Sziasztok! Egy Yoonmin-t hoztam nektek, pontosabban lalusdh1005-nak remélem, tetszik! Jó olvasást! ^^

Mint egy beteg rozmár. Ez lenne rám a megfelelő definíció, ha most látna valaki. Sajnos minden apró porcikám fáj, hasogat, kapar a torkom, fáj a fejem, olyan hangokat imitálok egy-egy köhögés attán, mint egy tűz okádó sárkány, kiben elfolytottak mindenféle tüzet. Vagy rozmár. Lehet, hogy kicsit túlzok, de érzem a vesztem. Nemsokára a más világra kerülök, tudom, ezek már mind a halálom előjelei. A takarót jobban magamra húzva gömbölyödök össze. Fázok, nem is kicsit. Az egész testem vacog, miközben a szemem és a szám perzsel. Kész káosz. El tudom képzelni, micsoda csaták zajlanak most le bennem. A vírusok a saját belső hadseregem ellen. Nagy csatát vívnak, visszhallatszik a kard és a láncok zaja. És én ez  ellen, hogy ne halljam -ne bátsa a fülem - próbálok elaludni. Lehunyom a szemem, valami szép dologra kéne gondolnom, csakhogy az alvás sosem volt az erősségem. Legalább is nem akkor mikor kéne, másesetben nagyon gyorsan képes vagyok elaludni, bárhol bármikor. Egy apró sóhajt eresztve meg torkomból kezdek el mocorogni, kényelmes helyzetbe kell hoznom magam. A baj csak az, hogy az ember lázasan nem fekhet hátra, csak oldalt vagy hason. Én pedig úgy szeretek a legjobban aludni.

Egy hangos éles kattanás, majd egy ajtó csattanás. Mi fene? Fél szemem felnyitva kukucskálok a váratlan vendégre. Apró ujjai alig hogy elengedik a kilincset, fogja meg a másik kezében tartott tálcát. Nem szólalok meg, had lepődjön csak meg, hogy fent vagyok. Kis termete a még annál is kisebb lépésekkel közelíti meg "alvó " testem. Tetőtől talpig megnézem magamnak... Annyira szép, már alapjáraton a testfelépítése tetszetős, nem a legvékonyabb, de pufinak sem mondható, inkább nevezném izmosnak. Az ágyam mellé érve az éjjeli székrényre helyezi az étellel teli pakolt tálcát, majd abba a virító rózsaszín hajába túr. Mióta átfestették a haját sokkal aranyosabb lett, mint eddig valaha - ki gondolta hogy lehet ilyen -, akár egy rózsaszín epres vattacukor.

- Hyung - érzem meg tarkarón keresztül azokat a csöpp tömzsi kezeket, amiket úgy imádok -, kelj fel, itt az ideje hogy egyél!

- Hmm...? - mocorogok játszott álmossággal. Úgy teszek, mintha eddig aludtam volna, lehet azt akartam, hogy lássa fent vagyok, de most valahogy úgy érzem, az azt jelentené, hogy egy mocskos kukkoló vagyok

- Enned kell, Jin főzött, szerinte nem tudsz kijönni, ezért hoztam neked belőle - néz rám mosolyogva, majd a mondandója végén el is kuncogja magát. Olyan aranyos.

- Már miért ne tudnék kimenni? - vonom fel a szemöldököm értetlenkedve, úgy nézve rá, mintha ő tehetne arról, amit hyung mondott.

- Azt mondta, nem tudsz lábra állni - komolyodik meg és mintha egy másodpercre még aggódást is tudnék kiolvasni a tekintetéből. Kezét megmozdítva simogatni, cirogatni kezdi vállam. Jó érzés, kellemes. Ha hasonlítanom kéne valamihez, azt hiszem, olyan mint mikor nyáron a nagy tikkadságban hírtelen előbukkan egy apró, szelíd szellő, mely megnyugtassa a forró lelket, újá éleszti.

- Tényleg? - kérdezek vissza egy idő után, ámde nem hagyom, hogy ő válaszoljon, megteszem magam - Tényleg... - jut eszembe, reggel megpróbáltam felkelni, de sajnos a láz annyira kihat a lábaimra, hogy teljesen legyengíti. - Mit főzött? - kérdezem, de azért az éjjelire vezetem tekintetem.

- Egy kis levest, ezt külön neked, szerinte az majd meggyógyít, sütött ki hozzá húst, mellé salátát és egy kis főtt tojást! Nyami! - nyalja meg az ajkait, majd ismételten rám emelve tekintetét nyúl minden kérdezés nélkül a hónom alá. Meg is lepődöm, egy ideig nem jön ki hang a számom, aztán mikor érzem, ahogy fel ültetni próbál, rászólok.

- Fel tudok ülni! Nem vagyok béna! - morgok elűtve a kezét. Nehezen, de sikerül ülő helyzetbe hoznom magam, meg vagyok sértve, ezek teljesen bénának néznek engem. Chh.

- Ne haragudj! - veszi le a tálcát előző helyéről az én ölembe rakva. Majd egy kicsit arrébb lökve lábam ül le az ágy szélére, közvetlenül mellém. - Csak segíteni akartam - fogja meg mosolyogva a kanalat. Ugye most nem megetetni akar?

- Egyedül is tudok enni! - Morranok rá, mielőtt etetni kezdene, de mint aki meg sem hallotta mártja bele az evőeszközt a gőzölgő levesbe. - Hallottad, amit mondtam?!

