Távol a külvilágtól, első hét.
– Jaj, ne legyél már ennyire drámai – szólalt meg a vállam felett Claire. Ijedten csuktam össze a naplómat, és húzódtam a kanapé szélére. A húgom átugrotta a kanapé háttámláját, és mellém huppant.
– Neked nem suliban lenne a helyed? – meredtem Claire-re.
– Elmaradt az utolsó két órám, Mr. Chavez beteg lett – legyintett Claire. Bólintottam, miközben megigazítottam a dohányzóasztalon lévő párnát, amin a begipszelt lábam pihent.
– Ideadnád a telefonomat? – intettem a konyhapult felé. Ebédkor véletlenül ott felejtettem, és mivel csak éktelen fájdalmak árán tudok helyet változtatni, ráadásul mankóval, igyekszem a lehető legkevesebbet járkálni. Örök hála Mr. Chavez-nek, amiért Claire két órával hamarabb hazaért! A húgom sóhajtva felállt, és elszökdécselt a telefonomért. Szinte ugyanazt a reményt láttam az arcán, amit én is éreztem, amikor a kezembe adta a készüléket. Bíztunk benne, hogy ezúttal talán vár rám egy kósza üzenet... De semmi. Ez persze nem meglepő.
– Sajnálom – sütötte le a szemét Claire. A fejemet ráztam, és megmakacsoltam magam. Nem. Fogok. Sírni.

Amikor kiengedtek a kórházból, apa egyenesen a lakásunkhoz hajtott. Útközben elintéztem néhány telefont a Royal Balett-nél, jobbulást kívántak, és biztosítottak róla, hogy a szerepeim megvárnak. Nem volt szívem közölni velük a lesújtó tényeket, miszerint komoly esély van rá, hogy többé sem az ő színpadjukon, sem máshol nem fogok balettozni. Oké, valójában azért nem mondtam, mert még nem állok készen rá, hogy ezek a szavak ilyen kontextusban elhagyják a számat. A lakáshoz érve anya, apa, Rosie és én azonnal kiszálltunk a kocsiból, Claire azonban zavartan piszkálgatta a körmét.
– Te nem jössz? – hajoltam vissza a kocsiba, miután nagy nehezen megtámaszkodtam a frissen beszerzett mankón. A húgom szomorúan megrázta a fejét. – Talán Brandon is itt van – győzködtem, remélve, hogy a ritkán látott pasija felcsalogatja. Claire hátradőlt, és makacsul nézett előre.
– Nem megyek – közölte, ellentmondást nem tűrően.
– Jó, bocs – szabadkoztam, aztán Rosie és anya támogatásával bebicegtem az előtérbe, a lifthez. A lábam sajgott, és egy több kilós gipsszel rajta egyenesen szörnyű volt mozogni. Próbáltam nem elbőgni magam, amikor arra gondoltam, hogy ezt az érzést hetekre meg kell szoknom. A lift az emeletre repített minket, ahol a csendes folyosóra érkeztünk. Apa, anya és Rosie még csak egyszer jártak itt, de tudták, melyik ajtóig kell mennünk.
– Nálad van a kulcsod? – fordult felém apa.
– A kocsiban maradt – motyogtam. Totál szét voltam csúszva.
– Nem baj, szólok Claire-nek, hogy hozza fel – vette elő a telefonját apa. Mielőtt azonban még elérhette volna a húgomat, váratlanul kinyílt az ajtó. Josh állt a küszöbön, és cseppet sem volt meglepve. Mintha órák óta az ajtóban hallgatózva várná, mikor érkezünk.
– Üdv – köszönt kimérten mindannyinknak.
– Josh – biccentett neki apa, aztán belépett mellette a lakásba. Anya követte őt, és ugyanolyan ridegen üdvözölte Josh-t, mint apa. Rosie csak biccentett egyet a fiúnak, és egyenesen a szobámba ment. Ott maradtunk Josh-sal kettesben, az ajtóban ácsorogva. A lábam egyre jobban fájt, és a támaszkodástól a kezem is zsibbadni kezdett.
– Szia – köszöntem neki halkan. Nem igazán tudtam, mennyire haragszik rám, ahogy azt sem, hogy a balesetem megenyhítette-e. Hah, nyilvánvalóan nem, ellenkező esetben legalább egyszer meglátogatott volna abban a nyomorult kórházban.
– Hogy vagy? – kérdezte, kicsit megenyhült arccal. Végignéztem magamon, és óvatosan felemeltem az egyik mankót.
