam a hánykolódást, és kimentem a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre Brandon ott volt, a lenémított tévét bámulta éberen. Leheveredtem mellé, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő mindig rosszul alszik idegen helyen, úgyhogy egy hétig minden éjjel ott találom a nappaliban, ha esetleg álmatlanság kínozna. Nem mertem bevallani neki, hogy én a leendő főnököm miatt voltam képtelen elaludni. Annyira arrogáns, olyan bunkó volt, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan fog bánni velem a beosztottjaként. Amikor reggel elindultam dolgozni, a gyomromban keletkezett görcs már felkúszott a torkomba. Egy pillanatra megkönnyebbültem, amikor nem találtam ott nyitás előtt, de minden egyes alkalommal, ahogy az ajtó fölé szerelt kis csengő megszólalt, hőhullám öntött el. De mindig téves volt a riasztás, Jessie nem bukkant fel egész délelőtt. A műszakom ettől függetlenül tartogatott kellemetlenségeket, nem alakítottam ki túl felemelő kapcsolatot a kávéfőzővel, a süteményeket tároló hűtő ajtajáról kis híján letéptem a fogantyút, és legalább négy embernek több pénzt adtam vissza, mint amennyi járt nekik. De Amelia szerint egész tűrhető voltam ahhoz képest, hogy még sosem volt korábban munkahelyem.
– Tényleg ennyire szörnyű? – rogytam le mellé a padra. Igaz, hogy kint Katie, a harmadik munkatárs egyedül tartotta a frontot, de ez Amelia pihenőideje, és ha arra használja, hogy beavat engem a főnökünk gonosz mivoltába, ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
– Sokkal rosszabb, mint azt elképzeled – közölte kíméletlenül.
– Két évig egy zsarnok, hazug, korrupt nő volt az osztályfőnököm. Megbirkózom egy kávézótulajjal – legyintettem. Amelia úgy felnevetett, hogy majdnem kiköpte a kávéját.
– Nem, drágám, Jessie Graham nem csak egy „kávézótulajdonos" – mutogatott szamárfüleket a levegőbe.
– Miért, mégis ki ő? A herceg álruhában? – ráncoltam a homlokomat. Amelia közelebb húzódott hozzám, és vetett egy gyors pillantást az ajtóra.
– Majdnem. Tucatnyi lakása van szerte Londonban, két étterme, legalább öt edzőterme... – sorolta. Akaratlanul is eltátottam a számat.
– Ugyan miből? Alig lehet huszonöt! – csodálkoztam.
– Valójában csak a jövő hónapban lesz huszonhárom – világosított fel a munkatársam. – Örökség. Az apja a Lordok Házának tagja – na, hát akkor az álruhás herceggel igencsak beletrafáltam.
– És ezért elvárja, hogy mindenki a lába előtt heverjen? – álltam fel a padról. Amelia kiitta az utolsó korty kávéját, és a mellettünk lévő szemetesbe dobta a papírpoharat.
– Láttad már, hogy néz ki? Akkor is a lába előtt heverne mindenki, ha egy nincstelen hajléktalan lenne. Képzelheted, így mennyi numerája van...
– Hát nem akarom elképzelni – fintorogtam. Amelia megvonta a vállát, jelezve, hogy neki mindegy, és az ajtóhoz sétált.
– Azért vigyázz vele. Néha anélkül ver át, hogy egyáltalán észrevennéd.

– Késésben vagyunk – dőlt neki az ajtónak unottan Brandon, vállán a váltóruháját rejtő edzőtáskájával.
– Kész vagyok! – bizonygattam, miközben még az utolsó bőrhibámat igyekeztem elfedni egy kis korrektorral.
– Negyed órája is ezt mondtad – érkezett a válasz a lakótársamtól.
– Negyed órája is kész voltam – ellenkeztem tovább, és felkaptam a fürdőszoba padlóján hagyott táskámat. – Mehetünk – menet közben zsebre tettem a nappaliban heverő telefonomat, és már zárult is mögöttünk az ajtó. – Amúgy, mióta érdekel téged, hogy elkésel? – fordultam Brandon felé menet közben.
– Hé, ez nem Schwartz kisiskolás órája lesz, hanem a Royal Balett. Azért itt nagyobb a motivációm – vigyorodott el.
