Másnap reggel Emma megint előttem indult el az iskolába, és egy röpke "sziát" sem vetett felém. Nem tudtam mire vélni a tegnap esti 180 fokos fordulatát. Mintha belül a két énje azon civakodna, hogy nem kellene velem akkora parasztnak lennie, ha már ugyanazon a szobán osztozunk, de azért mégis, hiszen én mégiscsak Sarah Adams vagyok. Értetlenül ültem a konyhaasztalnál Anya, Andrew és Cody társaságában, és az imént becsukódott bejárati ajtóra bambultam.

- Tegnap nem volt semmi gond? - kérdezte Andrew, mikor a lányát biztos távolságban tudta.

- Öhm, nem - hebegtem, próbálva gyorsan visszatérni a valóságba a gondolataim tengeréből. - Minden rendben ment, mintha ott se lett volna.

- Örülök. Azért remélem, hamarosan a "minden rendben" már nem azt fogja jelenteni, hogy nem mentek egymás agyára, hanem hogy testvérként és barátnőként tekintetek majd egymásra.

Haboztam egy kicsit, aztán némán bólintottam.

- Lassan indulok én is - tápászkodtam fel az asztaltól, és a müzlistálamat a mosogatóban tornyosuló millió piszkos edény közé süllyesztettem. Szokott egyáltalán bárki is takarítani ebben a háztartásban? Andrew nem a legjobb nőt fogta ki, ha arra számított, majd valaki főz és takarít rá; Anya mindeddig teljes mértékben el volt kényeztetve Judy néni által, aki levette a válláról a házimunka terhét. A mostani helyzet viszont mindannyiunknak új volt, és egyikünk sem tűnt úgy, mintha nagyon akarna tenni valamit a mocsok ellen. Azt hiszem, délután kénytelen leszek a kezembe venni az irányítást és kezdeni valamit ezzel a tűrhetetlen állapottal.

- Na tessék, Emma itthagyta a kulcsát! - fedezte fel Andrew a szóban forgó tárgyat a konyhapulton. - Sarah, megkérhetnélek, hogy add oda neki? Még egyikünk sem lesz itthon, mikor végez.

- Rendben, hogyne - nyúltam az ezernyi különböző kulcstartótól csörgedező csomóért. Vajon mikor fog feltűnni neki, hogy itthon hagyta?

- Várj még egy kicsit, Sarah - állított meg Anya, mielőtt visszamehettem volna a szobámba a táskámért. - Tudom, hogy már mondtam, de próbálj meg kedves lenni Emmával. Érthető, hogy nem akarod a sorsát a szívedre venni, de most nehéz időszakon megy keresztül, és lehet, hogy nem látszik rajta, de biztos szüksége lenne egy megértő lánytestvérre. Csak annyit kérek, hogy ne legyél goromba és előítéletes vele.

- Rendben, igyekszem - sóhajtottam készségesen. - De tudjátok, hogy ez nem rajtam múlik, én mindent megtettem, hogy ne utáljon. Ennek ellenére utál.

Mindketten szomorúan lesütötték a szemüket, én pedig magukra hagytam őket. Ezek szerint Anyáék tudnak Emma szerelmi bánatáról. De mégis mikor mondta el nekik, tegnap este ki se mozdult a szobájából, ma pedig egy szót sem szólt senkihez - az öccsével való kiabálást leszámítva. Cody nem mellesleg aznap reggel gyanúsan csöndben ült az asztalnál, és meg is volt az oka, mert mikor mentem volna vissza a szobámba, a kilincshez nyúlva valami gusztustalan, ragadós trutyi tapadt a tenyeremhez.

- Mi a franc! - kiáltottam dühösen, és fintorogva emeltem a sárga cuccal borított ujjam az orromhoz. A szagából ítélve hajzselé lehetett, és reménykedtem benne, hogy valóban az is volt, nem valami más. - Cody, ezt muszáj volt?!

- Fogggalmam sincs, miről beszélsz - dalolt mögöttem ártatlanul a kisfiú, ördögi vigyorral az arcán. A fürdő felé vettem az irányt, hogy morgolódva megmossam a kezem, majd egy zsepivel letöröltem a kilincset is. Korán reggel nem voltam még felkészülve az ilyen váratlan kalandokra.

- Jó poén volt, de inkább a saját dolgaiddal foglalkozz - mondtam neki kissé anyáskodva, mert nem éreztem korrektnek egy szinte ismeretlen gyerekkel úgy kiabálni, mintha az öcsém lenne. Még nem vagyok elég jó ebben a testvér-dologban.

