-Vigyázz magadra, amint tudsz hívj. A fellépést elintézem, meg minden egyebet, szóval te azzal ne foglalkozz. Üdvözlöm a családodat, a bátyádnak meg mihamarabbi gyógyulást kívánok. Addig maradsz ameddig kedved tartja-hadarta el a dolgokat Chung-Ho a reptéren.
-Rendben. Köszönöm-bólintottam.
-Itt a jegyed. Nem lesz semmi baj-adott egy puszit a fejemre, majd a két biztonságiőrrel váltott egy pár szót, akik sietve kisértek el. Feltettem a sapkát és a maszkot és mentem becsekkolni. Fél óra múlva már a gépen voltam úton Japánba. 
Szerintem mondanom sem kell, egész végig szótlanul ültem és csak bámultam kifele az ablakon. Idegesen doboltam a combomon, és vártam, hogy leszálljunk. 
Amikor már a csomagjaimmal együtt indultam a taxi felé a szívem egyre hevesebben vert. Majdnem olyan jól beszélek japánul, mint koreaiul, így elmondtam a kórház pontos címét, amit anyu küldött át smsben. Megkértem a sofőrt, hogy ha lehet akkor siessen. Háromnegyed óra alatt oda értünk a kórházhoz. Fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal pattantam ki a kocsiból, majd a csomagjaimmal együtt berohantam és a recepciónál kértem segítséget, majd a 21-es kórterem felé száguldottam, mindent és mindenkit
kikerülve. A két biztonsági őr utánam loholt, majd megálltak az ajtó előtt.
Halkan bekopogtam, majd benyitottam. Anyu, aki a széken ült azonnal észrevett. Felpattant és oda jött hozzám, majd szorosan magához ölelt. Olyan jó volt végre látni őt, de nem így képzeltem el a találkozást. 
-Köszönöm, hogy ide jöttél-suttogta a fülembe.
-Nem kell meg köszönnöd. Hogy van?-kérdeztem, miközben a csomagjaimat elpakoltam az útból és levettem a sapkát és a maszkot.
-Felébredt. Azután miután elküldtem a kórház címét-jelent meg egy halvány mosoly anyu arcán, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről.
-Hála legyen érte. Doki mit mondott?
-Azt mondta az orvos, hogy stabil az állapota.
-Akkor jó.
-Apa is itt van-mosolyodott el anyu, mire kikerekedett szemekkel néztem rá.
-Hogy hogy?
-Haza engedték. Elment kávéért. Bár ennek már egy jó negyed órája-gondolkodott el, mire elmosolyodtam.
Oda sétáltam a bátyám ágyához, majd végig mértem. Az arcán ékeskedett pár folt, amit gondolom a baleset miatt szerzett. A karja be volt kötve és egy pár cső lógott ki belőle. Apánál is volt ilyen, de mint ahogy akkor sem, most
sem tudtam, hogy mi mire való. Az orrában volt egy lélegeztető, vagy nem is tudom minek nevezzem, ami tiszta oxigént pumpált. Megfogtam a bátyám kezét, majd egy kicsit meg is szorítottam. Lehajoltam hozzá és egy puszit leheltem homlokára. 
-Nem rég aludt el-suttogta anyu, mire bólintottam. A következő pillanatban kinyílt az ajtó.
-Bedöglött az a hülye kávéautomata, és elég sok időbe telt, mire jött valaki, aki megjavította. Hiába rugdostam, az nem segített, úgyhogy... -jött be halkan, majd amikor észre vett engem megakadt és elmosolyodott. 
-Neked mindig más színű a hajad?-kérdezte, mire kuncogva oda mentem hozzá és megöleltem.
-Azt hittem csak később jössz-tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
-A család az első-vontam vállat mosolyogva.

Hi everyone! ^^
Jujj milyen rég volt rész :c
Bocsánat, hogy nem írtam és hogy semmilyen élet jelet nem adtam magamról, de kicsit kikészít a közép suli :'D
A téli szünetben megpróbálok több résszel is jelentkezni, remélem sikerül is.
Nektek hogy megy a suli? Meséljetek valamit^^
~Zsuni~