– Aha, hát én is találkoztam már a koreográfusunkkal. Ne akard, hogy arról a bizonyos motivációról a húgomnak is beszámoljak! – utaltam az eléggé dekoratív megjelenésű nőre, Harley-ra, aki a Royal Balett tánckarának koreográfusa. Többek között, ő is részt vett a kiválasztásunkban.
– Aljas vagy, ahhoz képest, hogy nemrég megkértél, hogy feküdjek le veled, és számoljak be az élményről – nevetett fel. A háztömb ajtajában megtorpantam.
– Lehetne, hogy ezt nem hozod fel minden nap? – sóhajtottam.
– Ne már, ez életem sztorija – nyöszörgött Brandon. – Had mondjam el minden héten! – kérlelt.
– Minden hónapban – alkudoztam.
– Kéthetente, és cserébe vasárnap én főzök neked kávét – nyújtotta felém a kezét.
– Legyen – egyeztem bele.
– Hé, nem túl kicsi a táskád? – kérdezte Brandon, miközben újra elindultunk. Ahogy ezt mondta, rájöttem, hogy elég könnyű is. Újra megálltam, és turkálni kezdtem benne.
– Basszus, fent hagytam a spicc-cipőmet – csaptam a homlokomra. – Mindjárt jövök – már sprinteltem is vissza.
– Öt perc múlva én lelépek! – kiáltott utánam Brandon. Ezúttal a liftbe vágódtam be, és szinte ugráltam odabent, hogy haladjunk már gyorsabban. Berontottam a lakásba, felkaptam az ágyam szélén hagyott cipőmet, de nem bajlódtam azzal, hogy elrakjam, csak futottam kifelé. Ahogy bezártam az ajtót, és a lift felé indultam volna, valami keménybe ütköztem. Valami? Inkább valaki. A cipőm elrepült a kezemből, és a folyosó kövén landolt.
– Ó, nagyon sajnálom – szabadkoztam, miközben csak az járt a fejemben, hogy alig egy napja lakok itt, és máris leégetem magam egy szomszéd előtt. Az alak, akibe beleütköztem, a cipőmért nyúlt. Még csak a kezét láttam meg, de máris elöntött az izzadság. Itt van. Mi a fenét keres itt? Egek.
– Semmi baj – adta át nekem a cipőmet. Felegyenesedtem, és miután átvettem tőle a lábbelit, végre megembereltem magam, és ránéztem.
– Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem. Jessie megvakarta a tarkóját, és a mi ajtónkkal szembeni lakásra mutatott. Az ajtón réztáblába karcolva a Jessie Graham név. Önkéntelenül is eltátottam a számat. – Itt laksz? – kapkodtam a fejem az ajtó és a férfi között. Annyi lakása van Londonban, miért pont itt?
– Néha – biccentett. Úgy vezette végig rajtam a tekintetét, hogy teljesen meztelennek éreztem magam. Összerezzentem. – Hol hagytad a tütüdet? – kérdezte, enyhe undorral a hangjában. Én küzdöttem ellene, esküszöm, azt akartam, hogy csak a fejemben válaszoljak neki így, de elvesztettem a kontrollt.
– A jó modorod mellett – még én is elcsodálkoztam azon, hogy ez valóban kicsúszott a számon. Jessie ugyancsak elég meglepett arcot vágott, és nem volt semmi jó magyarázatom erre a beszólásra, ezért inkább lesütött szemmel kikerültem őt, és már rohantam is be a liftbe. Amíg lerepített az ötödikről, a balett cipőmmel a homlokomat ütögettem. Ennyi, kész. Találtam egy munkát, ami nem volt túl megterhelő, szuperül fizetett, közel volt, erre az első adandó alkalommal olyan stílusban beszélek a főnökömmel, hogy még az is jobb lenne, ha elásnám magam. Nagyszerű.

– Szóval csak fogtad magad, és ott hagytad? – lendítette fel a lábát Brandon a rúdra nevetve, épp mellém. Felegyenesedtem, és szikrákat szóró szemmel pillantottam a lakótársamra.
– Ez rohadtul nem vicces – csóváltam a fejem. – Ki is rúghat!
– Igen, minden valamirevaló főnök ezt tenné – biccentett egyetértőn Brandon.
– Kösz az együttérzést – húztam el a számat.
– Bocs – Brandon megfordult, és a másik lábát is lenyújtotta. – De te mindig a nagy szád miatt kerülsz bajba. Schwartz-nál is emiatt voltál porondon két évig, nem? – kénytelen-kelletlen bólintottam. – Akkor ne csodálkozz, ha kiszúrnak veled.
