Anya szerdánként végez a héten a leghamarabb, így mikor nagy fáradalmak árán fellépcsőztem a negyediken lévő lakásunkhoz, őt már az aprócska mosókonyhánkban találtam egy adag szennyessel maga körül.

- Nehezebb ez az anyaság, mint gondoltam - törölte meg a homlokát az alkarjával, miközben begyömöszölt egy adag ruhát a mosógépbe. - Hallom, hétvégére családi programot akartok. Még nem tudom, hogy fogok ráérni, de egyébként nagyon jó ötlet.

- Igazán nem gond az se, ha esetleg nem jön össze - húztam halvány mosolyra a szám, reménykedve, hogy Anya veszi a célzást.

- Na, azért legalább adj nekik egy esélyt, hátha a közös kiruccanás összekovácsol titeket.

- Ha a közös szoba nem kovácsolt össze, ez se fog - ábrándítottam ki. Egyébként mikor hazaértem, Anya szettjének látványa egy pár pillanatra kizökkentett a normális kerékvágásból. Anya, aki eddig mindig világos, élére vasalt nadrágban és elegáns blézerben járt, ma egy furcsa, zöldes-sárgás kardigánt és kopott, világoskék farmert vett fel a kedvenc bézs blúzához. A sötétszőkére melírozott haja is kissé rendezetlenebb volt, mint máskor, mikor tökéletesen beszárítja és kivasalja. Úgy nézett ki... mint egy átlagos anya. És én nem tudtam, hogy örüljek ennek, vagy inkább megrémüljek a hirtelen változástól.

- Ó, tényleg, még nem is volt alkalmam említeni... - húztam be a nyakam, mert eljött a pillanat, aminek a gondolata már tegnap óta nem hagyott nyugodni. Tegnap Anya ugyanis a keddi munkaidejéhez híven sokára ért haza az irodából, ezért már nem volt sem ideje, sem energiája hosszas beszélgetésekbe fogni a napunk eseményeiről. Mondjuk ennek valamennyire örültem is, mert legalább halogathattam a kényes témát. - Szóval tegnap a suliban volt egy kis probléma Emmával és Daisy-vel...

- Hallottam róla - vonta meg a vállát közömbösen. - Emma mesélte Andrew-nak, ő pedig nekem.

- Ó... - pislogtam, várva, hogy folytassa, de nem tette. - És nem vagy nagyon pipa? - puhatolóztam.

- Nem - rakta a szennyeskosár fedelét a méltó helyére, majd komoly tekintettel rám nézett. - Emma mondta, hogy nem miattad volt a balhé, te csak rosszkor voltál rossz helyen. De nem is kellett volna a magyarázata, úgyis tudtam volna, hogy te nem vagy az a bajkeverő típus.

- Várj csak, Emma mondta, hogy nem voltam benne a verekedésben? - esett le az állam.

- Igen. Legalábbis Andrew-nak így mesélte - vonta meg a vállát. - Megmondtam én neked, hogy nem utál ő, csak te hiszed azt.

- Hát ez nagyon fura - ráztam a fejem hitetlenül, majd gyorsan témát is váltottam, mielőtt hirtelen szentté avatnánk Emmát. - Nem gond, ha áthívom Brian-t és marad vacsira is?

Miután megkaptam Anya engedélyét, már tárcsáztam is a barátom számát, aki alig negyedóra múlva meg is jelent a bejárati ajtónkban. A szürke nadrágjába tűrt égszínkék ingével és a precízen beállított, szőke hajával szörnyen kirítt a rendetlen, leginkább egy hobbiszobának berendezett garázsra emlékeztető nappaliból.

- Ó, szóval ez volna az - szemlélt körbe Brian a helyiségben, ügyesen leplezve a nemtetszését. - Nem egy mindennapi hely.

- Nem olyan vészes - legyintettem mosolyogva, majd megmutattam neki a "szobámat" is, amelynek látványától részvéttel csóválta a fejét. Első ránézésre tényleg rettenetes. Mondjuk századikra is.

- Áthoztam néhány tankönyvet és jegyzetet, valamint kérted, hogy magyarázzam el a valószínűségszámítást, szóval ha gondolod, akár kezdhetjük is azzal - mosolygott rám válaszra várva, miután felajánlottam neki, hogy üljön le az ágyamra.