– Az ábra mindent elárul.
– Mit mondtak az orvosok? – érdeklődött feszülten. Hallottam, hogy a szüleim és Rosie pakolásznak. Segítenem kéne nekik, hogy miket tegyenek oda. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a csalódottságom és a fájdalmam ne alakuljon át, és törjön ki belőlem dühként, de erre egyre kevesebb esély volt.
– Tudnád, ha egyszer is vetted volna a fáradtságot, és bejöttél volna hozzám – helyesbítek, az esély hivatalosan is nullára csökkent. Innen ordítozás nélkül már nem szabadulunk.
– Sajnálom – mondta megadóan. – Azt gondoltam, nem akarsz látni.
– A dolgok igen gyorsan megváltoznak egy baleset miatt – a mankómmal arrébb tessékeltem Josh-t, és bebicegtem a lakásba. – Ő nincs itt? – álltam meg a nappali közepén. Kívülről úgy tűnhetett, a válasz kedvéért torpantam meg, valójában azonban pihenni álltam meg, mert már három méter megtétele is kimerített. Josh nem válaszolt, de nem is volt szükséges, mert a következő pillanatban kinyílt Brandon szobaajtaja, és álmos arccal, nyúzott tekintettel, melegítőben lépett ki rajta.
– Szia – köszönt reszkető hangon. Nem hiszem, hogy valaha is láttam őt ennyire riadtnak.
– Magatokra hagylak – került ki Josh, majd beoldalgott Brandon szobájába, és magára csukta az ajtót. Kár, hogy az az ajtó nem véd semmitől, mindent ugyanúgy hallani fog, ahogy a családom is, akik az én szobámban pakolásztak. Brandon a padlót figyelte, miközben zsebre dugta a kezét, és közelebb lépett hozzám. Akartam, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Akartam, hogy megbánja, ami történt. Akartam, hogy sajnáljon, és akartam, hogy bízzon a teljes felépülésemben. De nem akartam vele hosszasan beszélgetni, és nem akartam végighallgatni a siránkozását arról, hogy ő is mennyire szenved. Mert egy hétig felém sem nézett. Egy üzenetet sem volt képes írni nekem, hogy megtudja, jól vagyok-e. A sírás fojtogatta a torkomat, és a bokám annyira fájt, hogy tudtam, a torkomban hízó gombócot nem lesz erőm legyűrni.
– Szia – biccentettem neki hűvösen. Kellemetlen volt némán állni vele szemben, csak így, és nem tudtam, fog-e egyáltalán mondani valamit, ezért óvatosan a szobám felé irányítottam a mankókat. Brandon azonban előttem termett, és erős kezével megtámasztott.
– Várj – kérte, bevetve a híres kiskutya-szemeket.
– Mi van? – sóhajtottam. A hangom remegett, a könnyek már a start-vonalon álltak.
– Szeretnék bocsánatot kérni. Tudod, hogy soha nem történt korábban ilyen – mondta, mélyen a szemembe nézve.
– Nem fontos, hogy korábban mi történt, Brandon, mert most egy bazinagy gipsz van a bokámon, és talán nem táncolhatok többé! – tört ki belőlem. Féltem, hogy a szüleim közbelépnek, de reméltem, hogy Rosie visszatartja őket. Ezt egyedül kellett elintéznem.
– Annyira sajnálom, Mils – csóválta a fejét szomorúan. Sejtettem, hogy őt is a sírás kerülgeti, de valahogy nem tudtam sajnálni.
– Ne nevezz így! – csattantam fel. – Többé ne merészelj így nevezni – sziszegtem, ezúttal kicsit halkabban.
– Most mi lesz? – tárta szét a karjait. – Elköltözöl, és soha többé nem látlak?
– Azt azért nehéz lenne kivitelezni, nemde? A húgom a barátnőd – forgattam a szemem.
– Többé már nem – motyogta. Hogy mi? Mi a fene folyik körülöttem? Ezért nem akart feljönni Claire?
– Mit műveltél vele, te seggfej? – préseltem ki a szavakat a fogaim között. Brandon rám nézett, de kifejezéstelen volt az arca.
– Mils, tartozom egy magyarázattal... – kezdte, de mielőtt kinyöghette volna, anya tépte fel a szobaajtómat.
– Milena, megyünk – adta ki az ukázt, maga után rángatva a gurulós bőröndömet. Apa vállán egy megpakolt sporttáska volt, Rosie pedig a hátizsákomat cipelte. A szüleim kiviharzottak a lakásból, Rosie azonban megállt mellettünk.
