– Doktor Gerett a legkedvesebb traumatológus, akivel valaha találkoztam, Milli – győzködött anya. Mindenki jóízűen falatozott az asztalnál, én azonban csak turkáltam a párolt zöldségemet.
– Honnan tudod, rendszeresen részt veszel a traumatológusok országos találkozóján, vagy mi? – vonta fel a szemöldökét Claire. Apa alig-alig tudta visszatartani a mosolyát, de anya szigorúan rászólt a testvéremre.
– Claire, amennyiben építő jellegű mondanivalód nincs, evésre használd a szádat. Milena – fordult felém anya. – holnap reggelre megvan az időpontod. Már elkéredzkedtem az irodából, nyolckor a klinikán leszünk.
– És ha én nem akarom? – támasztottam neki a villát a tányérom szélének.
– Mit nem akarsz? Meggyógyulni? – értetlenkedett anya.
– A Társulatnak van saját traumatológusa, aki épp az ilyen sérülésekre specializálódott – feleltem. – Benne jobban megbízom.
– Drágám, nem költözhetünk Londonba, amíg talpra állsz. Csak itthon tudunk segíteni, mert ide köt a munkánk – szólalt meg apa csendesen.
– Igen, de Londonban ott van Rosie, Celine és Maggie... – próbálkoztam.
– Celine szóba sem áll veled, Maggie pedig folyton úton van, tudja egyáltalán, hogy megsérültél? – súgta oda nekem a húgom. Ha nem lett volna gipszben a lábam, tuti belerúgok az asztal alatt.
– Greg, el kell mondanunk neki – pillantott anya óvatosan apára, akinek az iménti jókedve elillant.
– Elmondani? Mit? – kapkodtam a fejem. Claire csak csendben ücsörgött mellettem, a térdét bámulva. Nyilvánvalóan számára semmi új nem fog most kiderülni.
– Az a helyzet, édesem, hogy elfogyott a pénzünk – mondta ki anya hirtelen. Egy pillanatig csak pislogtam, mielőtt újra a hangomra találtam.
– Ezt hogy érted?
– A balett... Egy elég drága dolog, Milli. És tudom, hidd el, szívem, tudom – nyúlt át anya az asztal felett a kezemért, amit megszorított. – hogy keményen dolgoztál a kávézóban, de az csak a lakbér egy részére volt elég, a társulattól kapott fizetésedet pedig fellépőruhára, spicc-cipőre és a lakbér maradékára költötted.
– Az élet nem olcsó mulatság Londonban, Milli. És nekünk kettőt kell finanszíroznunk – tette hozzá apa, Rosie-ra célozva.
– És Claire is hamarosan leérettségizik, nem tagadhatjuk meg tőle sem a továbbtanulást – folytatta anya. A bokám hirtelen iszonyúan sajogni kezdett, a világ forgott körülöttem, percről percre közelebb kerültem ahhoz, hogy leforduljak a székről.
– Mi kitartottunk a végsőkig, Milli, de egyszerűen eddig ér a takarónk, tovább nem nyújtózkodhatunk – hadarta apa. – Doktor Gerett az állami kórházban dolgozik, a biztosításod fedezi a kezeléseket. Londonban minden egyes vizitért keményen fizetnünk kellene.
– Oké – tettem fel a kezem. Könnybe lábadt szemekkel néztem a szüleimre. – Megértettem, nem szükséges mentegetőzni. De miért nem szóltatok hamarabb? Kerestem volna egy jobban fizető állást a kávézó helyett... – csóváltam a fejemet. Anya sóhajtott, és belekortyolt a vizébe.
– Reméltük, hogy megoldódnak a dolgok. De úgy tűnik, minden egyre csak rosszabb lesz – vallotta be anya halkan.
– Azért hoztunk haza, hogy Rosie-ra maradjon elég pénzünk, és folytathassa az egyetemet, legalább a tanév végéig. Ha addigra sem rendeződnek a dolgok, neki is megmondjuk – sütötte le a szemét apa. Látszott rajta, hogy kudarcként éli meg a helyzetet.
– Oké – mondtam halkan. Az életben vannak pillanatok, amikor egyetlenegy helyes út van. Ekkor általában nincs is más lehetőség, ami a legkevésbé is járható lenne, ezért nem nehéz eldönteni, hogy rálépünk. Végigmenni rajta persze nem egy sétagalopp, de ezekben a pillanatokban nem a saját sorsunk miatt kell aggódnunk, hanem végre-valahára másokat magunk elé helyezni. Olyanokat, akik soha nem taszítottak minket maguknál hátrább. Mint a szüleink, vagy a nővérünk. Egész életemben önző és különc voltam a családban. Én választottam a legdrágább hobbit és később a legdrágább iskolát, és soha nem kérték számon rajtam sem a szüleim, sem a testvéreim, pedig egyre világosabbá vált, hogy már korábban is mondtak le bizonyos dolgokról kizárólag miattam. Soha nem voltam a jó döntések királynője, de ezúttal nem hibázhattam, mert az összes rossz kártyámat eljátszottam. – Szóval, remélem, doktor Gerett a földszinten rendel, mert ezt a gipszet nehezebb cipelni, mint egy szekrénysort – az egészben az volt a legjobb, hogy még csak meg sem kellett játszanom a mosolyt. Boldoggá tett a tudat, hogy egy bolygónyi terhet vettem le a szüleim válláról azzal, hogy megértettem, elfogadtam és támogattam a döntésüket abban, hogy Rosie-ra fordították a pénzt, aki egyébként is sokkal jobban megérdemli, mint én. Anyáék kicsit továbbra is feszengtek, de határozottan jobb lett a helyzet. Beszélgetni kezdtünk mindenféle jelentéktelen dologról, és a párolt zöldség is utat talált a gyomromba, amikor hirtelen a csengő szakított félbe minket.
