Háromféle fájdalom létezik. Az egyik állandó, de tompa, és kizárólag akkor erősödik fel, amikor rákoncentrálunk. Ilyen fájdalom lapul a bokámban, amikor spiccen táncolok. Az évek során hozzászoktam, ezért már csak tompán érzem. Azonban, ha arra gondolok, hogy más, nem gyakorlott táncosnak ez mennyire fájna, rögtön belém nyilall a szúró érzés. A második fajta fájdalom ritkán jelenik meg, de már-már elviselhetetlen. Nincs ott folyton, nem garázdálkodik megállás nélkül, ám ha felüti a fejét, abba akár bele is lehet halni, olyan intenzív, olyan mindent elsöprő. És van a harmadik fajta, a legkegyetlenebb. Ekkor a fájdalom folyamatos, el nem múló, még egy rövid másodpercre sem lankad. És őrjítően erős. Úgy fáj, mint még soha, percről percre egyre jobban.
Amikor szakítasz valakivel, akit igazán szerettél, először folyamatos a fájdalom. Úgy érzed, belehalsz, annyira szenvedsz, és nem úgy tűnik, hogy valaha is javulni fog. Aztán mégis jobb lesz valahogy, fokozatosan egyre nagyobb időszakok telnek el úgy, hogy nem jut eszedbe, de amikor mégis, az felemészt. Fáj és szúr és ordítanál, hogy elviselhetőbb legyen, de hang sem jön ki a torkodon. És fogalmad sincs, hogyan, de végül az időszakosan fellépő fájdalmak is enyhülnek. Idővel már csak akkor érzed, amikor igazán rákoncentrálsz. Örökké ott marad a lelkeden a seb, miszerint korábban annyira fájt, hogy levegőt is alig kaptál, de a gyógyulás után csak egy heg marad, ami ugyan sajog, ha eszedbe jut, de alapvetően nem akadályoz a mindennapi életben.
Alig vártam, hogy kiléphessek az első fázisból, amibe már akkor benne voltam, amikor még nem is mondtam semmit Sebastian-nak.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni – köszörülte meg a torkát zavartan. A hányásszínű lakásában ültünk a kanapén, ő szürke kapucnis felsőben és melegítőben, hisz épp az edzőteremből jött, én meg farmerben és pulcsiban. Épphogy csak leültem vele szembe, amikor megszólalt. 
– Celine beszélt veled? – lepődtem meg. Sebastian lesajnáló pillantást vetett rám.
– Ez a legabszurdabb kérdés, amit valaha feltettél nekem – a szörnyű helyzet ellenére felnevettem. Celine nem az a beszélgetős fajta, különösen Sebastian esetében nem. – Nem vagyok sem vak, sem hülye, Milli. Tudom, hogy szakítani akarsz velem – sóhajtotta gondterhelten.
– Egek – dörzsöltem meg a homlokomat. Tessék, az alapból elviselhetetlen fájdalom szorított még egyet a mellkasomon. Szuper. – Borzalmas ezt így hallani.
– Megértelek – mondta végül Sebastian. Zavartan pislogtam. Nem kéne ellenkeznie? Vagy legalább veszekednie? Elhordania mindennek?
– Tessék?
– Megértelek. Azt hiszem – harapta be az ajkát, és elkapta rólam a tekintetét. – Rosszkor találkoztunk, Milli. Pont, amikor elindult az életünk. Én nem tántoríthattalak el az álmodtól, ahogy te sem engem az enyémtől. Nem lett volna helyes.
– De én visszahúztalak. Feladtad miattam Bécset – meredtem rá értetlenül. Sebastian lesütötte a szemét.
– Nem egészen – mondta halkan.
– Nem egészen?
– Nem – vallotta be. – Hatheti szabadságot kértem – sóhajtotta. Na, valahol itt voltam képtelen tovább parancsolni az arckifejezésemnek. Még én is éreztem, mekkora döbbenet ült ki a fejemre. – Úgy gondoltam, hat hét alatt kitalálhatom, hogyan tovább. Veled és velem. Velünk.
– De... – kapkodtam a fejem értetlenül. – Azt mondtad, visszaköltözöl.
– Tervben volt az is – bólintott. – De csak akkor, ha te is így akarod.
– Várj – ráncoltam a homlokomat, mert nem igazán állt össze a kép. – Nem is bérelted ki ezt a lakást? – fordultam körbe. Sebastian elhúzta a száját.
– A lakás a családomé, azelőtt vettük, hogy hazajöttem Bécsből. A szüleim megkértek, hogy újítsam fel, hogy aztán kiadjuk. De természetesen maradhattam volna, ha úgy alakulnak a dolgok... – sandított rám. 
– De nem úgy alakultak – bólintottam szomorúan. Fura, de egyáltalán nem voltam rá dühös, sőt, kissé megkönnyebbültem, amikor realizálódott bennem, hogy semmitől sem vágtam el őt. Nem adott fel mindent Ausztriában miattam, nem engem fog hibáztatni hátralévő életében, amiért elszalasztott egy soha vissza nem térő lehetőséget. – Annyira sajnálom, Sebastian! – szorítottam meg a kezét. – Én csak nem akarom, hogy mindketten szenvedjünk...
– Tudom – bólogatott hevesen, lesütött szemmel. – És igazad van, tényleg. Ez a helyes döntés, bármennyire is képtelenség ezt így kimondani. Pláne elképzelni...
– Köszönöm – megpróbáltam lenyelni egy hatalmas gombócot a torkomban, de egyszerűen nem csúszott le. Sőt, inkább felduzzadt, és tudtam, hogy hamarosan úgy kezdek bőgni, mint egy kisbaba.
– Ugye tudod, hogy mennyire hálás vagyok neked? – kérdezte, kis idő elteltével.