– Esetleg támogathatnál jobban – grimaszoltam. Brandon újra két lábon állt, és a karjait kezdte bemelegíteni.
– Azt akarod, hogy éjjel betörjek a lakásába, és tegyem egy vízzel teli tálba a kezét, mialatt alszik? – tanácsolta. Nem feltétlenül erre gondoltam, de ez annyira nem is rossz... – Milli – könyökölt fel a rúdra. – Csak fogd vissza magad – veregette meg a vállamat, majd megfordult, és odasétált a sarokban melegítő többi fiúhoz.
– Szia – lépett oda hozzám egy vállig érő, szőke hajú, ugyanolyan fekete dresszbe öltözött lány. Szégyelltem magam, de az irigység szele suhant végig rajtam, ahogy végigpillantottam kétségbeejtően vékony derekán, lapos hasán, kecses mellein. Táncolhatok én akármennyit, kijárhatom Miss Schwartz poklát, akkor sem lesz ennyire jó fizikumom a baletthoz. – A nevem Tina, te új vagy, igaz? – beszéd közben spiccbe állt, és folytatta a bemelegítést.
– Milli vagyok, ez az első napom – mutatkoztam be én is mosolyogva. – Örülök, hogy megismerhetlek – tettem hozzá. Tina biccentett egyet, majd a sarokban, csípőre tett kézzel beszélgető Brandon felé nézett.
– Ti egy suliból jöttök? – célzott Brandon-ra. Aha. Szóval csak azért jött ide dumálni, mert bejön neki Brandon.
– Igen. És sajnos van barátnője – nem akartam egyből ellenségesnek tűnni, ezért felnevettem a mondat végére, remélve, hogy ezzel oldom a feszültséget. Leginkább magamban. Egyébként sem tudtam hibáztatni őt, Brandon tényleg úgy néz ki, mint egy kiköpött szexszimbólum. Kár, hogy épp a húgom kaparintotta meg, tehát aki csak egy ujjal is hozzáér Brandon-hoz, annak le kell törnöm a karját. Fő a kedvesség!
– Ó, az nem baj – kacsintott rám Tina, majd megfordult, és odasétált a fiúk csoportjához. Talán hozzá kellett volna tennem, hogy az a bizonyos barátnő történetesen a testvérem. Tina törökülésbe helyezkedett a srácok között, és olyan látványosan kezdte nyújtani a hátizmát, hogy már én éreztem magam kellemetlenül. Brandon azonban vagy nem vette ezt észre, vagy jól titkolta, mert váltott még két szót az egyik fiúval, aztán visszajött hozzám, a balett rúdhoz.
– Na, készen állsz? – intett, jelezve, hogy néhány emeléssel is szeretne bemelegedni. Megkerültem a rudat, és ahogy megálltam előtte, halkan megszólaltam.
– Tetszel neki – biccentettem Tina felé, aki úgy bámult ránk, mintha legalábbis holmi celebek lennénk.
– Kinek? – értetlenkedett Brandon, miközben megragadta a derekamat, és a magasba emelt, én pedig összeérintettem a két sarkamat a levegőben. Amint visszaértem a földre, belekapaszkodtam a vállába, felemeltem a jobb lábamat, és Brandon megtett egy kört, miközben engem kvázi megforgatott.
– Tina-nak – suttogtam, a továbbra is minket fürkésző lány felé pillantva. Brandon felröhögött, és ellépett mellőlem.
– Ugyan. Szerintem Chase jön be neki – legyintett. Fogalmam sincs, ki lehet az a Chase a sarokban tobzódó nyolc fiú közül, és épp elkezdtem volna őket analizálni, amikor felsétált a színpadra a koreográfus. Ja, igen. A legfontosabb, legszembetűnőbb különbség a Társulat és az akadémia között, hogy előbbiben a próbák, a koreográfia összerakása, minden a színpadon történik. Harley Devitto, a Royal Balett koreográfusa érkezett meg, laza melegítőben, kapucnis felsőben, és mezítláb. Égbekiáltó különbségek a Társulat és az akadémia között, második felvonás: a főnök nem egy begyepesedett, korrupt zsarnok, hanem egy mezítlábas, fiatal, kedves arcú nő. A srácok egyből felpattantak a földről, és igazgatni kezdték a szuszpenzorukat. Szinte láttam a szájukból csöpögő nyálat.