– Kinyitom – tolta ki maga alól a széket Claire. Kicsoszogott a bejárati ajtóhoz, mi pedig csendben hallgatóztunk, hogy vajon ki jöhetett vacsoraidőben. – Ez most komoly? – hallatszott Claire hangja. – Te aztán nem vagy semmi.
– Milli-t keresem – válaszolta a vendég. A testem minden egyes izma megfeszült, mert azonnal felismertem a hang tulajdonosát.
– Ki ez? – tátogta anya. Halálra vált arccal próbáltam kitalálni valamilyen kifogást, de mielőtt sikerre jutottam volna, megjelent Claire, a háta mögött Brandon-nal.
– Üdv – intett zavartan a családomnak.
– Brandon – biccentett neki kimérten apa.
– Szia, Brandon – köszöntötte anya, hasonlóan hűvösen. – Mi járatban vagy?
– Milli-hez jöttem – nézett rám Brandon. Legszívesebben lecsúsztam volna az asztal alá. Várjunk csak...
– Milli! – kiáltottak egyszerre négyen. Claire és Brandon egyszerre nyúltak a karom után, miközben anya riadtan ugrott fel a székéről. Totál elzsibbadt a fenekem, és nem vettem észre, hogy épp csúszok lefelé, úgyhogy az álomból valóság lett, és az asztal alatt kötöttem ki. Az esést a gipsz miatt nem tudtam tompítani, így ezúttal már a farokcsontom is sajgott.
– Basszus – sziszegtem, miközben a húgom és Brandon visszaültetett a székre.
– Megütötted magad? – guggolt le mellém Brandon.
– Most már érdekel, hogy mi van velem? – vetettem oda neki.
– Eddig is érdekelt – felelte halkan.
– Akkor a hívásaid és az üzeneteid törlődtek a telefonomból, mielőtt megkaptam őket? A kórházból meg kitiltottak, ezért nem látogattál meg? – vitatkoztam.
– Anya, apa, mutatnom kell nektek valami fontosat az emeleten – állt fel sóhajtva Claire. A szüleim gyanakodva méregették a húgomat.
– Hagyjuk itt a nővéredet ezzel a fickóval, hogy eltörhesse a másik bokáját is? – fonta össze maga előtt a karjait apa. Éreztem, hogy Brandon megfeszül mellettem, de nem szólalt meg.
– Ó, egek, nem fogja megölni! – fogta a fejét Claire.
– Nem bízom benne – jelentette ki apa.
– Apa, te senkiben sem bízol, akinek farka van, és a háromméteres körzetünkben van – emlékeztettem.
– Ez nem igaz. Josh-t például kifejezetten kedvelem – csettintett a nyelvével apa.
– Mert azt hiszed, hogy meleg – forgatta a szemét Claire. Brandon és én ekkor egyszerre nevettünk fel.
– Mi van? Én megérzem az ilyet. Az a fiú totálisan a mi kapunkra játszik – bizonygatta apa.
– Te honnan veszel ilyen szavakat? – fintorgott Claire. Apa elégedetten kihúzta magát.
– Amióta anyád a Netflixet nézeti velem, fullosan ráálltam a ti nyelvetekre. A fene gondolta, hogy külön szótárt lehetne belőle írni – legyintett apa.
– Elnézést, Mr. Larson – köszörülte meg a torkát Brandon, és felegyenesedett. – Kérem, szeretnék kettesben beszélni a lányával, ha nem bánja.
– Melyikkel? – kérdezte anya, oldalra billentett fejjel. Claire felnyögött.
– Velem akkor se beszélhetne, ha akarna. Ha nem tűnt volna fel, Milli-hez jött. Könyörgöm, menjünk már innen! – kelt ki magából a húgom. Anyáék résnyire összehúzott szemekkel méregették Brandon-t, miközben megkerülték az étkezőasztalt, és felsétáltak az emeletre. Amint halló- és látótávolságon kívülre kerültek, Brandon leült Claire helyére, mellém.
– Hogy érzed magad? – kérdezte, bizonytalanul a térdemre csúsztatva a kezét. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna. Muszáj volt leküzdenem a csalódottságot és a haragot, amit iránta éreztem, mert semmi kedvem nem volt veszekedéssel tölteni az időt. És mert, basszus, akármennyire is nehezemre esik beismerni, őrülten hiányzott.
– Jól, azt hiszem – válaszoltam higgadtan. – Holnap reggel megyek az orvoshoz – tettem hozzá.
– Elkísérlek, ha szeretnéd – ajánlotta fel. – Egy kis időre hazaköltözöm – tette hozzá. A homlokomat ráncolva néztem rá. Mi van a Royal Balett-es előadásokkal? – Ne nézz így rám – nevetett fel kényszeredetten. – Négyhetes pihenőre küldtek.