– Hálás? – pislogtam. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy hálás, amiért ide-oda rángatom és összetöröm a szívét.
– Ha te nem vagy, valószínűleg most is egy izzadságszagú vívóteremben vagyok, egyre rosszabb teljesítménnyel, egyre dühösebb edzővel, egyre kevesebb életkedvvel, egyre több gyűlölettel az apám felé. Annyi mindent tanítottál nekem, Milli! Nagyon remélem, hogy legalább a negyedét visszakaptad tőlem annak, amit te adtál nekem – eddig bírtam. Szipogva borultam a nyakába, ám a korábbiaktól eltérően ez most nem szerelmes ölelés volt. Ez két, egymást nagyon jól ismerő és kedvelő ember ölelése volt, akik tudták, hogy az életük egy meghatározó szakasza lezárult – és tudták, hogy miért. Nagyon erősen szorítottam őt, megpróbáltam megtartani a fejemben mindent, ami ő: az illatát, a válla és a nyaka vonalát, a hátát, a pulcsija színét, a haja göndörebb fürtjeinek elhelyezkedését, Sebastian Reynolds-ot. Ahogy eltávolodtam tőle, láttam, hogy az ő szeme is könnyes. Mindketten elnevettük magunkat, és megtöröltük az arcunkat.
– Jobb, ha megyek – tápászkodtam fel a kanapéról. Sebastian is felállt, és zsebre dugta a kezét. Kikísért az ajtóig, ahol nekitámaszkodott a falnak, úgy figyelte, ahogy belebújtam a cipőmbe, és a hátizsákomat a vállamra vettem. – Tudod – dörzsöltem meg a szememet újra. – sosem gondoltam, hogy ez ennyire tud fájni.
– Vigyázz magadra, Milli – csak ennyit mondott, keserűen mosolyogva, a szemembe nézve. Nem akarta megvitatni velem a szakításunk miatt kialakult érzéseit, ami persze logikus, de mégiscsak én voltam az az ember, akivel mindent megosztott, hosszú-hosszú időn keresztül. A kilincsre tettem a kezemet, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer megszólalt. – Remélem, tudja, mennyire szerencsés – értetlenül fordultam vissza felé.
– Kicsoda? – Sebastian oldalra billentette a fejét, mintha azt üzenné, „pontosan tudod, kire céloztam". Jessie. Hát persze. Sebastian joggal féltékeny rá, de Jessie nem akar tőlem semmit, én pedig még túl érzékeny vagyok a szakítás miatt (basszus, hisz alig két perc telt el azóta), úgyhogy eszem ágában sincs leteperni Jessie Graham-et, aki mellesleg épp gyűlöl. Úgyhogy csak vettem egy mély levegőt, és megtettem, amit a szívem diktált: odaléptem Sebastian-hoz, és szájon csókoltam őt. – Hódítsd meg a világot, Reynolds! – súgtam a fülébe, majd anélkül sétáltam ki a hányásszínű lakásból, hogy egyszer is visszanéztem volna.

Nem tudom, miben bíztam, amikor kiléptem a szobám ajtaján egy csillogó blúzban és egy szűk farmerben. Josh és Brandon a kanapén terpeszkedve nyomkodták a videójátékot, Celine főzött valamit a konyhában (ennyi erővel akár ide is költözhetnének), és mindannyian egyszerre hallattak egy hangos „Ó"-t, amikor megláttak.
– Buliba mész? – ráncolta a homlokát Brandon.
– Még csak fél öt van – jegyezte meg Celine.
– Te kis lotyó – ült fel Josh vigyorogva. – Dugni mész a szomszédba! – kiáltott fel diadalittasan.
– Hé! – szóltam rá. – Fejezzétek be, nem dugni megyek!
– Hanem? – vonta fel a szemöldökét Brandon. – Jessie-hez mész, nem?
– De – vallottam be lesütött szemmel. – De tisztázni akarom vele a dolgokat, és nem dugni.
– Nem is biztos, hogy itt van – sétált be a nappaliba Celine, kezében egy tányérnyi olívabogyóval. – Te mondtad, hogy csak „néha" lakik itt.
– Igen – bólintottam, és lesimítottam a nadrágomat. – Meg kell néznem, hogy most van-e az a néha – amikor a többiek egy vállrándítással elintézték a dolgot, és visszatértek eredeti tevékenységükhöz (kivéve Celine-t, aki inkább hangosan kritizálta Brandon taktikáját, aki azzal vágott vissza, hogy Josh-t kéne piszkálnia, nem őt), az ajtóhoz mentem, és felvettem a cipőmet. Josh odaszaladt hozzám, és úgy helyezkedett, hogy Celine és Brandon ne hallják, amit mond.
– Szerintem helyesen cselekszel, Milli – suttogta.
– Nem akarok tőle semmit. Most még biztos nem – ismételtem. Josh megrázta a fejét.
– Én arra céloztam, hogy szakítottál Sebastian-nal. Bátor lépés volt, és biztos, hogy évek múlva nagyon hálás lesz neked, amiért nem tartottad őt Londonban.
– Köszönöm – öleltem magamhoz a legjobb barátomat. – Sokat jelent, hogy ezt mondod.