- Persze, csak egy pillanat - léptem a szekrényemhez, hogy felvegyek egy kardigánt a rövidujjú, halványkék blúzomra. A homlokomat ráncolva húztam arrébb a szekrény elől a székemet, mert nem emlékeztem, mikor toltam oda az íróasztaltól. A székem helyzetének megváltozása azonban rögtön értelmet nyert, amint a szekrényajtót kinyitva a semmiből egyszer csak egy adag hideg víz zuhant a nyakamba. Hangos, vérfagyasztó sikoltás hagyta el a szám egyrészt az ijedelemtől, másrészt pedig a bőrömhöz tapadó jéghideg ruháktól és hajcsomóktól.

- Úristen, Sarah, minden rendben? - ugrott oda hozzám Brian azonnal. - Ez meg mi a franc volt?!

- Én megölöm Emmát! - szűrtem a fogaim közt vacogva.

- Szerinted Emma tette? De hát még haza sem ért - tűnődött Brian fél kezével átkarolva a vállam, a másikkal pedig felnyúlva a szekrényajtó belső oldalába akasztott, immár üres homokozó vödörért. - És kötve hiszem, hogy neki van ilyenje.

- Akkor megölöm Cody-t! - változtattam azonnal álláspontot, de nem is különösen érdekelt már, hogy ki szúrt ki velem, csak minél hamarabb a meleg zuhany alatt akartam tudni magam. - Pár perc és jövök, oké? Csak rendbe szedem magam. Aztán jól ellátom a baját mindenkinek, aki egy kicsit is gyanús.

- Hm, milyen agresszív lettél így mostanság - jegyezte meg Brian mielőtt még kimentem volna a szobából, de a hangjában nem volt egy cseppnyi humor sem.

Miután felfrissítettem magam a forró zuhany alatt, felkontyoltam a megszárított hajam, magamra kötöttem a törölközőm és visszaindultam a szobámba. Az ajtón belépve azonban az ágyam szélén ücsörgő Brian-en kívül Emmát is a helyiségben találtam a saját ágyán gubbasztva, karba tett kézzel. Az érkezésemre felkapta a fejét, majd felháborodottan kigúvadt a szeme.

- Na ne! Meg ne forduljon a fejetekben! Itt biztos, hogy nem fogtok ágyba bújni! - szólt tekintélyt parancsolón. - Így is elég nekem, hogy ez itt van - bökött a fejével a megszeppent Brian felé, aki nem igazán tudta kezelni a helyzetet, ezért inkább csendben maradt.

- Mi?! Nem, nyugi már, nem erről van szó - néztem le magamra, mert tényleg elég félreérthető volt az öltözékem, de azért ilyen messzire soha nem mennék. Még akkor sem, ha Emma valami megbocsáthatatlant tenne. - Zuhanyozni voltam, mindjárt visszamegyek felöltözni, csak bejöttem a ruháimért - magyaráztam ki magam gyorsan. Miután kihalásztam a szekrényemből néhány ruhadarabot, Emma szobája felé fordultam, és az ő székét is a helyéről eltolva találtam. Most már egyértelmű volt, ki a hunyó. - És én a helyedben nem mennék a szekrényed közelébe, hacsak nem hiányzik egy hűs zuhany - figyelmeztettem, mielőtt azt feltételezné, az én trükköm volt. - Nem ártana, ha néhanapján ellátnád az öcséd baját.

***

A vacsorának nevezett, Pollo Campero-ból rendelt sült csirke után elbúcsúztam Brian-től, akivel a délután nagy részét tanulással és a továbbtanulásról való beszélgetéssel töltöttük. Közben meglehetősen frusztrált Emma jelenléte, aki végig ott volt velünk a szobában, és időnként frappáns megjegyzéseket szúrt közbe, máskor pedig a gitárján gyakorolt, gyakran fülsiketítően hamis akkordokat produkálva. Mikor Brian a kabátját vette az előszobában, mintha kicsit tikkelt is volna a szeme az elmúlt pár óra kihívásaitól, de lehet, csak képzelődtem.

A szobámba visszaérve végignyúltam az ágyamon és már épp azon voltam, hogy végiggondoljam a napomat, mikor Emma megszólalt.

- Köszi, hogy szóltál Cody kis szaros csapdájáról.

- Nincs mit - feleltem közömbös hangon. - Köszi, hogy nem köptél be Anyáéknak.

- Én csak az igazat mondtam - sóhajtotta úgy, mint akinek nehezére esik belátnia, ezúttal ő jött ki rosszabbul egy helyzetből.

- Most már legalább kvittek vagyunk - fordultam felé és halványan rámosolyogtam. Legnagyobb meglepetésemre ő is barátságos tekintettel nézett vissza rám.

- Azért ezt nem mondanám - húzta fel a szemöldökét. - Mégis mikor szóltál te nekem arról, hogy felhozod ide a lúzer pasidat? Kis híján a szívbaj jött rám, mikor itt találtam délután, te meg nem voltál sehol.