– Értem – bólintottam. – Sajnálom – néztem a szemébe.
– Ezt nekem kéne mondanom – csóválta a fejét. – Milli – a kezemért nyúlt, én pedig nem húzódtam el tőle. – Hidd el, ha változtathatnék a dolgon, akárhogy, akármilyen áron, megtenném. Soha, de soha nem akartam ártani vagy fájdalmat okozni neked. Annyira sajnálom...
– Hé – szorítottam meg a kezét, mielőtt túl érzelmessé válik. Az elég ijesztő lett volna tőle. – Soha nem azért haragudtam rád, mert elejtettél. Az bárkivel előfordul. Az fájt, hogy nem kerestél, hogy nem látogattál meg... Ezzel okoztál igazán fájdalmat – sütöttem le a szemem. Brandon mély levegőt vett, és megszólalt.
– Tudom, én csak... Rettegtem a gondolattól, hogy meggyűlöltél. Nem tudnék együtt élni a ténnyel, hogy utálsz.
– Ettől nem kell tartanod – nevettem fel. Kihúztam egyik kezem az övéből, és megsimogattam az arcát. – Nem utállak. Soha nem utáltalak – tettem hozzá, a tisztánlátás kedvéért. Brandon elmosolyodott, és ő is végighúzta érdes tenyerét az arcomon. Kezdett kissé túl érzelmes lenni a szituáció, ezért megtörtem a csendet. – Tényleg elkísérsz holnap a kórházba?
– Persze – bólintott. – Érted jövök kocsival, jó?
– Oké – mosolyogtam. Brandon felállt, adott a homlokomra egy puszit, aztán az ajtó felé sétált. – Várj, kikísérlek! – tápászkodtam fel.
– Eszedbe se jusson! – ellenkezett. – Ne aggódj, kitalálok.
– Brandon White, meg se mozdulj, amíg oda nem bicegek! – figyelmeztettem. Tényleg nagyon elzsibbadtam már, ezért vágytam egy kis mozgásra. A mankóim az asztalnak támasztva vártak, így egyből megragadtam őket, Brandon pedig a derekamat tartva segített.
– A szüleid pörköltet főznek a golyóimból, ha ezt megtudják – suttogta, az ajtó felé menet.
– Nyugi, azt nem hagyom – kacsintottam rá. Vagyis, kacsintásnak tűnt, valójában azonban szemrángás volt a fájdalomtól. Csessze meg, ez a bokatörés állati szar. Az ajtóhoz érve Brandon visszafordult felém, én pedig az ajtóra tehénkedtem.
– Jaj, igen, mielőtt elfelejtem – húzott elő a dzsekije belső zsebéből egy gyűrött borítékot.
– Mi ez, fájdalomdíj? – nevettem fel keserűen. Brandon lesütötte a szemét, nyilván nem tartotta viccesnek.
– Csak olvasd el – kérte, komoly tekintettel.
– Oké – feleltem furán. Brandon intett, aztán lesétált a lépcsőn a kapuig. Én az ajtóból figyeltem őt, de ott valamiért megtorpant. Visszafordult felém, mire értetlenül pislogtam. Biztosan nem felejtett itt semmit, hisz nem is hozott magával semmit, a borítékon kívül. De azt csak nem kéri vissza... A következő meglepetés akkor ért, amikor Brandon visszaszaladt a lépcsőn, és megállt velem szemben. – Elfelejtettél valamit? – kérdeztem zavartan. Brandon szólásra nyitotta a száját, aztán be is csukta azt. Tétovázott egy darabig, aztán végül mégis megszólalt.
– Szeretlek, Mils – mondta, én pedig automatikusan elmosolyodtam. Az egyik kezemmel továbbra is az ajtóba kapaszkodtam, de a másikkal végigsimítottam izmos felkarján.
– Én is szeretlek, te mamlasz – Brandon arcára megmagyarázhatatlan kifejezés ült ki, miközben megkérdezte:
– Hányra kell menned a dokihoz?
– Nyolcra.
– Fél nyolcra itt vagyok – biccentett, ezúttal pedig már ténylegesen kisétált az utcára. Egy darabig még figyeltem őt, de addigra már annyira megfájdult a lábam, hogy kénytelen voltam elbicegni a kanapéhoz. Hallottam, hogy anyáék odafent beszélgetnek, és nem akartam őket zavarni azzal, hogy segítsenek felmenni az emeletre, ezért elővettem a telefonomat, és megnyitottam a Celine-nel való beszélgetést. Öt napja küldtem neki egy képet a gipszemről, amire Claire rajzolt egy balerinát, ő pedig egy feltartott hüvelykujjal válaszolt. Azóta semmi.
Tudom, hogy haragszol, és megértem. Tényleg önző voltam, és szokás szerint mindennél fontosabbnak tartottam a saját problémáimat. Szeretnék megváltozni, de ahhoz, hogy jobb ember legyek, szükségem van a legjobb barátnőmre. Baromira hiányzol, és nagyon szeretlek! – mielőtt meggondolhattam volna magamat, elküldtem neki az üzenetet. Aztán beléptem a Josh-sal való csetelésembe is, ahol legutóbb másfél hete volt némi aktivitás.