– Mehetünk? – kérdezte, felváltva pillantva rám és Brandon-ra. Egy pillanatig mérlegeltem. Érdekel Brandon magyarázata? Tud egyáltalán olyasmit mondani, ami változtatna a tényeken?
– Tartsd távol magad tőlem – mondtam szigorúan, sokkal kevésbé remegő hangon, mint pár perccel korábban. Rosie megfogta a könyökömet, és segített megfordulni. Brandon szobaajtaja ekkor nyílt ki, én pedig hátrafordultam, hogy Josh-t is lássam. – Nem az fáj, Brandon, hogy elejtettél emelés közben. Sokkal rosszabb, hogy még csak rám sem hederítettél, amíg kórházban voltam.
– Milli, értsd meg, nem tudtam a szemedbe nézni – túrt a hajába Brandon.
– Értsem meg, persze – nevettem fel keseredetten. – Elképesztő, hogy lépten-nyomon az érzelmeimmel gúnyolódtok, veszekedtek velem és utáltok, miközben pontosan az tartotta össze a barátságunkat. Az ilyen kapcsolatok érzelmeken alapulnak, srácok. Kár, hogy belőletek hiányzik – még magamat is megleptem, mennyire határozottan tudtam kimondani mindezt. Rosie elismerően biccentett, miután kiléptünk a folyosóra, és becsukódott mögöttünk az ajtó. – Kérhetnék pár percet Jessie-vel? – mutattam a barátom ajtajára. Rosie bólintott, adott egy puszit a homlokomra, és elsétált a folyosó végére, a lifthez. Bekopogtattam Jessie-hez, az ajtó pedig pár másodperc múlva kinyílt.
– Szia! – derült fel Jessie gyönyörű arca. Fehér pólót és farmert viselt, de láthatóan indulni készült valahová, mert cipő volt rajta. – Épp át akartam menni hozzátok, most láttam az üzenetedet, hogy kiengednek – szélesebbre tárta az ajtót, és átkarolta a derekamat. Hagytam, hogy a kanapéhoz vezessen, már úgy hiányzott valami ülőalkalmatosság, mint egy falat kenyér. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor Jessie a lábamat az asztalra tette. Kimondhatatlanul fájt. – Jól vagy? – telepedett le mellém. A düh, ami az előbb még fortyogott bennem, már kimúlt. Értetlenség és bizonytalanság vette át a helyét.
– Egy időre hazaköltözöm a szüleimhez – közöltem egyszerűen. Jessie nem szereti a kertelést.
– Hű – kerekedett el a szeme. – Jó, persze, ahogy jónak látod – hadarta.
– Ne haragudj – szorítottam meg a kezét. – Most a felépülésemre kell koncentrálnom – mantráztam. Jessie bólintott, és kisimított egy hajtincset a szememből.
– Igazság szerint, nekem is sűrű időszakom lesz. Az apám Brazíliába utazik egy időre, és azt akarja, hogy elkísérjem. Legalább néhány hétre.
– Ez remek – erőltettem mosolyt az arcomra. Tényleg jól hangzott, hogy Jessie nem a hiányommal lesz elfoglalva.
– Oké – bólogatott Jessie.
– Oké – ismételtem.
– De ez nem jelenti azt, hogy szakítunk, ugye? – tette fel a köztünk lebegő kérdést.
– Nem! – vágtam rá azonnal. – Illetve – grimaszoltam. Nem hazudtam. Nem akartam szakítani vele, de tudnom kellett az igazat. – Volna egy kérdésem.
– Arról, amit Celine mondott neked a kórházban? – hunyta le a szemét. Enyhe megbánás futott át az arcán. Bólintottam, a válaszától pedig egyre jobban rettegtem. – Tényleg hívott Brandon, és megkért, hogy figyelmeztesselek. De elfelejtettem. Őszintén mondom, Balerina, véletlenül ment ki a fejemből! Igazság szerint minden kimegy a fejemből, amikor velem vagy – túrt a hajába idegesen.
– És a kávézóban Josh-sal? – kérdeztem.
– Eléggé összekaptunk – vallotta be. – Ordítani kezdett velem a vendégtérben, ezért behívtam az irodába. Kis híján összeverekedtünk – eltátottam a számat.
– Mégis miért?
– Mert gyanúsítgatni kezdett azzal, hogy szándékosan bojkottálom a karrieredet. Tény, hogy mondtam neki szemétségeket arról, hogy a velem töltött idő alatt is végzel annyi testedzést, mint egy táncpróbán, de erre tökön rúgott, úgyhogy megkaptam már érte a magamét – tette fel a kezét védekezőn.
