Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok az új fejezetre.

Remélem azért tetszeni fog!

- Hogy aludtál el? Egy kwami egyáltalán eltud? - rohantam ki az ajtón sietve.

- Persze hogy eltud! Nekem is kell aludnom! – válaszolta méltatlankodva Gibby.
- Bocsi igazad van! - kértem elnézést mikor beláttam, hogy igaza van. Többet nem beszéltünk. Végig rohantam az utcákon egészen a suliig. Sikerült még a tanár előtt beérnem, amit egy kisebb sikernek könyveltem el. Gyorsan felsétáltam a padok között és miután a táskámat levetettem a pad mellé helyet foglaltam Nick mellett. Vagyis csak az üres helye mellett mivel ő még nem volt bent. Meglepett a dolog, mert mióta itt voltam egyszer sem ért be utánam. Persze nem azt mondom, hogy nem aludhat el csupán furcsa volt. Elő szedtem a cuccaimat és így vártam a tanárt.

Nick pár perc múlva esett be a terembe. A tanár még mindig nem ért be. Megnéztem mennyi az idő és meglepve vettem észre hogy már majdnem vége az órának. Nick levegő után kapkodva zuhant le a mellettem lévő üres helyre.

- A késés fertőző vagy te is későn kelő típus vagy? – Fordultam felé mosolyogva miközben az egyik régebbi órai üzengetésből idéztem.

- Ha, ha, ha! – mondta gúnyosnak szánt hangon, de látszott rajta hogy nem kell sok, hogy elnevesse magát. – Régóta vártad, hogy ezt elsüthesd?

- Ami azt illeti egy ideje. – válaszoltam nevetve. Most már Nick is velem nevetett.

- Komolyra fordítva szót tényleg nem hittem, hogy ideérek! – mutatott körbe a zajos osztályon. Csodálkoztam, hogy még nem jött be egy tanár sem hogy ellenőrizzenek.

- Igazából nem értél ide. – Mutattam fel a telefonomat, ami 8:25-t mutatott.

- Hogy - hogy nincs még bent a tanár? – Nézett rám értetlenül.

- Ez engem is érdekelne! – lépett az asztalunkhoz Alya.

- El kéne menni a tanáriba. – jegyezte meg félhangosan Marinette akit eddig nem vettem észre, mert Alya kitakarta.

- Ez egy remek ötlet! – pattant fel mellettem lelkesen Nick és már el is lépett a padunktól. Én valamivel visszafogottabban jeleztem egyetértésemet. Felkeltem és négyen elindultunk ki a teremből. Út közben még csatlakoztak hozzánk Adrienék és Cloé-ék is. Utóbbiakat igazából senki nem hívta, de teljesen rávolt tapadva a szöszire Sabrina meg Cloéra így ők is jöttek.

Végig mentünk a folyosón egészen a tanáriig. Végig rossz érzésem volt, de nem foglalkoztam vele. Alya hirtelen meg állt és bekopogott egy ajtón. Nem érkezett válasz, de az ajtórésnyire ki nyílt. Meglepetten össze néztünk. Mivel Aly' volt elöl így ő ment be először. Mi szorosan követtük. Odabent hatalmas rendetlenség fogadott minket. A papírok szanaszét az asztalok felborulva a falon karmolások és a függönyök szétszaggatva. Katicáék oldalán már megtanultam a nyomokat olvasni így most is elkezdtem körbenézni. A többiek is elkezdték felderíteni a helyet, de egyikünk sem talált semmit. Már kezdtem feladni mikor észre vettem egy ruhafoszlányt. Mintha kővé vált volna. szétesett mikor felemeltem.

- Srácok mindjárt jövök! – mondtam és mielőtt még bárki is mondhatott volna valamit kirohantam a szobából. Be mentem a többi terembe. Sehol sem volt tanár. Végül az igazgatóit is megnéztem. Teljesen üres volt és ugyan olyan rendetlen. Gyorsan a női mosdóba rohantam és átváltoztam. Az ablakon át távoztam az iskola területéről és körbenéztem a városban.

Az utcán is ezek az állapotok uralkodtak. Mindent megnéztem, de sehol nem találtam egyetlen egy felnőttet sem. A gyerekek az óvodákban iskolákban vagy otthon voltak. Pár idősebb gyereket megkértem, hogy vigyázzanak a kisebbekre, míg kiderítjük, hogy mi folyik a városban. Miután biztosítottam, hogy a kisebbek se legyenek egyedül vissza indultam a sulimhoz. Vissza fele úton azon kattogott az agyam, hogy katicáékkal mi van. Ilyenkor már rég megszoktak érkezni. Reméltem, hogy nem tűntek el ők is. Mikor vissza értem a sulihoz beugrottam a tanári ablakán a többiekhez. Cloén és Sabrinán kívül mindenki aggódva toporgott. Vagy is, akik még itt voltak ugyan is Marinette és Adrian nem voltak a szobában.

- Sziasztok! – köszöntem halkan. Mindenki felém nézett. Alya rögtön előttem termett.