Sokáig azt hittem, hogy én vagyok az áldozat, de varázslatos módon kiderült, hogy egész végig én voltam az, aki hátráltatott másokat és aki elvárta, hogy mindenki első helyre tegye őt. Kívülről nézve egy önző hisztis picsa voltam, és tök szánalmas, hogy erre kéthavonta valami szarság miatt rá kell döbbennem. Próbálok változni. Remélem, hogy ez a bazinagy gipsz a lábamon végleg a jobb irányba lökött el. Kis lépésekben haladok – például úgy, hogy leírom neked, mennyire hihetetlenül hiányzol, és hogy a bokafájdalmam lószar ahhoz képest, hogy mennyire pocsékak a napjaim nélküled. Szeretlek, Josh Bart, és ez akkor sem fog változni, ha az életben többé nem leszel hajlandó szóba állni velem – az ő esetében kicsit több ömlengést engedtem meg magamnak, mert tudom, hogy ő sokkal inkább vevő rá, mint Celine. Neki is elküldtem az üzenetet, aztán a Brandon-tól kapott borítékot forgattam az ujjam között. Elképzelésem sem volt, mi lehet benne, és fura, de egy kicsit féltem tőle. Talán az albérletünk felmondólevele?
– Na, elment már? – trappoltak le a földszintre anyáék, Claire-rel a nyomukban.
– Igen. Anya, menj nyugodtan dolgozni holnap. Brandon elvisz a dokihoz – fordultam hozzájuk. Anya azonnal heves tiltakozásba kezdett, de Claire leállította.
– Kell a pénz, nem? – tárta szét a karjait. Anya az ajkát harapdálta. – Menj dolgozni, és hagyd, hogy Brandon helyrehozza, amit elrontott – szorította meg anya vállát Claire. Anya mély levegőt vett, és láttam rajta, mennyire nehezére esett, de végül bólintott.

Még egy-két órát tévéztünk a nappaliban, aztán apa feltámogatott az emeletre (a lépcsőzés tizenöt kínkeserves percbe telik), anya és Claire pedig segített letusolni. Ez a kiszolgáltatott helyzet nagyon kellemetlen, de mindig emlékeztetem magam, hogy lehetne rosszabb is. Vannak táncosok, akik a gerincüket törik el egy-egy rossz mozdulat miatt, egy kis bokatörés semmi azokhoz képest.
Már majdnem éjfél volt, amikor magamra maradtam a szobámban. Az éjjeliszekrényemen ott hevert a Brandon-tól kapott boríték, de előbb a telefonomat vettem a kezembe. A szívem majd' kiugrott a helyéből, amikor láttam, hogy Josh már válaszolt is.
Fúj, tök ömlengős vagy. Nem kell a mártírt játszani, bébi, de örülök, hogy belátod a hibáidat. Ezért is szeretlek 😉 – azonnal válaszoltam is neki, de nem akartam tovább erről a nyomasztó témáról írogatni, ezért elmeséltem neki, hogy apa melegnek hiszi, mire azt válaszolta, hogy ez a legjobb álca egy heterónak. Átkattintottam Celine beszélgetésére, aki épp abban a pillanatban olvasta el az üzenetemet. A szívem a torkomban dobogott, mert rögtön megcsörrent a készülék a kezemben, videóhívást jelezve.
– Szia – fogadtam a hívást kétkedve. Celine esetében sosem lehet tudni, hogy ordításra vagy kedves mosolygásra kell számítani.
– Na végre, ezúttal rohadt sokáig tartott rájönnöd a hülyeségeidre – forgatta a szemét. Oké, jókedvű, ez egyértelmű.
– Tudom – bólogattam, az örömkönnyeimmel küszködve. – Annyira sajnálom!
– Én is – húzódott szomorú mosolyra a szája. – Támogatnom kellett volna téged a sérülésed után. Ne haragudj – alig hittem el, amit hallok. Celine Parks bocsánatot kér? Abszurditások estéje. Eszem ágában sem volt kigúnyolni őt, vagy kihasználni a sebezhetőségét, ezért itt is egyből témát váltottam, és a társulatról kérdeztem. Úgy húsz percig beszélgettünk, mielőtt elköszöntünk egymástól, és megbeszéltük, hogy holnap is keressük egymást. A bokám sajgott, és a családom olyan közel állt a financiális csődhöz, mint Donald Trump egy elvesztett elnökválasztáshoz, mégis elégedett és... és boldog voltam. Már az sem emésztett, hogy Jessie nem jelentkezett napok óta. Említette, hogy Brazília nem a tökéletes hálózati lefedettségéről híres, és tudom, hogy az apja mellett van, ezért nyugodt voltam. Leraktam a telefonomat, és az ölembe vettem azt a bizonyos borítékot. Forgattam egy darabig az ujjaim között, gyűrögettem... De egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy felbontsam. Túlságosan tökéletes volt ez a nap, hogy elrontsam, és amit egy borítékban kell odaadni, az tutira csak elront mindent. Kinyitottam az éjjeliszekrényem fiókját, és belecsúsztattam a borítékot. Biztos, hogy lesz ennél alkalmasabb időpont erre, legyen ez akármi.