– Oké – bólintottam összeszorított ajkakkal. Normál esetben biztosan kiborultam volna, amiért Jessie és a barátaim között feszültség van, de a jelen állapot semmilyen szempontból nem tekinthető normálisnak. Jessie felsegített, és egészen a liftig kísért.
– Brazíliában nem mindenhol lesz térerő, de remélem, tudunk majd beszélni – simított ki egy elszabadult hajtincset a szememből. Éreztem, hogy a könnyek égetnek, de valami emberfeletti erővel képes voltam visszatartani őket. Jessie lehajolt és megcsókolt, mielőtt óvatosan betessékelt a liftbe. Még a gombot is megnyomta nekem, és szomorúan intett, ahogy az ajtó becsukódott közöttünk.

– Tök mindegy – hajítottam el a telefonomat, ami hangos csattanással landolt a dohányzóasztalon. Claire összerezzent a hang hatására, majd törökülésbe húzta a lábait, és szomorúan figyelt engem. – Lehet, hogy sosem voltam fontos nekik – motyogtam. A húgom beharapta az alsó ajkát, és vállat vont.
– A barátok veszekednek néha. Nincs ebben semmi furcsa.
– Hát, az én legjobb barátom elejtett, eltört a bokám, és egy hétig rám sem hederített a kórházban – emlékeztettem. Merthogy ezúttal nem a semmi miatt sértődtem meg. Korábban előfordult, hogy túldramatizáltam dolgokat, de most nem erről volt szó.
– Nagyon megijedt. Félt tőle, hogy meggyűlölted – sütötte le a szemét.
– Egy pillanat, te miért is véded őt? Szakítottatok, nem? – kaptam fel a fejem. – Hé, miért szakítottatok? – bombáztam a húgomat a fejembe tóduló kérdésekkel. Claire összehúzta magát, és piszkálgatni kezdte a farmerját a térdén. – Claire! – böktem bele a vállába. A tesóm nagyot sóhajtott, és a fejét a kanapé háttámlájára hajtotta.
– Nem működött. Túl messze voltunk egymástól.
– Baromság – vágtam rá egyből. Egyértelmű volt, hogy hazudik.
– Brandon kicsit... – nyelt egy nagyot, és elhúzta a száját. – Elbizonytalanodott.
– Mégis miben? – grimaszoltam. Claire megvakarta a tarkóját, látszott rajta, hogy valamit nagyon titkol. – Claire, mi a franc történt veletek? – csattantam fel, remélve, hogy a követelőző stílus előhozza a húgom őszinte énjét. Ő azonban csak feltápászkodott a kanapéról, és az ujjait tördelve nézett rám.
– Én tényleg ki akartam ebből maradni, Milli – rágcsálta a szája szélét.
– Miből? – kezdtem kétségbeesni.
– Azt hiszem, néhány titok nem akkor teszi tönkre a dolgokat, ha kiderülnek, hanem akkor, ha titokban maradnak.

Brandon

Olyan erővel rúgtam bele az ágyam sarkába, hogy tutira eltört a lábujjam. De nem érdekelt, szinte észre sem vettem, mert az adrenalin pezsgett a véremben, és kezdte végérvényesen átvenni az irányítást a tetteim és a gondolataim felett.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte Josh, megtorpanva a szobaajtómban. Egy müzliszeletet rágcsált, ami általában nem zavar, de most az is bosszantott, ahogy lélegzik.
– Ha még egyszer megkérdezed, biztosan feldugok valamit a seggedbe – mordultam rá. Josh a szemét forgatta.
– Milli már egy hete elment. Tényleg azt hiszed, hogy varázslatos módon becsönget, és minden helyrejön?
– Soha nem hittem ezt – sziszegtem. Csípőre tett kézzel járkáltam fel-alá, és bassza meg, még a szobámban is éreztem az illatát.
– El kell neki mondanod – ezt már olyan halkan mondta Josh, hogy szinte csak lehelte a szavakat. Persze ez nem meglepő, mert pontosan tudta, hogy a következő pillanatban a mutatóujjamat a kulcscsontja alatt lévő érzékeny pontra szorítom.
– Kizárt – préseltem ki a szavakat a fogaim között.