– Na, de ha Jessie dugni akar, nehogy ellenkezz! – veregette meg a hátamat, mire nevetve öltöttem ki rá a nyelvemet. Átszeltem a folyosót, és két mély lélegzetvétel után bekopogtattam. Nem is tudom, miben bíztam. Talán abban, hogy itthon sem lesz, és nem kell szóba állnom vele. De talán azt akartam, hogy itt legyen, hogy elmondhassam neki, amit napok óta fogalmazgatok. Magam sem tudtam, melyiknek örülnék jobban. Végül erőt vettem magamon, és bekopogtattam. Az ajtó nem nyílt ki, és lépéseket sem hallottam, ezért újból kopogtam. Továbbra sem történt semmi, úgyhogy – már némi megkönnyebbülést érezve – elhátráltam az ajtótól. Mielőtt azonban visszamehettem volna a mi lakásunkba, Jessie ajtaja kinyílt. Óvatosan fordultam hátra, szinte reszketve. Féltem attól, hogy ha ott áll, és kimondom, amit terveztem, örökre elveszek. Többé nem ugyanaz a lány leszek, aki eddig voltam, és az életem is megváltozik. Mert egyvalamit már biztosan megtanultam Jessie Graham-ről: fenekestől felforgatja az életedet.
– Hű – csúszott ki a száján, amikor meglátott. Közelebb léptem hozzá, de nem tudtam eldönteni, hogy az arcán meglepettség vagy inkább csalódottság tükröződik. – Nem számítottam rád, Balerina.
– Kérdezhetek valamit? – vágtam bele a közepébe, mielőtt meggondolhattam volna magamat. Jessie zavartan bólintott, fehér pólója alatt szinte megfeszült az izma, ahogy megszorította a kilincset. – Te megnézted a Hamupipőkét miattam? – mondtam ki gyorsan, hogy biztosan ne más essen ki a számból. Volt már rá példa, ezért fel kellett készülnöm a legrosszabbra. Jessie egy percig bizonytalanul méregetett, majd szélesebbre tárta az ajtaját, és intett, hogy menjek be. A reakcióm nem volt egyértelmű, egyrészt, szívesen csatlakoztam volna hozzá, másrészt azonban így is egy hálátlan, buta ribancnak éreztem magam, tekintve, hogy még csak két napja szakítottam Sebastian-nal, és máris idegen pasik karjaiba rohanok.
– Esküszöm, nem nyomlak a falhoz. Nem kell aggódnod – sóhajtotta. Most először némi őszinteséget véltem felfedezni a hangjában. Megembereltem magam, és beléptem a lakásába. Az ajtó halkan, de nagyon határozottan csukódott be mögöttem. Jessie kikerült, és lehuppant a fehér kanapéra. Reszkető lábakkal mentem oda hozzá, és ültem le mellé. – Miért számít ez? – kérdezte hirtelen.
– Mert nekem fontos – feleltem, mélyen a szemébe nézve. Jessie elkapta a tekintetét rólam, sőt, még el is fordult tőlem, beletúrt a hajába, és kiszúrt egy pontot a szoba sarkában, amiről nem volt hajlandó levenni a szemét.
– Persze, hogy elmentem, bassza meg – sziszegte. – Majd beleőrültem, hogy nem találkoztunk, muszáj volt egy legális módot találnom arra, hogy láthassalak.
– Ha ennyire törődsz velem, miért voltál olyan bunkó? Miért mondtad, hogy csak átvertél? Vagy az még mindig fennáll? – hadartam összezavarodva. Nyilván jól esett, hogy hiányoztam neki, de nem értettem, miért jön elő ezzel, ha egyszer már elküldött a francba.
– Muszáj volt lenyugtatnom valamivel a kedélyeket, Balerina, ezt te is tudod – csóválta a fejét, végre újra felém fordulva. – Te azt a nyálasképű szarjankót szereted. Mit mondhattam volna?
– Nem azért jöttem, hogy a véleményedet kérjem Sebastian-ról – tettem fel a kezem, megelőzve a további jellemzést. Ez volt az, amiből nem engedtem, még a legjobb barátaimnak sem: Sebastian ócsárlása szigorúan tilos. Ő egy nagyon fontos és hihetetlenül jó része volt az életemnek, és nem hagyom, hogy bárki befeketítse ezt előttem.
– Még szerencse, különben folyton ki kellene sípolni, amit mondok – morogta. – Csak erre voltál kíváncsi? – kérdezte, rám nézve. – Hogy megnéztem-e a Hamupipőkét miattad?
– Igen – bólintottam, sokkal több magabiztossággal, mint amennyit korábban jósoltam magamnak.
– Értem – tördelte az ujjait. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van, amit bizonyára kihasználtam volna, ha nem vagyok egy elég speciális lelki állapotban, ezúttal azonban nem hagytam őt sokáig szenvedni.
– És még el akartam mondani, hogy szakítottam Sebastian-nal. Visszamegy Bécsbe – Jessie arcán döbbenet tükröződött, de megeresztett egy gyenge bólintást.
– Miattam szakítottatok? Vagy Bécs miatt? – érdeklődött, néhány perc elteltével.
– Nem hiszem, hogy konkrét ok lett volna bármelyik. Inkább csak tünetei az amúgy is halálra ítélt kapcsolatunknak – vontam vállat, szinte szó szerint idézve Celine-t az előző éjszakai beszélgetésünkből.
– Hát, nemrég azt olvastam, hogy az ember csak nagyon ritkán marad együtt az első szerelmével. A legkirívóbb esetekben – mondta, némi biztatást csempészve a hangjába. Ez egyszerre volt nagyon jóleső, és szörnyen érthetetlen. Jessie Graham és a jóindulat? Fura.
– Na igen – gyűrögettem a blúzom alját. – Azt hiszem, a mi idilli kapcsolatunk az akadémiára volt rászabva. Azon kívül elég erőtlennek bizonyult.
– A gimis szerelem minden ember életében egy fontos szakasz.
– Te jó ég – nevettem el magam. – Ez pont úgy hangzott, mintha egy kamasznevelési szakkönyvből olvastad volna fel.
– Nincs eltitkolt kamaszkorú gyerekem, ha erre akartál kilyukadni – vigyorodott el ő is. – Csak próbáltam valami megnyugtatót mondani.