Aztán, egy hete először, nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Másnap reggel magától pattantak ki a szemeim, pár perccel azelőtt, hogy apa bejött volna, hogy felsegítsen. A mozgással talán már nincs annyi gond, de felállni és leülni még mindig egy külön kihívás. Kitámolyogtam a fürdőszobába, elkészültem, és amikor tizenöt perccel később apa lesegített a földszintre, már Brandon is megérkezett. A szüleim és Claire hamar magunkra hagytak minket, hiszen a munka és a suli várta őket, de nekünk még volt annyi időnk, hogy gyorsan egyek pár falatot.
– Tegnap este kibékültem Celine-nel és Josh-sal – mondtam, miközben megkavartam a kávémat. Brandon hátradőlt, és a tarkója mögött összekulcsolta az ujjait.
– Hallottam hírét.
– Basszus, ti srácok tényleg sokkal pletykásabbak vagytok – grimaszoltam. Brandon bujkáló mosollyal vállat vont, és ellopott egy falat paradicsomot a tányéromról.
– Szóval, mi minden történt Londonban, mióta eljöttem? – érdeklődtem.
– Nem sok – vonogatta a vállát. – Csak a szokásos, felfüggesztettek, összevesztem a lakótársammal, ilyesmi... – legyintett.
– Nem hangzik túl jól – húztam el a számat viccelődve. Brandon előre dőlt és az asztalra könyökölt.
– Tulajdonképpen azóta már megoldódott néhány dolog – az asztalnak támasztott mankó elveszítette az egyensúlyát, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy elboruljon, történetesen épp a gipszemre. Felszisszentem a fájdalomtól, és az arcom is eltorzult. – Oké, azért a java még hátravan – ugrott fel Brandon, és elvette a bokámról a mankót. – Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam. Az utolsó falat paradicsomot is lenyeltem, aztán hagytam, hogy Brandon felsegítsen. A mankóra támaszkodtam, Brandon pedig a derekamnál tartva támogatott. Beültetett a kocsiba, ami egyébként az apjáé, aztán a kórházhoz hajtottunk. Doktor Gerett következetesen a földszinten rendelt, így eljutni oda hosszú idő volt, de kevésbé fájdalmas. A váróban még ültek rajtunk kívül néhányan, de mindannyian csendben meredtek maguk elé. – Hogy érzed magad? – súgta oda nekem Brandon, miközben a combomra csúsztatta a kezét.
– Jól, azt hiszem – válaszoltam halkan. Tulajdonképpen nem hazudtam, de azért mégiscsak izgultam a vizsgálattól. Attól meg talán még jobban, hogy mindez milyen hatással lesz a karrieremre. Már ha létezik még a karrierem egyáltalán. A rendelő ajtaja nyikorogva kinyílt, és egy középkorú, szimpatikus, fehér köpenyes alak hangosan behívta az első beteget. Engem. Brandon felsegített, aztán az ajtóhoz támogatott, onnan azonban átvett az orvos.
– Üdvözlöm, Miss Larson – csukta be mögöttem az ajtót a doki. – Doktor Gerett vagyok.
– Milena Larson – mutatkoztam be neki udvariasan, bár nyilván tudta, ki vagyok. A rendelőben egy asszisztens hölgy volt még, aki épp egy kupac papír között próbált rendet teremteni.
– Jó reggelt, Miss Larson – köszönt ő is kedvesen, majd diadalittasan kirántott egy barna borítékot a többi közül. – Már meg is van a korábbi lelete – mondta, miközben doktor Gerett felsegített a vizsgálóágyra. A doki elvette a leleteimet az asszisztenstől, és mialatt átlapozta őket, megkérdezte, hogy érzem magam.
– Köszönöm, azt hiszem, egyre jobban – feleltem. – Már nem szokott annyira feszíteni a bokám, mint eleinte.
– Nagyszerű, ez minden bizonnyal a gyógyulás jele – bólintott, majd elővett a köpenye zsebéből egy fém rudat, és óvatosan megütögette a térdemet, a reflexeimet tesztelve. – Úgy látom, ezek rendben vannak – mosolyodott el biztatóan.
– Ez mit jelent? – kérdeztem reszketve.
– Azt, hogy a térdreflexeid működnek – válaszolta, a zsebébe csúsztatva az eszközét. – Ez a bokasérüléseddel nincs összefüggésben. Odáig még nem jutottunk el – kacsintott jókedvűen. Hát, ha ő pozitívan áll hozzá, nekem miért kéne félnem?
– Tudja, doktor Gerett, balerina vagyok a Royal Balett-ben, Londonban. Nagyon fontos, hogy a bokám... – kezdtem, de ekkor a torkomra forrott a szó, helyette pedig egy éles sikoly szakadt fel belőlem. Merthogy a doki megnyomkodta a gipszem körül a lábamat.
– Ez még nem jelent semmit – szögezte le. – Máris átmegyünk a röntgenbe, abból már többet tudunk majd – mondta, és talpra segített. Kikísért a rendelőből, át a szomszédos helyiségbe. Brandon rögtön felugrott, amikor meglátott, de intettem neki, hogy még közel sem járunk a dolgok végén, úgyhogy vissza is ült. A röntgen hamar megvolt, bár az eredményre várnom kellett kicsit, kinn a váróban.
– Mils... – hajolt közelebb hozzám Brandon, amikor leültem.