– Ugyan – lökte félre a kezemet. – Azt hiszed, a húga még nem mondta el neki? Ne legyél naiv, haver. Tisztáznod kell vele a dolgokat – lerogytam az ágyamra, és a tarkómra szorítottam a kezemet.
– Én nem ilyen vagyok – motyogtam tehetetlenül. – Soha nem történt még velem ilyen.
– Arra célzol, hogy merevedésed volt a lakótársad gondolatára, vagy... – ült le mellém Josh, a müzliszelet csomagolását gyűrögetve. – Vagy arra, hogy belezúgtál egy testvérpárba? – legszívesebben lenyomtam volna a torkán azt a rohadt csomagolópapírt. – Jól van, na – húzódott arrébb a gyilkos tekintetemet látva. – Tudod, Milli-vel elég sok minden történt az elmúlt két és fél évben, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ugyanaz a pasi csorgatja majd a nyálát utána és a húga után is.
– Velem sosem történik ilyesmi – ismételgettem.
– Azért szakítottál Claire-rel, mert fura érzéseid támadtak a nővére iránt. Ha engem kérdezel, tisztességes voltál. Claire-rel legalábbis mindenképpen – paskolta meg a vállamat Josh.
– Elejtettem őt, mert nem arra koncentráltam, hogy megtartsam, hanem arra, hogy kiverjem a fejemből a meztelen testét, érted? Eltört a bokája, mert nem a biztonságára figyeltem, hanem valami sokkal illetlenebb dologra – csóváltam a fejemet. – Soha az életben nem fog megbocsátani.
– Meg sem próbáltál tőle bocsánatot kérni, mégis mit vársz így? A dolgok nem hullanak csak úgy az öledbe – tárta szét a karjait Josh. Mielőtt bármit reagálhattam volna, megszólalt a csengő. Tudom, hogy állati nagy a gond a fejemben, mert amióta Milli elment, minden egyes csengőszónál azt remélem, ő áll a küszöbön, és az egész egy szörnyű rémálom volt, onnantól kezdve, hogy féltékeny lettem a puccos pasija miatt, odáig, hogy emelés közben a dereka tökéletes vonalát képzeltem magam elé, és emiatt kicsúszott a kezemből. Felálltam, és az ajtóhoz siettem, mert egy fura belső hang ezúttal is azt mondogatta, ez most Milli lesz.
Az igazság nem is állhatna távolabb ettől.
– Beszélnünk kell – Jessie Graham az ajtófélfának támaszkodott, és épp olyan komoly arcot vágott, ahogy én éreztem magam a közelében.
– Eléggé kétlem, hogy bármi közös is van bennünk – közöltem, és már rá is csuktam volna az ajtót, csakhogy a háttérben megjelent az a kotnyeles Josh.
– Hé, te mit keresel itt?
– Beszélnem kell vele – biccentett felém Jessie kimérten.
– Nem, úgy értem – lépett oda mellém Josh. – Mit keresel Londonban? Hallottalak Milli-vel beszélni a liftnél, amikor elment, és azt mondtad, Brazíliában leszel – Jessie lesütötte a szemét. Egyből tudtam, hogy sáros, és az agyamra automatikusan leereszkedett a lila köd.
– Mit műveltél? – rontottam neki Jessie-nek, Josh azonban még idejében elkapta a pólómat, és visszahúzott.
– Gyere be – invitálta Jessie-t.
– Már bocs, de ez az én lakásom – ráncoltam a homlokomat.
– Amit az anyám szerzett – vágott vissza Josh, és becsukta Jessie után az ajtót. A srác csak pár lépéssel jött beljebb, és még sosem láttam őt így, zavartan pislogott körbe.
– Milli-ről van szó – kezdte.
– Valahogy sejtettem, hogy nem a részvényeidről akarsz dumcsizni – fonta össze maga előtt a karjait Josh.
– Oké, Kertitörpe, akár el is mehetsz – vetette oda neki Jessie.
– Még egy beszólás, és a nyelvedet a seggedből húzhatod ki – tettem csípőre a kezemet.
– Mi ez a fura mánia nálad a seggekkel és a nyelvekkel? – fordult felém Josh. Egy apró fejrázással jeleztem, hogy ez most nem ennek az ideje, aztán visszafordultunk Jessie felé.
– Csináltam néhány hülyeséget – kezdte Jessie halkan.
– Megcsaltad? – szorult ökölbe a kezem.
– Nem – vágta rá rögtön. – Nem – ismételte. – De hoztam rossz döntéseket.
– Például, hogy nem mentél el Brazíliába? – találgatott Josh.