– Üdvözlök mindenkit, Harley Devitto vagyok – mutatkozott be, mire mindenki hevesen bólogatni kezdett. Hát persze, hogy ismertük. Többek között, ő válogatott be minket, szóval állati hálásnak kell lennünk neki. Ahogy ott állt velem szemben, villámcsapásszerűen tudatosult bennem valami: itt vagyok a Royal Balettben. Több száz, több ezer balerina közül engem választottak, még ha csak a tánckarba is, de mégis. Kellettem nekik. Én, a vidéki lány, aki mindössze két évet töltött a Nemzeti Sportakadémián. Kellettem. És elúszott munkalehetőség ide, Sebastian Reynolds egy másik országban oda, mindenkinek be fogom bizonyítani, hogy nálam jobban senki sem alkalmas erre a pozícióra. Néhány év múlva pedig már Celine-nel és Josh-sal fogom a szólókat táncolni. – Ma az ismerkedésre fókuszálunk. Szeretném, ha párokba rendeződnétek – kérte, mire legalább öt lány támadta le a mellettem ácsorgó Brandon-t, köztük Tina is. Csillogó szemmel várták, hogy a kissé zavarba jövő Brandon válasszon.
– Bocs, nekem már van partnerem – megragadta a csuklómat, és a magasba emelte, hogy mindenkiben tudatosítsa, kivel fog táncolni. Kirántottam a kezem az övéből, és összefontam magam előtt a karjaimat. A lányok olyan szúrós szemmel meredtek rám, mintha a tönkretettem volna a kedvenc spicc cipőjüket.
– Kösz, egy életre elástál a lányok előtt – súgtam oda Brandon-nak. Időközben mindenki talált magának párt, Harley pedig sétálni kezdett közöttünk. Hümmögött egy keveset, néhány párt jól szemügyre vett, aztán megszólalt.
– Oké, akkor most mindenki eltáncolja a kedvenc darabját, maximum két perc alatt, és eldöntöm, ki kivel marad párban ebben az évadban – leugrott a színpadról, letelepedett a nézőközönség első sorába, ahonnan elővett egy táskát, belőle pedig egy fekete mappát. Tina és a partnere vállalták, hogy elkezdik a feladatot, így mi kislisszoltunk, a színpad mögé.
– Basszus, mi van, ha szétszed minket? – pislogtam Brandon felé riadtan. Az addig oké, hogy elkötelezett táncos vagyok, de az elmúlt két évben elfogyasztottam Josh-t és Kyle-t, Brandon-t nagyon szerettem volna a lehető legtovább magam mellett tudni.
– Nyugi már, összeszokott páros vagyunk. Nem szed szét minket – intett Brandon, majd csatlakozott a függöny mögül nézelődő fiúkhoz. Úgy tűnt, ő már meg is találta a társaságát. Leültem a padlóra, és szorosabbra fűztem a cipőm selyemszalagját. Ahogy azzal babráltam, bevillant a kép, amikor nekiütköztem Jessie-nek, és aztán finoman lebunkóztam. Na jó, egy kicsit azért az ő hibája volt. Miért kellett megjegyzést tennie a balettra? Tudom, hogy tartanom kellett volna a számat, de sosem tűrtem az igazságtalanságot. Viszont Brandon-nak is igaza volt. Meg kellene tanulnom előbb gondolkodni, aztán beszélni. Mert ha ezt így folytatom, annak igencsak rossz vége lesz. Vagy már a rossz végnél is tartunk... Épp odaszóltam volna a páromnak, hogy pontosan mit fogunk eltáncolni, amikor a ledobott táskámból meghallottam a csengőhangomat. Bár a színpadon szólt a zene, ami természetesen hozzánk is behallatszott, páran bosszúsan fordultak felém. Semmiképp sem akartam, hogy a hülye zenélő telefonom a táncolókat is megzavarja, ezért gyorsan kikaptam a készüléket a táskámból, és fogadtam Sebastian hívását, miközben felálltam, és a folyosó végébe siettem.
– Szia – suttogtam. – Nem a legjobbkor hívsz – mondtam.
– Ó, azt hittem, ráérsz – érkezett a meglepő válasz.
– Próbán vagyok – magyaráztam. – Este visszahívlak! – ígértem.