– Nem tudok semmit, most a röntgen eredményére várok – mondtam gyorsan, a mankóimat a szomszédos széknek támasztva.
– Sejtettem – bólintott. – Csak azt akartam kérdezni, hogy a boríték, amit tegnap adtam... – kezdte, de közbevágtam.
– Nem olvastam el – mondtam. – Mi van benne egyáltalán? – ráncoltam a homlokomat. Brandon lesütötte a szemét, de szólásra nyitotta a száját, ami miatt azt sejtettem, hogy valami kellemetlen dolog lesz belőle. – Várj, ne, inkább ne – tettem fel a kezem, kínosan elnevetve magam. – Majd megnézem a saját szememmel – Brandon beleegyezően bólintott, aztán hátradőlt. Elővettem a telefonomat, hogy azzal üssem el az időt, mielőtt ismét szólít a doki, de épphogy végigpörgettem a közösségi oldalakat, máris kilépett a rendelőből az asszisztens, és behívott. Brandon felsegített, és egészen az ajtóig eltámogatott.
– Nos, Miss Larson – kezdte a doki, miután nekitámaszkodtam a vizsgálóágynak. – Úgy tűnik, a törése szépen gyógyul – mondta, és bár az ő arcán semmilyen jóérzés nem tükröződött, engem elöntött a megkönnyebbülés. Boldogan felsóhajtottam, és egy pillanatra tényleg úgy éreztem, mintha a marok, ami hetek óta szorította a mellkasomat, végre engedett volna. De csak egy rövid, kósza pillanatig. – Nézze – felém fordította a bokámról készült felvételt, és az ablak elé tartotta, hogy a fény megvilágítsa, és jobban lássam. A mutatóujját végighúzta egy sötétebb vonalon, amiről gőzöm sem volt, mi a franc. – Ez itt az egyik legfontosabb izom a lábában. Úgy tűnik, súlyosabban sérült, mint azt a töréskor feltételezte a londoni orvosa.
– Súlyosabban sérült az izmom? Ez mit jelent? – a levegő egyszeriben kiszökött a tüdőmből. Meg kellett kapaszkodnom a vizsgálóágyban, nehogy elessek.
– A törött csont itt – mutatott rá a felvételen egy pontra – elmozdult. A kórházban ezt helyretették, de az izom sajnos megsérült miatta.
– Oké – rebegtem. – Adnak rá valami gyógyszert? – kérdeztem összezavarodva.
– Az ilyesmire nem létezik gyógyszer, Miss Larson – a doki már-már lesajnálóan nevetett ki, ám ezen nem volt sem időm, sem erőm felháborodni.
– Akkor mi a teendő? – ráztam a fejem. A doki letette a leleteimet az asztalára, és összefonta maga előtt a karjait. Az arca megrándult, mintha csak megsajnált volna.
– Akkor is teljes értékű életet élhet, ha nem nyúlunk a bokájához. Lehet, hogy érzékennyé válna a frontra, és a fokozott terhelést nem bírná, de alapvetően nem befolyásolja az egészségét – magyarázta.
– Pillanat – ráncoltam a homlokomat. – Nem bírná a fokozott terhelést? De hisz balett-táncos vagyok! Az maga a fokozott terhelés – kapkodtam levegő után. A doki lassan bólintott, aztán kifújt egy nagy adag levegőt.
– Természetesen létezik műtéti eljárás, ami helyrehozná a bokáját.
– Nagyszerű, beleegyezem! – vágtam rá azonnal. Az orvos beharapta az alsó ajkát.
– Mivel az egészségi állapotát közvetlenül nem veszélyezteti ez a helyzet, a műtétet sajnos nem fizeti a biztosító – közölte, mire nekem a korábbinál sokkal erősebben kezdett szorítani a mellkasom.
– Értem – motyogtam. – Meg tudná mondani, mennyibe kerül a műtét? – kérdeztem óvatosan. A doki vetett egy gyors pillantást az asszisztensére, aki szorgosan gépelt valamit a háttérben, láthatóan nem akart belefolyni a diskurzusunkba. Doktor Gerett végül rám nézett, és kimondta a karrierem legvégét jelentő szavakat. Bocsánat, számokat.
– Kilencszázezer font. A rehabilitációval együtt egymillió-négyszázezer.

– Tényleg nem fogod elárulni, hogy mit mondott a doki? – fékezett le a házunk előtt Brandon. Alig tudtam úrrá lenni a reszketésemen, amióta kijöttem a rendelőből. A kórháztól egyenesen hazajöttünk, és Brandon megígérte, hogy egész nap velem marad, de nem voltam biztos benne, hogy el tudnék viselni bárkit is magam mellett.
– Szépen gyógyul a bokám – mondtam, életem leghamisabb mosolyát magamra erőltetve. Brandon leállította a motort, és felém fordult.
– Ugyan, Mils – óvatosan az arcomhoz nyúlt, és kisimított a szememből egy hajtincset. A tekintete szomorú és kíváncsi volt. – Tudod, hogy jól ismerlek, ugye? – lesütöttem a szememet, és nyugalmat kényszerítettem magamra. Nem mondhattam el Brandon-nak, hogy a szüleimnek elfogyott a pénze, és nemhogy a műtétemet nem tudnák finanszírozni, de a londoni életemet sem. Megráztam a fejem, és a kilincsért nyúltam.