- Panda? Te hogy hogy itt vagy? Mi folyik itt? – halmozott el kérdésekkel.

- N-nem t- tudom! – habogtam. – Körbenéztem a városban és mindenhonnan eltűntek a felnőttek.

- De mégis hova? – jött a következő kérdés.

- Fogalmam sincs! – hajtottam le a fejem.

A hátam mögül hirtelen suhogás hallatszott és mire megfordultam Macska és Katica már ott álltak. Még megszólalni sem tudtak mikor a nyakukba vetettem magam.

- Azt hittem, hogy ti is eltűntetek! – engedtem el őket. Macska megpaskolta a fejem.

- Nem szabadulsz meg tőlünk! – mosolygott rám. Vissza mosolyogtam majd vissza fordultam a többiek felé.

- Akkor mi is folyik itt? – kérdezte meg végül Katica.

- Minden felnőtt eltűnt az egész városban! – fordultam Katica felé. – A kicsik az óvodákban vagy otthon voltak a nagyobbak pedig az iskolában. Minden kicsit az óvodába vittem és a nagyobb gyerekek vigyáznak rájuk. – összegeztem azt, amit eddig megtudtam és hogyan próbáltam megakadályozni a katasztrófát. Macska és Katica is elismeréssel néztek rám.

- Remek munkát végeztél! – szólalt meg végül a pöttyös ruhás. – Most már csak azt kell megtudnunk, hogy miért tűntek el az emberek. – gondolkodott hangosan. Én is e gondolkodtam azóta, hogy beléptünk ide, de nem jutottam semmire. Az sem segített, hogy Cloé egyfolytában képet akart Katicával.

Csendben az ablakhoz sétáltam és kinéztem az utcára. Minden kihalt volt. Egy lélek sem járt az utcákon. Az ablakpárkányra támaszkodtam és úgy folytattam a táj vizsgálatát mikor az egyik oszlopon megláttam a megoldást. A fekete fehér tárgy volt jelenleg a legjobb dolog, amit valaha is feltaláltak.

- Hát persze! – egyenesedtem fel majd Alyahoz léptem. – Itt van a laptopod? – kérdeztem meg tőle mire ő bólintott és a táskájából (amiről fogalmam sem volt, hogy került hozzá) előhúzta a gépét.

Gyorsan kikaptam a kezéből majd egy asztalt meg egy széket helyre raktam és leültem. Bekapcsolta a gépet majd hagytam, hogy Aly beírja kódot. Mikor végre üzemképes volt a szerkezet neki kezdtem a dolgoknak.

Nem kellett több négy percnél és máris egy csomó kamera felvétele szelte át a képernyőt.

- Ez mi? – kérdezte Cloé. Elég meglepő volt, hogy nem volt lenézés a hangjában.

- Ezek térfigyelő kamerák. – válaszoltam végül. Mindenki kérdőn nézett rám így elkezdtem magyarázni. – Ezek lehetőleg felvették mi történt a felnőttekkel.

- Ezt értem, de hogy jutottál a felvételekhez? – kérdezte az elképedt Nino.

- Még régebben volt egy japán barátom, aki értett a hackeléshez és megtanított engem is mondván egyszer majd hasznát veszem. – magyaráztam miközben a felvételeket kutattam valami használható után. – Bingo! – mondtam mikor megtaláltam, amit kerestem.

A többiek felé fordítottam a laptopot és elindítottam a felvételt. A videóban látszott, ahogy egy lány valami fényes gőzszerű valamit enged szabadjára, amitől mindenki megvadult. Egyértelműen akuma által megszállt személy volt. Mosolyogva haladt a megvadult egymásnak esett lakosok között. Mikor kiszórakozta magát szintén valami gőzre hasonlító dolgot engedett szabadon, de ezúttal azonban barna színűt. Az emberek abban a percben mintha megfagytak volna aztán valami barnás csík kezdett szétterjedni a ruhájukon. Olyan volt mintha elkezdtek volna megkövülni. Végül pedig sorra elkezdtek eltűnni.

- És ez nem csak egy adott helyen volt! – mondtam és több felvételt mutattam abban az időpontban. – Az egész városban ugyan akkor zajlott le ez az egész! – közöltem velük a tényeket.

- De milyen akumának lehet ekkora hatalma? – kérdezte meglepetten Alya.

- Nem tudom, de megfog vele gyűlni a bajunk! – morogta Macska.

- Akkor talán elkél még egy segítő kéz! – hangzott az hátunk mögül. Mindannyian meg fordultunk. Az ablaknál egy magas zöld ruhát viselő alak volt. A hátán mintha egy teknős páncél lett volna. Az arcát hozzám és Katicáékhoz hasonlóan egy maszk takarta. A haja szintén zöldben pompázott.

- Te meg ki vagy? – kérdezte Katica.

- Az én nevem Zöld Teknős. – válaszolta.

Ezek szerint egy újabb hős csatlakozik hozzánk!