– Ügyes légy! – búcsúzott, én pedig megszakítottam a hívást. A telefonomat szorongatva visszaszaladtam a színpadhoz.
– Ne itt bonyolítsd le a szerelmi életedet, jó? – súgta oda nekem vihogva Brandon.
– A szerelmi életem nem egy telefonhívásból áll – vetettem oda neki, mielőtt átgondolhattam volna. Merthogy, de, nagyon is abból áll.
– Jogos, a valódi szerelmi életed egy videóhívást jelent – kuncogott tovább Brandon, mire belebokszoltam a karjába.
– Milena Larson! – szólított a nézőtérről Harley.
– Mit fogunk táncolni? – kérdeztem elhaló hangon. Brandon megszorította a kezemet.
– A vizsgadarabunkat – válaszolta, majd biccentett a zenét kezelő srácnak, hogy indíthatja a miénket. Mielőtt meg kellett volna mozdulnom, gyorsan átpörgettem a fejemben a koreográfiát. Menni fog. Annyiszor táncoltuk már ezt el, hogy a könyökömön jött ki. Brandon kecsesen bevezetett a színpadra, és táncolni kezdtünk. A darab eleje lassú volt, ott szörnyen kellett koncentrálnom a technikámra, még a kisujjamat sem akartam egyetlen centivel sem a kiszabott mellé tenni. A közepénél felgyorsultak az események, hisz maga a táncunk arról szólt, hogy két fiatal egy bálon találkozik, és egymásba szeretnek. A koreográfia első felében tehát tulajdonképpen mindketten magunkban táncoltunk, csak a közepe táján kellett összhangba kerülnünk, ami egyből sikerült. Egyszerre mozogtunk, harmóniában. Teljes biztonságban éreztem magam Brandon mellett, minden emelés, minden mozdulat közben. Amikor a dal lassan véget ért, mi pedig megálltunk a végpózban, Harley firkált valamit a papírjára, mosolyogva megköszönte nekünk, és már szólította is a következő lányt, aki a párjával együtt felsétált a színpadra, váltva minket. – Na, ez elég zsír volt – vigyorgott Brandon a függöny mögé érve. – Legközelebb figyelj jobban a súlypontodra az emelésnél, mert nekem ott ki kell tartanom a lábamat, nincs bennem akkora erő – magyarázta, miközben én egyetértőn bólogattam. Korábban biztosan leharaptam volna a fejét egy ilyen kioktatásért, sőt, talán meg sem hallom, amit kér, de miután tavaly annyira utáltam őt, hogy elzárkóztam mindenféle kommunikációtól, rájöttem, hogy képtelenség úgy Pas De Deux-öt táncolni a pároddal, hogy nem hallgatod meg, hogy nem figyelsz rá. Josh-sal ez könnyen ment, benne megbíztam, hisz ő két évvel előttem járt az akadémián, a táncban meg legalább tíz fényévre volt tőlem, így az ő esetében nem volt kérdés, hogy figyelek rá és betartom a tanácsait. De Brandon később jött az akadémiára, mint én, és valamiért nagyon elhittem, hogy nálam az előny. Aztán, ahogy kialakult köztünk egy normális, sőt, baráti viszony, be kellett látnom, hogy az a srác tetőtől talpig tehetség, és pont ugyanúgy kell megfogadnom az útmutatásait, mintha Josh mondaná őket.
Rajtunk kívül tizenegy pár táncolt el egy pár perces darabot, összesen tizenkét párral működik a tánckar. Amint az utolsó táncosok is végeztek, Harley a mappájával a kezében felugrott a színpadra, és mindenkit megkért, hogy menjünk ki hozzá, párokban.
– Először is, nagyon köszönöm mindenkinek, összességében véve remek előadásokat láttam – tapsolni kezdett, mi pedig csatlakoztunk hozzá. – Másodszor azonban, némi változtatásokra lesz szükség – ahogy nézegetni kezdte a jegyzeteit, több lány pislogott reménykedve Brandon felé, aki azonban csípőre tett kézzel nézegette a padlót. Rohadtul nem hatotta meg, hogy még csak egy órája tette be ide a lábát, máris ő mindenki vágyának megtestesítője. – A Pas De Deux lényege nem az, hogy egy páros táncot eltáncoljunk – miközben magyarázott, járkálni kezdett köztünk –, hanem hogy átadjunk valamit a közönségnek. Mutassanak meg magukból valamit. Mutassuk meg, hogyan viszonyulunk a partnerünkhöz.