– Tényleg semmi baj nincs. Kedves volt – vontam meg a vállam, majd kinyitottam az ajtót. Brandon kiugrott a kocsiból, és megkerülte azt, hogy segítsen kiszállni. Bekísért a házba, és a nappaliban ültetett le.
– Oké, akkor ma én főzök – jelentette ki, miközben lerúgta a cipőjét.
– Hogy mi? – kitekeredett derékkal fordultam felé. Brandon visszasétált hozzám a nappaliba, és leült apa kedvenc foteljébe.
– Én főzök. Spagetti lesz.
– Brandon, nagyon kedves vagy, de ma nem lennék jó társaság... – húztam el a számat. Próbáltam valami hihető kifogással előállni, de ennyire futotta. Brandon hátradőlt a fotelben, onnan nézett rám.
– Ha már nem vagy hajlandó elárulni, hogy mit mondott az orvos, legalább hagyd, hogy melletted legyek.
– Figyelj – köszörültem meg a torkomat. – ha most arról szól ez az egész, hogy a bűntudatodat próbálod enyhíteni, akkor szólok, hogy nem haragszom rád. Minden rendben. Nyugodtan menj haza – csóváltam a fejemet. Brandon felnevetett.
– Te tényleg azt hiszed, hogy a bűntudatom miatt akarok itt lenni veled? – amolyan „miért, mi másért?" típusú arckifejezés volt a reakcióm. Brandon a fejét rázta, és a tarkóját vakarta. – Szarok én a bűntudatra, Mils. Csak az a fontos, hogy jól legyél. És ezt a saját szememmel akarom látni, úgyhogy én egy tapodtat sem mozdulok innen – szólásra nyitottam a számat, de Brandon leintett. – Meg se próbálj ellenkezni, mert kettőnk közül csak én vagyok mozgóképes, szóval mindketten tudjuk, ki jönne ki győztesen – hát, nem volt mit tenni, Brandon spagettijét kellett ma ebédelnem.


Brandon

– Biztos vagy benne, hogy nincs itthon gomba? – kérdeztem, a sokadik szekrényajtót kinyitva. Milli felnyögött, és kitekeredett derékkal szólalt meg.
– Ha nem tűnt volna fel, amióta itthon vagyok, ez a szar a bokámon van – mutatott a gipszére. – Gondolod, hogy tisztában vagyok vele, hogy mi rejtőzik a konyhaszekrényünkben? – forgatta a szemét. Sóhajtva legyintettem, és tovább keresgéltem a gomba után, amit én ugyan nem csípek annyira, de tudom, hogy Milli imádja. Ma pedig semmi más dolgom nincs, mint minden aprósággal a kedvére tenni. Nem akarja elmondani, mit közölt vele az orvos reggel, de biztos vagyok benne, hogy rossz hírt kapott. Arra is igen nagy összegben mernék fogadni, hogy ennek köze van a baletthoz, de mivel némasági fogadalmat tett a dologgal kapcsolatban, nagyon úgy fest, hogy nem tőle fogom megtudni. Korábban írtam egy üzenetet Josh-nak arról, hogy hogyan deríthetném ki a diagnózist, és miközben könyékig a konyhaszekrényben turkáltam, az asztalon hagyott telefonom megrezzent. Gyorsan kimásztam a száraztészták és a hat csomag liszt közül, aztán a készülékért nyúltam.
Josh:
Sehogy. Ha nem akarja elmondani, nem fogod megtudni.
Azonnal válaszoltam neki.
Brandon:
És ha megkérdezem a dokit?
Josh:
Oh, hogy ez eddig nem jutott az eszembe!
Brandon:
Jó ötlet?
Josh:
Persze, te idióta. Ha szerencséd van, részletesen bevezet az orvosi titoktartás lényegébe. Ha nincs, simán csak elküld a büdös francba.
Hülye orvosi titoktartás.
Brandon:
Biztos, hogy van valami a bokájával.
Josh:
Ez azért elég világos, tekintve, hogy egy marha nagy gipsz díszeleg rajta hetek óta.
Brandon:
Oké, haver, mi a bajod? Úgy viselkedsz velem, mintha megdugtam volna a húgodat.
Josh:
Lényegében arra készülsz.
Brandon:
Nincs is húgod.
Josh:
Milli olyan, mintha a húgom lenne. Az idegesítő, szörnyen naiv, érzelmileg instabil, hangos,
hisztis húgom.
Brandon:
Nem azért jöttem ide, hogy megdugjam.
Josh:
Azért a hosszútávú céljaid között ez vastagbetűvel szerepel, nemde?
Brandon:
Próbálok rájönni, mit érzek iránta. Ez tényleg olyan nagy bűn?
Josh:
Esküszöm, hogy hányingerem van tőled.
Brandon:
Ugye tudod, hogy nekünk nem muszáj barátkoznunk?