– Nem Brazíliában kell lennem az elkövetkező időszakban, hanem... – itt elakadt, mintha nehezére esne kimondani a szavakat.
– Hanem? Az Antarktiszon? – sürgettem.
– Börtönben – mondta ki, nekem meg kábé úgy elakadt a lélegzetem, mintha hasba rúgtak volna. Josh mellettem hasonlóan értetlenül meredt Jessie-re. – Ne nézzetek rám így! – tette fel mindkét kezét védekezőn. – Nem öltem embert, vagy ilyesmi.
– Hát, azért még senki nem ment börtönbe, mert mindent túl jól csinált – grimaszolt Josh.
– Jó, igen, követtem el hibákat. Sokat. De nem vagyok bűnöző – folytatta Jessie.
– Persze, megrögzött szabálykövető vagy – forgattam a szemem. Jessie válaszra nyitotta a száját, de Josh megelőzte.
– Ha most mindezt azért mondod el nekünk, hogy mi közöljük Milli-vel, rossz hírem van. Nem áll szóba velünk.
– És még ha szóba is állna – tettem hozzá. – akkor sem végezném el helyetted a piszkos munkát.
– Azért mondtam el nektek – köszörülte meg a torkát Jessie. – mert tudom, hogy szerelmes vagy belé – nézett mélyen a szemembe.
– Mi? – hőköltem hátra. Jessie gúnyos vigyorra húzta a száját.
– Kímélj meg a tagadástól – legyintett. – Azt hiszed, nem látom, ahogy ránézel? Mindenki látta a fura barátnőtökön és Milli-n kívül.
– Hé, én vagyok az egyetlen, aki furának nevezheti Celine-t – csattant fel Josh.
– Oké – dörzsöltem meg a homlokomat. Sosem éreztem magam ennyire sebezhetőnek. – És akkor pontosan mit is vársz tőlem? – sóhajtottam.
– Vigyázz rá – mondta Jessie. – Azt hiszem, mindannyiunknak egyformán fontos.
– Hát, engem nem érdekel, mi van a melltartója alatt, szóval ez az „egyformán" kicsit túlzás – szólalt meg Josh. Egyikünk sem reagált, mert egymást bámulva, némán megbeszéltük, amit kellett. A csajok sosem fogják megérteni, mennyi információt vagyunk képesek egy pillantással kicserélni. Jessie végül biccentett egyet, és az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, visszafordult, és elővett a farzsebéből egy viseltes, fehér borítékot.
– Ja, igen – megpróbálta kisimítani a borítékot, de csak tovább gyűrődött. – Odaadnátok ezt neki? – gyanakodva átvettem tőle a levelet.
– Mi a garanciád rá, hogy odaadom? – kérdeztem, szinte önkéntelenül. Ha kibékülünk, aztán nem adom oda neki Jessie levelét, és erre rájön, ugyanott vagyunk, ahol a part szakad.
– Garancia az nincs – vont vállat Jessie. – Miért, te talán hallottál már garanciáról csaj-ügyekben? – villantott meg egy szomorú mosolyt, aztán kisétált a lakásunkból. Nem tudom, mennyi ideig ácsoroghattunk Josh-sal a csukott ajtót bámulva, de végül ő törte meg a csendet.
– Ez a srác most tényleg idejött, és közölte, hogy börtönbe megy? – ráncolta a homlokát.
– Úgy tűnik – biccentettem, a borítékot mustrálva. – Szerinted nem kéne megnéznünk? – lengettem meg a borítékot, mire Josh mély levegőt vett.
– Haver, a legnagyobb riválisod gyakorlatilag kiradírozta magát a képből. Ez már túl sok jogtalan előny lenne – biccentett a boríték felé, aztán ő is az ajtóhoz lépett. Felkapta a padlóra dobott sporttáskáját, és a vállára vette.
– Most meg hová mész? – meredtem rá értetlenül.
– Engem nem függesztettek fel – tárta szét a karjait. Ja, igen, az esés után Harley közölte, hogy négyhetes kényszerpihenőre küld, mert össze kell szednem magam, és különben sincs partnerem. Szóval még a tánccal sem tudtam elterelni a figyelmemet.
– Értem – nevettem fel keserűen. – Este átjössz? – intettem a tévé felé, ami előtt a szabadidőnk nagy részét töltjük. Josh megigazította a táskát a vállán, és kihátrált a lakásból.
– Igen, de őszintén remélem, hogy akkorra te már nem leszel itt – intett, és már rám is csukta az ajtót. Remek.