– Nem ezért jöttem, Jessie – ráztam a fejemet. – Van elég barátom, aki kihúz a gödörből.
– Azért jöttél, hogy megtudd, elmentem-e a Hamupipőkére, és hogy elmondd, kidobtad a Palacsintaképűt. Ez eddig két indok – mutatta fel a mutató- és középső ujját. – Van még valami?
– Nincs – ellenkeztem. Jessie biccentett, majd megvakarta a tarkóját. Egyértelmű volt, hogy mennyire kínosan érzi magát, nekem pedig nem volt kedvem tovább ücsörögni a kanapéján, tök céltalanul, úgyhogy felpattantam, és az ajtó felé intettem. – Mennem kéne.
– Oké, csak még előtte én kérdeznék valamit – állt fel ő is, amivel a magasságkülönbséget hamar megnyerte. – Létezik, hogy mindezt azért közölted most velem, hogy azt jelezd, hogy szabad vagy? – húzta össze résnyire a szemeit. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna. Persze, hogy emiatt jöttem hozzá. De mégis hogy adjam mindezt a tudtára anélkül, hogy még nagyobb ribancnak érezzem magam? Végül egy apró, alig látható bólintást eresztettem meg, amit észrevett, mert egyfajta „oké, felfogtam" stílusban biccentett.
– Kitalálok egyedül is – mondtam gyorsan, mielőtt komolyabbra fordulhatott volna bármi is. Megszöktem az oroszlán barlangjából, ezúttal sértetlenül, de muszáj volt magamnak is beismernem: alig vártam, hogy becserkésszen. Ezúttal legálisan.

– Annyira örülök, hogy végre látlak! – öleltem szorosan magamhoz Maggie-t, már az ajtóban.
– Ó, megérkezett a világjáró? – kiáltott oda a kanapéról Celine, egy epres joghurtot majszolva.
– Szia, Celine – integetett neki Maggie, maga után rángatva a hatalmas, gurulós, zöld bőröndjét. A csomagot a fal mellé állította, én pedig becsuktam mögötte az ajtót.
– Hogy utaztál? Nem vagy éhes? Álmos? – hadartam összefüggéstelenül. Mentségemre szóljon, hogy nagyon régóta nem láttam a barátnőmet, és nem is beszéltem vele ezer éve (a szakítás óta már eltelt egy hét, és ő még nem tud róla – tőlem legalábbis nem), úgyhogy szörnyen izgatott voltam azóta, amióta reggel küldött egy üzenetet, hogy hazafelé repül Dohából, és szeretne találkozni velünk.
– Ettem és aludtam is a gépen, köszi – mosolygott, bár az arca meglehetősen nyúzott volt. A nappaliba érve Celine is öleléssel üdvözölte őt, majd lehuppant a puha szőnyegre, és kíváncsian pislogott.
– Oké, kezdd te – húztam törökülésbe a lábamat. – Milyen volt Doha? És a verseny? Hányadik lettél? Kik ellen vívtál? Kikkel utaztál? Voltak akadémiások?
– Nyugi, Milli – csitított Maggie nevetve. – Jó volt a verseny, nyertem. Kvótám van a felnőtt világbajnokságra.
– Ez annyira szuper! – csaptam össze a tenyeremet. – Gratulálok!
– Szép volt, Kevésbé Idegesítő Reynolds! – tartotta Maggie elé a tenyerét Celine. Maggie lepacsizott Celine-nel, de fintorogva szólalt meg.
– Mikor szoksz már le a becézgetésünkről?
– Majd amikor találkozok egy olyan testvér-trióval, akik felülmúlnak titeket idegesítésben. Tényleg, mi van a Legidegesítőbb Reynolds-szal? – utalt Celine Kat-re.
– Legutóbbi infóim szerint megfenyegetett egy kínai táncoslányt, hogy felnyomja a kormánynál, amiért orosz IP-címet küldve a központi szervereknek, japán rizsszállítmányt rendel a bioboltjába – grimaszolt Celine.
– Nem is Kat lenne – emeltem a tekintetem az ég felé.
– Miért csinál ilyesmit? Mármint, azon kívül, hogy ő Kat – legyintett Celine. – Hajlékonyabb nála az a lány? Kiforrottabb a technikája? Árulj el mindent, Meghan! – kérte szikrázó szemekkel Celine.
– Ők ázsiai táncosok, hahó – meredt rá Maggie. – Persze, hogy hajlékonyabbak.
– Hetek óta nem találkoztunk, biztos, hogy ázsiai táncoslányokról akarunk beszélgetni? – dörzsöltem meg a homlokomat. Maggie rögtön felém kapta a fejét.
– Tök jogos. Beszélgethetünk arról, hogy miért szakítottál a bátyámmal – fonta össze az ujjait. Celine gyorsabban reagált, mint én, ami persze nem csoda, de ezúttal nem voltam biztos benne, hogy neki kéne a szóvivőm szerepét átvállalnia.
– Mert a bátyád egy gyáva puhapöcs.
– Celine! – rivalltam rá, mire a barátnőm a szemét forgatta.
– Ja, bocs, megfeledkeztem a legújabb szabályról.
– Milyen szabály? – pislogott Maggie.
– Tilos szidni a Közepesen Idegesítő Reynolds-ot. Legalábbis úgy, hogy Milli is hallja – legyintett Celine. Maggie rám nézett, de nem tükröződött az arcán sem düh, sem indulat.
– Haragszol rám? – kérdeztem tőle csendesen. Maggie rögtön megrázta a fejét.
– Csak mert amikor összejöttetek, lenyomtam a szokásos testvér-dumát, még nem gondoltam halálosan komolyan. Nyilván nem azért döntöttél így, mert unatkoztál.