Josh:
Egek, pont úgy viselkedsz, mint egy nyálas pöcs! Bejön neked Milli, oké, felfogtuk. Nyilvánvalóan Claire még nem lőtte le a poént, különben Milli már rég kérdőre vont volna. Mire vársz? Azt hiszed, hogy ha folyton körülötte lebzselsz, ott, ahol Claire is él, sosem borul ki annyira, hogy mindent elmondjon Milli-nek? Szerinted nem fog neheztelni a nővérére? Rohadtul vékony jégen táncolsz, haver, és hidd el, hogy a legjobbat akarom neked. Úgyhogy a saját érdekedben kérlek, hogy mondd el az igazat Milli-nek! Joga van tudni, hogy mi folyik körülötte.
Brandon:
Nem akarom összezavarni. Még el sem olvasta a levelet, amit Jessie küldött neki. Azt hiszi, hogy minden rendben köztük. És itt van a bokája is... Kétlem, hogy pozitív végkimenetele lenne, ha most mindent a nyakába zúdítanék.
Josh:
Rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
Brandon:
Hagyjál már a csajos szarságaiddal. Egyelőre a barátja leszek, úgy, ahogy az elmúlt két évben. Így lesz a legjobb.
Josh:
Amint borul a bili, az arcodba fogom kiabálni, hogy ÉN MEGMONDTAM!
– Kivel írogatsz? – hallottam meg hirtelen Milli hangját. A kanapé háttámláján könyökölt, az egészséges lábát maga alá húzta, és gyanakodva figyelte a reakciómat.
– Csak Josh-sal – mutattam fel a telefont, aztán ledobtam az asztalra.
– Ja, igen, nekem is írt – kapta fel a saját készülékét maga mellől, a kanapéról. Egy pillanatra elöntött a rettegés, hogy Josh talán azért győzködött, hogy valljak be mindent, mert ő már rég megírta Milli-nek, de amikor a lány végigolvasta a barátunk üzenetét, és őszintén, jókedvűen felnevetett, megnyugodtam. – Nézd, ezt a képet küldte – emelte fel a telefont, én pedig odaléptem hozzá. A Josh által küldött fotón a társulat összpróbája volt, ahol a tánckarosok, tehát a mi csapatunk, és a szólisták, vagyis azok a táncosok, akik között Josh és Celine is próbál, együtt készül az előadásra. A Dzsungel Könyvét próbálták, a háttérben látszódik Tina, a lány, aki elég leplezetlenül rám nyomult, és akit alig tudtunk leszerelni. A párja épp a magasba emeli, de Tina arca nagyon viccesen eltorzul. A következő képen Josh ránagyított Tina fejére, ami csak még viccesebb volt.
– Basszus, mintha épp belerúgott volna a vaságy szélébe a kislábujjával – nevettem. Milli is mosolygott, aztán küldött valami GIF-et Josh-nak. A jókedve olyan gyorsan szállt el, mint ahogy érkezett. Szomorúan támasztotta az állát a tenyerébe. – Hé, mi a baj? – guggoltam le vele szemben.
– Hiányzik – mondta halkan, a kanapé kárpitját piszkálgatva.
– Josh? – billentettem oldalra a fejemet. Milli a szemét forgatta.
– A balett.
– Az nekem is – bólintottam.
– Brandon, én... – kezdte bizonytalanul. – Én még nem kértem tőled bocsánatot azért, mert akkor kihagytam a Hamupipőke-próbát.
– De, már bocsánatot kértél. Amikor beállítottam Jessie-hez... – részegen. Csak azt nem tudja, hogy nem azért voltam részeg, mert elvesztettük a szerepet, hanem mert ahogy egyre kevesebb időt töltött velem, és egyre többet Jessie-vel, iszonyatosan elkezdett hiányozni. És nem úgy, ahogy az ember a legjobb barátját hiányolja. Többet gondoltam rá, mint Claire-re, akibe tényleg, őszintén szerelmes voltam. Legalább így gondoltam. És most itt vagyok a házukban, de nem miatta, hanem a bolond nővére miatt, akinek a szerelmi élete egy folyamatosan ketyegő atombomba, aminek a robbanásakor már többször is jelen voltam. Mégsem tántorított el eléggé.
– Úgy értem, tisztességesen – legyintett, aztán a kezemért nyúlt. Annyira megszokott és természetes volt mindez köztünk, hogy meg sem kellett volna lepődnöm. Én nem is lepődtem meg, más testrészeim már kevésbé voltak edzettek. – Nagyon sajnálom, Brandon. Nem keresek mentségeket, mert nincs. Már akkor is tudtam, hogy nincs, de annyira görcsösen akartam, hogy ne utálj, hogy mindenféle enyhítő körülményt bedobtam – keserűen nevetett fel, és letörölt egy könnycseppet a szeméből. – Szörnyű dolgokat műveltem, de mind közül a legrosszabb az volt, hogy cserben hagytalak. Tiszta szívemből, őszintén, nagyon sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni, legyen szó a balettról, vagy akármi másról. Nem hagylak cserben többször, Brandon. Ígérem – nézett mélyen a szemembe. Ha hallgattam volna Josh-ra, és elég tökös vagyok, biztos, hogy ebben a pillanatban csókolom meg. De tartottam magam az elhatározáshoz: egyelőre nem bonyolítom az így is rendkívül komplikált dolgokat. Még akkor sem, ha a tervem, miszerint kiderítem, mit érzek iránta, kezd végbemenni. Már nem kell sokat agyalnom a válaszon. Én hülye, nem normális, szerencsétlen... Bassza meg, beleszerettem Milena Larson-ba.