- Nem, mit is mondtál? Mond hogy á! - szólít fel. Dehogy mondom. Egyszerűen csak kitárom a szám. Etetni kezd, azon már meg sem lepődöm, hogy finom. Hyung főzte, márpedig ő sose főz rosszul.

- Azt hogy egyedül is tudok enni!

- Igen? - kuncog egy aprót - Akkor miért nem teszed? Ha annyira akarnád már el vetted volna a kanalat! - tolja ki rám a nyelvét.

- Még egy ilyen és leharapom! - "fenyegetem" meg játékosan. Talán ő az egyetlen olyan ember, akinek megengedem a szemtelenséget. Jól áll neki, ahogy az ártatlanság, úgy a pimaszság is. Mind kettő énje szeretni való. De ahogy sokszor észreveszem nem csak én gondolom így, szinte itt a dormban mind így gondoljuk. Számunkra Jimin egy kivételezett fiúcska, bár nem ő a maknae, de még Kook is úgy imádja őt, mintha ő lenne a legfiatalabb.

Hagyom, had tegye amit akar. Egyszer megengedhetem neki, nem igaz? Végignézve rajta megakad a szemem az iriszein, azokon a füstös csokoládé bogyókon.

- Már megint kifesteted magad? - nyúlok pálcikáért, kibontom, majd miközben ő etet engem, úgy tervezem, hogy én is őt. Először le is áll az adagolással, azt hiszi, én akarom csinálni, hogy nem engedem neki. Elmosolyodva veszek fel egy hús darabot, aztán azt felemelve azokhoz a túlontúl virágszirmokat megszégyenítő szépségű ajkaihoz emelem. - Egyél te is, alig eszel egy nap.

- Nem igaz! - ingatja meg fejét - Sokat szoktam enni, különben nem lennék ilyen pufi - nevet fel fájdalommal a hangjában, tudom hogy bántja őt ez a dolog, de nem az. Egyszerűen csak nem bírja elfogadni önmagát, hogy nem kell olyan hű de vékonynak lenni. Ha tehetném szívesen cserélnék vele.

- Egyél! - parancsolom meg belenyomva az ételt a szájába. Azt hiszem, hogy itt az ideje beszélni vele erről a dologról. Megint. Miért is én vagyok a hyung, ahj... - Enned kell, úgy leszel csak erős, ha nem eszel és megint fogyókúrázni kezdesz tudod mi fog történni - emlékszem vissza, mikor az éhségben, fáradtságban elájult, ennie kellet és amit eddig leadott, kétszeresen szedte vissza - Ne tedd kérlek... Nem akarom újra átélni.

- Nem fogod - simít kézfejemre gyengéden, bátorítóan, majd olyan történik, ami a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna - , ne aggódj, tudom hogy nem szabad fogyóznom. Most inkább edzeni próbálok, hátha az segít - hajol közelebb mosolyogva egy puszit hintve arcomra.

Nem vagyok egy szende szűz lány, de ez a kis "csók" annyira váratlan és édes volt, hogy az arcom teljesen lázba ég. El tudom képzelni, hogy milyen vörös lehet az arcom, csak azon reménykedek, hogy Jimin ezt nem veszi észre.

- Inkább együnk! - terelem a témát a számat kinyitva. Most már etessen meg, ha egyszer elkezdte!

- Rendben, utánna meg lázat mérünk.

- Minek? - kérdezem hisztisen.

- Mert nagyon piros az arcod, biztos magas lázad lehet!

- Jól vagyok, csak egy kicsit fázom!

- Egy pillanat! - emeli feljebb a tálcát, hogy jobban be tudjon takarni - Gyere, edd meg gyorsan, utánna hozok még takarót és gyógyszert.

- A gyógyszert muszáj? - kostolom meg mostmár magam a salátát. Hmm.
- Igen! - fúja fel az arcát. Kis mochi. Két kezem közé véve arcát pukasztom ki a "lufit." Olyan gondoskodó, talán ez az a dolog, amit a legjobban szeretek benne, hetünk közül ő a legtörödőbb, a legaranyosabb, a legártatlanabb, a legJiminesebb és a legszerethetőbb.

- Ezt neked Yoongi! - tolja ki rám a nyelvét bosszúból, amiért tönkre tettem a durca arcát. Felnevetve nézek rá amolyan "Ez most komoly?" arckifejezéssel. Hol marad a hyung? Hmm, Jiminie, te egyre pimaszabb leszel! Közelebb húzva magamhoz csókolom meg ajkát. Meglepődik, tágra nyílt szemeit azonban egy idő után lehunya és aki kettőnk közül mozgatni kezdi először ajkait, az ő. Belemosolyogva a csókba csúsztatom kezem tarkójára, olyan régóta meg akartam ezt tenni. Óh. Istenem. Már nem is fázok annyira... Úgy érzem, hogy jobban vagyok.

- Yo...Yoo...Yoongi - dadogja a nevem miután nagy nehezen elengedem -, ezt miért csináltad? - kérdezi teljesen elvörösödve. Muszáj megölelnem, a karjaimba zárnom, most már nem fogom elengedni, ha akarja, ha nem.

- Mondtam, hogy leharapom! - csókolok nyakhajlatába. Susmorgok, nem akarok hangosan beszélni, talán elveszne az a varázslat, ami most kialakult köztünk.