– Hát, ami azt illeti, Milena esetében ez sem lenne kirívó – köszörülte meg a torkát Celine, de egyikünk sem reagált rá.
– Szeretem a bátyádat, Maggie. Mindig is szeretni fogom, és ezt ő is tudja. Néha már annyira szerettem, hogy fájt. És emiatt kellett elengednem. A karrierünk most előnyt kell élvezzen, és a kettő között több ezer kilométer van. Ez volt a logikus döntés – magyaráztam, magamat is meglepve azzal, hogy nem bőgtem el magam azonnal.
– Nem kell mentegetőznöd, Milli. Mint Sebastian húga, azt mondom, helyesen döntöttél, mindkettőtök érdekében. Ami működik az akadémián, nem biztos, hogy idekint is – akaratlanul is elmosolyodtam azon, hogy ugyanazt mondta Maggie, amit Celine. – Mint a legjobb barátnőd pedig, csak arra vagyok kíváncsi, hogy jól vagy-e – tette hozzá. Leugrottam a kanapéról, lekucorodtam Maggie mellé, és szorosan átöleltem. Ekkor pottyant ki az első könnycseppem, onnan meg már ugye megállíthatatlan a többi is. Csak ültem a szőnyegen, belezokogva a legjobb barátnőm pólójába, aki mellesleg az exem testvére, és nagyon régóta először éreztem magam nyersnek, a réginek, önmagamnak, az akadémista Milena Larson-nak, aki egy szobában tölti az idejét a két legjobb barátnőjével. És ez nagyon is rendben volt így, csakúgy, mint túltenni magam Sebastian-on, a szakításon, Bécsen, és elfogadni a tényt, hogy életemben először olyan önálló, felnőtt döntést hoztam, amivel nem kizárólag magamra gondoltam. Igyekeztem ezt szem előtt tartani, a későbbi napokban ebbe kapaszkodni, és amikor egy szemét kisördög a fejembe befészkelve magát képeket lengetett meg a lelki szemeim előtt arról, ahogyan Sebastian egy tradicionális osztrák népviseletbe öltözött lányt csókol, szintén ezt ismételgetve hessegettem el a képzelgéseimet. Minden létező erőmmel a balettra koncentráltam, és tudom, hogy már sokszor mondogattam azt magamnak, hogy na akkor most megmutatom, és igenis én leszek a legjobb, de most először igazán komolyan gondoltam. Nem azért, mert a balettot még mindig ugyanannyira szeretem, mint hatévesen. Nem azért, mert meg akarom mutatni akár Miss Schwartz-nak, akár a világnak. Hanem mert feladtam miatta Sebastian Reynolds-ot, és ez nem olyasvalami, amit az ember minden utcasarkon tucatjával talál. Tartoztam ennyivel Sebastian-nak, magamnak, és az egész kapcsolatunknak, hogy igazán odateszem magam, hiszen valami ellenében választottam a táncot. Úgyhogy, a Dzsungel Könyve-válogatón taroltunk Brandon-nal. Előtte hosszú órákon át gyakoroltuk a koreográfiát a nappalinkban. Eleinte Celine és Josh is ott voltak, segítettek, javították a technikát, a kényes mozdulatokat, de valamikor éjfél körül leléptek, és onnan magunkra maradtunk. Nem fecsegtünk feleslegesen, nem pazaroltuk az időt arra, hogy bármi másról beszélgessünk. Mindketten éreztük, hogy ezt most nagyon akarjuk, ezért nem hagytuk eltéríteni a figyelmünket. Brandon különösen türelmes volt velem, megvárta, sőt segítette a nyújtásomat, az emeléseket annyiszor gyakoroltuk, hogy már álmomban is Brandon karjaiban szárnyaltam. Egyszerűen nem fogadtam el a kudarc lehetőségét sem. Harley elégedetten tapsolt, amikor a válogatón lecsendült a dalunk utolsó hangja, Brandon pedig kitűnő magabiztossággal tartotta a csípőmet a magasban. A karom is jól bírta a strapát, pedig ezzel szenvedtünk a legtöbbet: az utolsó harminc másodpercben szinte folyamatosan kitárva, megfeszítve kell tartanom a karjaimat, ami nyilván nem szabad, hogy gondot okozzon, de azért a huszonnyolcadik másodpercben már igencsak el van zsibbadva mindkét oldalon. Azonnal megkaptuk a vezető szerepet a tánckarban, amivel nagyon boldoggá tettek mindkettőnket. Celine és Josh izgatottan tapsolva vártak minket a színpad szélén.
– Profi volt, egyszerűen profi – bólogatott elégedetten Celine.
– Haver, állati jók voltak az emeléseid. Mondjuk, Milli-t nem nehéz emelni, nagyon áramvonalas a teste – veregette meg Brandon hátát Josh.
– Kösz, eddig sosem gondoltam így Milli testére – fintorgott Brandon, mire kiöltöttem rá a nyelvemet.
– Ja, hogy te nem tanulmányozod a partnered testét, mielőtt táncolsz vele? – vágta csípőre a kezeit Celine. – Lehet, hogy mégsem vagy annyira profi.
– Hűtsd le magad, Vaslady – intette le Brandon, miközben elővett egy üveg vizet, és ivott belőle. – Akkor szombaton buli?
– Nem buli, hanem jótékonysági bál – javította ki Celine.
– Nekem nincs kísérőm – szólaltam meg halkan. Ez igazából csak most ugrott be. Nem mintha annyira foglalkoztatott volna a szombati bál, de mindegy.
– Én vagyok a kísérőd, hahó – meredt rám Brandon.
– Azt hittem, a húgommal jössz – értetlenkedtem.