- Ne haragudj - mondtam bűnbánóan. - És amúgy Brian egyáltalán nem lúzer! Összetennéd a két kezed, ha olyan okos lehetnél, mint ő!

- Inkább azért teszem össze a kezem, hogy szingli vagyok, mert inkább ez, minthogy egy olyan unalmas csávóm legyen, mint ő.

- Na jó, most már igazán befejezhetnéd - szűkült össze a szemem, majd törökülésbe húztam magam és megpróbáltam elterelni a szót. - Grant-ről van valami hír?

- Nincs, nem találkoztam vele azóta, hogy beszéltünk - vont vállat búval bélelten.

- Akkor miért nem szervezel vele valami programot? - dobtam fel az ötletet csak úgy a semmiből.

- Mondtam, hogy nem akar randizni velem - nézett rám úgy mintha hülye lennék, és nem emlékeznék, hogy ezt már százszor említette.

- Akkor szervezzetek hárman programot, és intézd úgy, hogy valamiért mindig kettesben maradjatok. Jobb ötletem nincs, bocsi.

- Hmm, nem is rossz - hümmögött. - Úgyis jár még a bosszú neked Bamba Brian-ért. Holnapra áthívom őket.

Már nyitottam a szám, hogy visszavágjak valamit, de aztán inkább hallgattam, és csak rálegyintettem. Kétségtelenül járt nekem a bünti ezek után.

- És lehetőleg legyél te is itthon, hogy eltereld Johnny figyelmét - folytatta.

- Mi?! Na, persze! - hüledeztem. - Szóval úgy tervezed, hogy amíg te Grant-tel enyelegsz, addig engem Johnny vérig aláz, csak hogy ne legyünk láb alatt?

- Hááát... - tűnődött. - Ja, kábé.

- Na, kösz. Erre jók a testvérek, nem?! - fújtattam. - Látszik, hogy férfiak közt nőttél fel, egy csepp empátia sem szorult beléd.

- Te meg látszik, hogy nők között, ezért semmi harciasság és kalandvágy nincs benned - vágott vissza habozás nélkül.

- Eddig ilyesmire nem is volt szükségem - vontam vállat. - Amíg normális életem volt.

- Szóval neked az normális élet, hogy két nővel élsz együtt, akik közül az egyik egy cseléd? - rázta a fejét hitetlenül.

- Ehhez szoktam hozzá, ezért nekem már ez számított normálisnak - adtam meg az észszerű magyarázatot. - Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha Apa még velünk lenne, de sosem tudtam elképzelni. Egyszerűen nem volt meg a fejemben az a családkép.

- Szóval te nem is ismerted az apádat?

Mély lélegzetet vettem, és a hátam mögé húztam a díszpárnáimat, hogy kényelmesen hátradőlhessek. Nem szeretem feszegetni ezt a témát, de ha rákérdeznek, akkor már nem titkolózom.

- Négyéves voltam, mikor meghalt. Csak annyira emlékszem az egészből, hogy otthon voltam Anyával és Judy nénivel, azt hiszem, épp valamilyen gyerekműsort néztem a nappaliban, mikor Anya egyszer csak sírva jött oda a telefonkagylóval a kezében, és mondta, hogy Apának autóbalesete volt. Akkor én még nem is értettem, hogy ez mit jelent, igazából heteken át azt hittem, csak elutazott valami munkaügy miatt, mert mindig is sokat volt távol, szóval nem érzékeltem a helyzet komolyságát. De így sokkal könnyebb volt, mintha később, több együtt töltött idő után történt volna ez.

Levittem a hangsúlyt, jelezve, hogy befejeztem a sztorit, de Emma nem reagált semmit, csak mélabúsan az ölébe fektetett kezeit bámulta. Megköszörültem a torkom.

- És a te anyukád? Neki mi a sztorija? - kérdeztem kedvesen, ettől azonban hirtelenjében teljesen megváltoztak a vonásai, és vérszomjas fenevadra emlékeztető arccal pillantott fel rám a frufruja alól.

- Sajnálom apukádat. És ma már ne szólj hozzám többet, téma lezárva.

Ezennel bedugta a fülhallagtóját, bebújt a takarója alá és teljes mértékben kizárta magát a külvilágból. Értetlenül meredtem a púpos ágyneműre és képtelen voltam felfogni, hogyan lehetnek valakinek ilyen gyors és váratlan hangulat- (vagy inkább személyiség-) változásai. Emma tényleg a kiismerhetetlenség királynője, én pedig kénytelen leszek valahogy a türelem bajnokává válni, hogy képes legyek túlélni az elkövetkező közös időszakot.