– Most akkor tényleg járnom kell egy sráccal, ha egy szerelmi történetet táncolunk el? – szólalt meg egy lány az első sorból. Harley hátrahajtott fejjel felnevetett.
– Nem erről van szó. A lényeget mutassátok meg. Azt, hogy igenis tudnátok járni vele, mert működik a kémia. Kémia nélkül nincs jó Pas De Deux.
– És te fogod eldönteni, hogy kik között van kémia? – tette fel a kezét egy másik lány. Harley előresétált.
– Mivel én látlak benneteket kívülről, igen, én fogom eldönteni – bólintott. – Szóval, első körben te és te – mutatott rá két fiúra – cseréljetek szépen helyet – kérte, ők pedig engedelmeskedtek. – Ti – bökött két egymás mellett álló párra az előttünk lévő sorban – szintén cseréljetek helyet. – Ti ketten – lépett oda a mellettünk állókhoz. Egy pillanatig elgondolkodott, minket is fürkészni kezdett, mire én önkéntelenül is megszorítottam Brandon kezét, amit Harley észrevett, és végül a mellettünk álló két fiút cserélte meg. – Te és te – következett a középső sorban álló egyik páros, és az első sorból egy – csere – intett, a két fiú pedig átsétáltak az új helyükre. – És végül – fordult körbe, nekem meg már csak akkora volt a gyomrom, mint egy gyűszű. Az utolsó két pár, akiket nem variált meg, Tináék és mi voltunk. Reszketve kezdtem el lassacskán feldolgozni, hogy Tina és Brandon fog együtt táncolni, én pedig a Tina mellett álló magas sráccal. Harley percekig gondolkodott, olvasgatta a jegyzeteit, járkált körülöttünk, majd egy nagyot sóhajtott, és leeresztette a papírjait. – Nem, ennyi, így rendben leszünk. Ezen a héten ezekben a párokban próbálunk, de a változtatás jogát fenntartom! – emelte fel a kezét Harley nevetve. A jókedve rám is rám ragadt, ráadásul egy jókora teher is leesett a vállamról, amiért nem szakítottak el Brandon-tól. – Azonban! – tapsolt kettőt, mire a kezdődő zsongás abbamaradt. – Van egy házi feladatom a számotokra.
– Azt hittem, azt letudtuk a gimiben – vihogott fel egy srác. Harley a szemét forgatva folytatta.
– Szeretném, ha minden Pas De Deux pár a holnapi próba előtt három órával találkozna, és egy szalaggal összekötnék magukat.
– Ez most komoly? – kérdezte döbbenten Tina.
– Nagyon is – bólintott Harley. – Össze kell hangolódnotok ahhoz, hogy tökéletes legyen a táncotok. Három óráról van szó, annyit biztosan ki lehet bírni.
– A három órát bármikor lehet teljesíteni? – tette fel a kezét Brandon. Harley értetlenül nézett Brandon-ra. – Én együtt lakom a párommal – bökött felém vigyorogva a fiú. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a teremben lévő összes lány eltátotta a száját a hír hallatán. Nos, ha eddig nem utáltak volna a Társulatbeli lányok Brandon miatt, akkor most már biztosan.
– Köszönöm a kérdést, nem rossz a felvetés, de jobb lenne, ha holnap közvetlenül a próba előtt töltenétek együtt időt – válaszolt Harley.
– Mi van, ha kijátsszuk a feladatot? Ha csak azelőtt kötnénk össze magunkat, mielőtt bejövünk? – tette fel a kezét egy lány.
– Ezt természetesen nem tudom, és nem is fogom ellenőrizni – vont vállat Harley. – De magatokkal szúrtok ki. Stabil párokra van szüksége a tánckarnak – aha, burkolt célzás arra, hogy aki nem jön ki a partnerével, repül. – Most pedig elkezdjük kidolgozni a Hamupipőkéhez tartozó koreográfiát, fiúk, titeket vár Thomas a stúdiószínpadon, a lányok itt maradnak velem – hadarta. Brandon rám mosolygott, és eleresztette a kezemet, majd hozzácsapódott a fiúkhoz, akik már el is tűntek a függönyök mögött. Harley tapsolt kettőt, és már kezdődött is életem első Társulati próbája.