– Claire nem tud Londonba jönni a hétvégén, tanulnia kell – sóhajtotta Brandon. – Na, legalább a boszorkány orra alá dörgölheted – lökte meg a vállamat a vállával. Pont ekkor sétált el mellettünk Tina, jelentőségteljesen Brandon-ra mosolyogva. A lány még mindig nem értette meg, hogy Brandon foglalt, tőle meg pláne nem akar semmit.
– Kinőttem én már abból, hogy egy fiúval próbáljak meg bármit is bebizonyítani – mosolyodtam el óvatosan.
– Pedig, ha jól emlékszem, épp én voltam ennek a tárgya valamikor – vigyorgott Brandon.
– Akkor még nem tudtam, hogy egy idióta vagy – fontam össze magam előtt a karjaimat.
– Na, akkor mit szólsz? Eljössz velem a szombati bálba, Milena? – húzogatta a szemöldökét poénkodva. Akármennyire is ellenálltam, baromira jól esett, hogy velem akar jönni, úgyhogy beleegyezésem jeléül belebokszoltam az oldalába. Hiába, mi már csak így kommunikálunk egymással.
– Ezek szerint, én a te kísérőd leszek – bökte oldalba Josh Celine-t.
– Álmodik a nyomor – forgatta a szemét a barátnőm.
– Miért, kivel jössz? – hökkent meg Josh. Tuti, hogy féltékenységet éreztem a hangjában.
– Brandon-nal és Milli-vel, természetesen – közölte, mellénk sorolva Celine.
– Ácsi – ráncolta a homlokát Brandon. – Mi van, ha mi nem hármasban akarunk menni?
– Nyugodj le, kis tesztoszteronharcos, a csajod a kishúga, plusz hónapok óta együtt laktok, és én megérzem a vonzalmat. Ti ketten akkor sem hagyhatnátok hidegebben egymást, ha mindketten fiúk lennétek. Vagy lányok. Nézőpont kérdése – vonogatta a vállát.
– Attól még mehetünk kettesben – sulykolta Brandon.
– Bármikor lehettek kettesben. Együtt laktok – meredt ránk Celine.
– Szerintem arra céloz, hogy nélküled akarnak menni – közölte Josh szárazon.
– Baromság – morogta Celine, sokkal inkább Josh-nak, mint nekünk. – Miért akarnának nélkülem menni?
– Az emberek általában nélküled akarnak dolgokat csinálni – vetette oda neki Josh.
– Ó, hála az égnek, hogy nem kell minden agyzsibbasztó szarságban részt vennem! – lendült bele a vitába Celine is.
– Akarsz fogadni? – súgta oda nekem Brandon. Először azt hittem, túl hangosan, de Celine és Josh teljesen átlényegült, úgyhogy akár egy atombomba is felrobbanhatott volna mellettük, ők csak a vitára koncentráltak.
– Az agyzsibbasztó szarságok olyan dolgok, mint például, baráti összejövetelek – folytatta Josh. – Tudod, miért nem kell ilyenekre járnod?
– Oké, tíz font Celine-re – nyújtottam a kezemet alig láthatóan Brandon felé.
– Húsz arra, hogy legkésőbb szombat éjjelig szexelnek – rázta meg a kezemet Brandon. Tiltakozni akartam, de aztán rájöttem, hogy van benne valami. Josh és Celine sosem voltak közömbösek egymás számára, és mostanában valamiért sokkal hevesebben vitáznak, ami általában ugyanoda vezet: az ágyba.
– Azért, mert nincsenek barátaid! – kiabálta Josh. – Nem is értem, hogy vagyok képes elviselni téged.
– Nyilván az igényszintedhez köthető – felelte Celine. – Mindenből beéred a legkevesebbel.
– Ajaj, szerintem kezdenek eldurvulni – suttogtam Brandon felé, aki csöndre intett, és izgatottan figyelte a folytatást.
– Ha nem ütközne morális elvárásokba megütni egy lányt, abból nem érném be a legkevesebbel, elhiheted – közölte Josh.
– Ó, amikor legutóbb intim közelségbe kerültünk, nem a verekedés játszotta a főszerepet – válaszolta Celine. Brandon bökdösni kezdett, jelezve, hogy kezd bebizonyosodni az igaza.
– Fogadok, hogy azóta sem látta senki a bugyidat. Meg ami alatta van – horkantott fel Josh.
– Tudod, mit láttak már azóta is nagyon sokan? – Celine a középső ujját beletolta Josh arcába, majd kikerülte, és elviharzott a folyosón, az öltözők irányába. Josh nagyot sóhajtva rogyott le a földre.
– Istenem, annyira hihetetlenül szexi! – temette a tenyerébe az arcát. Hitetlenül pillantottam Brandon-ra.
– Te tudtad? – sziszegtem. Brandon sokat sejtető vigyorral vállat vont, majd felrángatta a padlóról a barátját.
– Szedd össze magad, haver.
– Kikészít! – siránkozta Josh. – Nem lehet ép ésszel kibírni ezt a csajt.
– Megyek, megnézem, mi van vele – hátráltam el a fiúktól. Ha Brandon tudta, hogy Josh még mindig ennyire rá van kattanva a barátnőmre, csalt a fogadásnál! Igazságtalanság.
– Hé, Milena – ragadta meg a karomat Tina, mielőtt beléptem volna az öltöző ajtaján. – A kishúgod tudja, hogy ennyire rajta lógsz a pasiján? – olyan döbbenettel néztem a karomat szorító lányra, hogy tutira kigúvadtak a szemeim.
– Célozni próbálsz valamire? – rántottam ki a karom az ujjai közül. Tina arcára ördögi vigyor költözött.
– A világon semmire, Milena. A világon semmire.
– Én is így gondoltam – bólintottam, gyanakodva méregetve őt.
– Remélem tudod, hogy itt a falnak is füle van – mondta, majd kikerült, és csatlakozott a folyosó végén beszélgető lánycsoporthoz. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy felocsúdjak a döbbenettől, majd belöktem az öltöző ajtaját. Celine a tükör előtt ült, és a kőpúderével igazította ki a sminkjét a szeme alatt.
– Azt hiszem, hogy az előbb zsaroltak meg – huppantam le mellé, félig még mindig katarzisban. Celine összepattintotta a púdere dobozkáját, letette az asztalra, felém fordult, és egy nagyon hihető mosolyt varázsolt csodaszép arcára.
– Hallottam.
– Mi? – rökönyödtem meg.
– Ahogy mondta – biccentett a folyosó felé, Tina-ra célozva. – Itt a falnak is füle van.
– Ez virágnyelven annyit tesz, hogy vékonyak a falak? – tártam szét a karjaimat. Celine ezen elgondolkodott, de végül megrázta a fejét.
– Koncentrálnod kell, Milena. Nem hagyhatod, hogy ez a kis kígyó tönkretegye a karrieredet.
– Jól van – ráncoltam a homlokomat. – Mit javasolsz? – mielőtt Celine válaszolhatott volna, megszólalt a telefonom üzenetet jelző hangja a táskámból.
– Már hatszor szólt, amióta bent vagyok – fordult vissza a tükör felé Celine, és ezúttal a szemhéjával kezdett foglalatoskodni.
– Úgy emlékeztem, hogy lenémítottam – sétáltam oda a cuccomhoz, és kivettem a táskám belső zsebéből a telefonomat.
– Na, most épp melyik férfiállat rimánkodik a kegyeidért? – szólalt meg Celine, mielőtt egyáltalán elolvashattam volna az üzeneteket.

Seggfej:
Gondolkodtam valamin.
Mármint, olyasvalamin, aminek köze van hozzád, hozzám, és mindketten ruhában vagyunk.
Legalábbis, egyelőre.
Szóval, most, hogy szakítottál Nyálherceggel, semmi sem tart vissza attól, hogy újra a kávézóban dolgozz, ugye?
Nagy szükség lenne itt még egy emberre, és benned megbízom, sok pakisztáni bevándorlóval ellenben.
És hidd el, nem vagyok sem előítéletes, sem szélsőjobboldali, de te már bizonyítottál, és hát, miért változatnál egy bevált recepten, nem igaz?

Alig tudtam visszatartani a sikoltásomat, ami természetesen a boldogságnak szólt. Nem igazán volt időm azon agyalni, hogy honnan szerzek némi pluszpénzt (amíg a társulat nem alkalmaz minden darabban, viszonylag szegényes bért kapok, amiből persze el lehet lenni, de nem bánnám, ha a hónap végén nem két font csücsülne a számlámon), de az ott motoszkált a gondolataim között, hogy szereznem kell valami munkát, egyrészt a pénz, másrészt az elfoglaltság miatt. Mert az, hogy teljes erőbedobással a balettra koncentrálok, nem azt jelenti, hogy null-huszonnégyben kizárólag a táncról szól az életem. És ez így az egészséges. Celine talán ebbe is bolondult bele egy kicsit. De ezt persze sosem merném elmondani neki, mert még álmomban levágja a hajamat.
– Minek örülsz ennyire? – perdült felém Celine. – Vagyis melyiküknek? – helyesbített kuncogva, mire én vágtam egy grimaszt.
– Jessie azt akarja, hogy menjek vissza a kávézóba dolgozni – újságoltam.
– Na, akkor hónap végén is rendes kaját ehetsz – csapta össze a tenyerét némi erőltetett vidámsággal.
– Figyelj, neked mi a bajod? – csúsztattam vissza a telefont a táskámba.
– Semmi bajom – felelte hűvösen.
– Josh-sal sem szoktál így viselkedni, még sosem üvöltöztetek a színpad mögött.
– Josh és én folyton üvöltözünk egymással – közölte. – Nem értem, mi ebben a meglepő.
– Itt nem szoktatok harcolni – fordultam körbe, a helyszínre célozva. – Ezt mindketten tiszteletben tartjátok.
– Josh ma átlépett egy határt – jelentette ki Celine, miközben felállt, és átvette a melegítőnadrágját.
– Mert elhívott a bálba? – értetlenkedtem.
– Mert szánalomból hívott el a bálba – rivallt rám Celine. – Azt hiszi, nem tudok partnert keríteni magamnak.
– Miért, tudsz? – Celine olyan dühösen cipzározta be a táskáját, hogy én is felsikoltottam a tatyó helyében.
– Igenis tudok! – szinte már sikoltott.
– Akkor miért erősködtél, hogy velünk jössz?
– Ne köss már bele mindenbe, Milena – kiabált rám idegesen. – Most megyek – kapta a vállára a táskáját – és megkeresem az edzőterem legszexibb, legvadítóbb pasiját, és elhívom őt a szombati jótékonysági bálba – húzta ki magát magabiztosan. – Az edzés neked sem ártana – búcsúzott el kedvesen, mielőtt kirontott volna az öltözőből. Nem volt sem kedvem, sem energiám megsértődni a viselkedésén, különben is, ő Celine Parks, tőle ez teljesen megszokott és normális. Elővettem inkább a telefonomat, és már majdnem rányomtam a kis zöld telefonra a Seggfej név mellett, de eszembe jutott, amit Tina mondott. A magánügyeimet nem intézhetem itt, úgyhogy inkább csak üzenetben válaszoltam.

Balerina:
Mikor mehetek megbeszélni a részleteket?
Seggfej:
Ez az a határozott Balerina, akit ismerek 😉 Egy óra múlva a kávézóban?
Balerina:
Ott leszek.

Ahogy megbeszéltük, egy órával később beléptem a jól ismert kávézóba. Az ajtó fölé szerelt csengő gyengélkedve csilingelt, de az illatok azonnal megcsapták az orromat, és rögtön kedvem támadt megkóstolni minden egyes süteményt, és a hozzájuk tartozó kávét.
– Istenem! – sikoltotta Amelia a pult mögül. Két lófarka közül az egyik neonzöld, a másik hupilila volt, a szája feketére volt rúzsozva, és egy új piercing is csillogott az orrában. A tejhabosító kihullott a kezéből, amikor meglátott, megkerülte a pultot, és ugrándozva jött üdvözölni. Szorosan megöleltem őt, és nevetve konstatáltam, hogy semmit sem változott az elmúlt hetekben. – Annyira jó, hogy itt vagy! Azt reméltem, gyakrabban ugrasz majd be, de sebaj, gyere, mit kérsz? – intett, hogy kövessem, és visszament a pult mögé. – Várj, be kell fejeznem a fószer lattéját – biccentett az egyik sarokban kuporgó pasas felé, aki a laptopján dolgozott, de indokolatlanul sokszor nézegette a mellette lévő asztalnál ülő nő kivágott dekoltázsát. – Zsírszegény tejből kérte, úgyhogy azt hittem, másik kapura játszik, de úgy bámulja annak a nőnek dudáit, mintha kötelező lenne.
– Szerintem csak ügyel a vonalaira – mosolyodtam el. Amelia grimaszolt.
– A férfiak nem a zsírszegény tejjel ügyelnek a vonalaikra – a lány befejezte az italt, és már elindult kifelé a pultból, én azonban ledobtam a táskámat az egyik bárszékre, és elvettem tőle a lattét, hogy kivigyem a pasasnak.
– Hagyd csak, elintézem – Amelia annyira meglepődött, hogy még mindig totál lefagyva állt a pult mögött, amikor visszaértem. – Mi van? – nevettem, feltolva magam a bárszék tetejére.
– Te már nem dolgozol itt, nem rémlik?
– Ami azt illeti – köszörültem meg a torkomat. Épp, mielőtt bevallhattam volna látogatásom okát, kivágódott az irodaajtó, és Jessie csörtetett ki rajta.
– Melanie, nem jött hozzám... – kezdte, de ekkor meglátott engem, és elharapta a mondata végét. – Áh, szia, Milli. Bejönnél az irodámba? – biccentett, és anélkül ment vissza, hogy meggyőződött volna róla, hogy követem.
– Megőrjít azzal, hogy nem tudja a nevemet! – morogta Amelia, mialatt leugrottam a bárszékről, a vállamra kaptam a táskámat, és megeresztettem felé egy „kitartást!" mosolyt. Jessie nyitva hagyta az ajtót nekem, így az én dolgom volt becsukni, miután beléptem.
– Köszi, hogy felajánlottad, hogy visszajöjjek – kezdtem vékony hangon. Jessie egy kék ingben volt, ami rendkívül kihangsúlyozta amúgy is duzzadó izmait, a szűk öltönynadrágban pedig a feneke vonala vált tökéletesen kivehetővé. Nem panaszkodom, mert létezik ennél rosszabb látvány is, sőt, a baj azonban az, hogy igen nehéz így komoly munkamegbeszélést folytatni. Állandóan csak az jár a fejemben, hogy milyen lenne itt helyben letépni róla minden textíliát...
– Nem jelentettelek még ki az adóhatóságnál – vont vállat.
– Aha, szóval csak merő praktikusságból kerestél meg – konstatáltam. Jessie elnevette magát, és az asztala szélének támaszkodott.
– Mondhatni. Nem akartam feleslegesen kínozni magam üzengetésekkel, miközben személyesen is láthatlak.
– Világos – bólintottam, magam előtt összefont karral. Éreztem, hogy ki akar lyukadni valahová, csak még nem tudtam, hová.
– Egyébként is írnom kellett volna, és gondoltam, üthetnénk két legyet egy csapásra – folytatta. – Véletlenül eszembe jutott, hogy a legutóbb mennyire drasztikusan ért véget a vacsi plusz vörösbor kombónk.
– Arra célzol, amikor állati bunkó voltál és megkérdőjeleztél mindent, amiben én valaha is hittem? – ráncoltam a homlokomat. Jessie ellökte magát az asztaltól, és odalépett elém. Félelmetesen magas volt így, de tudtam, hogy kellő gyakorlással úrrá tudok lenni a remegésemen a közelében. Lehajolt hozzám, a fülem mögé simított egy hajtincset, és halkan szólalt meg:
– Ismételjük meg, és ígérem, ezúttal nem szúrom el.
– Mi rá a biztosíték? – kérdeztem, felnézve rá. Jessie megvillantotta szívtipró mosolyát.
– Ugyanaz, mint legutóbb arra, hogy nem az ágyamban kötünk ki az este végére.
– Vagyis semmi? – billentettem oldalra a fejemet. Jessie hátrált egy lépést, majd felvette az egyik mappát az asztalról.
– Szóval, vasárnap tudnál kezdeni?
– Csak délután – mondtam, merthogy beugrott a szombati jótékonysági bál, ahonnan valószínűleg nem este kilenckor fogunk hazaérni.
– Nagyszerű – biccentett. – Meddig van ma próbád?
– Mára végeztem a Royal Balett-ben – még mindig büszkeséggel töltött el, hogy ezt így kimondhattam.
– Akkor este nyolckor, nálam – máris éreztem, hogy egy darab nyers húsként lépek majd be az éhes oroszlán barlangjába.