Iskolába menet felszedtem Brian-t a házuknál - bár az új lakásunktól sajnos egyáltalán nem esik útba, ezért rá kellett számolnom még jó pár percet -, így nem telt olyan unalmasan az egyébként csupán tízperces utunk. A kedd az egyetlen nap, mikor együtt utazunk az iskolába, más napokon ugyanis különböző időpontokban végzünk, neki pedig el kell hoznia Mandy-t az oviból, ezért vele kell, hogy legyen a kocsija. Ma délután együtt megyünk majd a kislányért.

- Órák után találkozunk, legyen szép napod! - mondta egy hosszú csók után, majd ujjaival végigsimítva az arcomon megfordult, és felsietett a lépcsőn a suli bejáratához. Néha eléggé bánt a tény, hogy a közös gimi ellenére napközben szinte sosem látjuk egymást, hiszen ő már végzős, nem mellesleg a szüneteket rendszerint a könyvtárban tanulva tölti. Olykor én is csatlakozom hozzá, de ilyenkor általában nem szólunk egymáshoz, csak csöndben élvezzük egymás társaságát egy-egy tankönyvvel magunk előtt, ami, végül is, mégiscsak több mint a semmi.

A csípős hideg elől zsebre dugtam a kezem, majd megálltam a lépcső korlátja mellett, onnan vártam, hogy befusson Daisy, és majd együtt menjünk törire. Eközben megpillantottam egy csapat feketébe bújt alakot a biciklitartók mellett, akik között rögtön kiszúrtam Emmát. Gondoltam egyet, majd egy mély lélegzetvétel után megindultam feléjük. Úgy voltam vele, lesz, ami lesz, legfeljebb elküldenek melegebb égtájakra.

Rút kiskacsaként néztek rám, mikor észrevették, hogy közeledem feléjük. Öten voltak, Emmán kívül Johnny és Grant is a társaság részét képezte. Mikor kissé zavartan megálltam mellettük, azonnal kutatni kezdtem a táskámban. Nem akartam, hogy félreértelmezzék a helyzetet, és azt higgyék kedvet kaptam az életstílus-váltáshoz, hogy aztán beálljak a búskomorak sorába.

- Emma, nem hiányzik valami? - markoltam meg a kulcscsomót, de nem húztam még ki a kezem a táskámból.

- De. A szobám, a szabadságom és az életem - vágta rá gondolkodás nélkül.

- Oké. Akkor ezek szerint ezt meg is tarthatom - vettem elő a kulcsait, és forgatni kezdtem az ujjaim közt a szemem előtt, mintha ezzel felbecsülném az értéküket.

- Ó... - csillant fel a szeme döbbenten, majd kinyújtotta felém a kezét. - Azt add csak ide!

- Minek? - húztam az agyát, kiélvezve a helyzetet, hogy sikerült elcsendesítenem az alapjáraton zajos kis társaságot. - Ezzel nem kapod vissza sem a szobád, sem a szabadságod, sem az életed. Ez a kulcs már a Szenvedések Kamrájának kulcsa. Akkor meg nem is olyan fontos, nem igaz?

- Az agyamra mész, Adams - szűkült össze Emma szeme, de egy pillanatra mintha a mosolygás apró jeleit láttam volna a szája sarkában. Ugyanígy volt ezzel Grant is, aki viszont nem titkolta, hogy tetszett neki a beszólásom, mivel felvont szemöldökkel és bujkáló vigyorral követte a mozdulataimat. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, mert elég kellemetlenül éreztem magam ettől.

- Szerintem húzz el, amíg szépen mondom - szólalt meg Johnny, miután Emma végre megkapta, amit akart. A fiú a pipaszár lábaival valószínűleg a sarokig sem bírt volna épségben elfutni, nemhogy úgy megfenyegetni engem, hogy azt komolyan is vegyem.

- Nyugi, Johnny - csitította őt Grant lassan és elnyújtottan, aki ezek szerint, valamilyen okból kifolyólag a pártomat fogta. - Csak testvérpárbaj. Van ilyen, hagyd őket.

- Kösz - néztem rá hálásan, majd megigazítottam a táskám pántját a karomon. - Na jó, azt hiszem, én most megyek, békén hagylak titeket mára.

- Hé - szólt utánam Emma bátortalanul, mikor már jó pár lépéssel eltávolodtam tőlük. Kíváncsian fordultam vissza.

- Igen?

- Öhm... Szóval nincs kedved itt maradni velünk?

- Ó - leheltem, miközben a szemöldököm a hajtövemig szaladt, mert erre a kérdésre számítottam legkevésbé. - Hát, igazából Daisy-t várom...

Mégis kinek van kedve egy csapat sötét, különc alakhoz csatlakozni a suli előtt? Tudom jól, hogy az ilyeneket messziről el kell kerülni, mert sosem lehet tudni, milyen hátsó szándékuk van ellened... Vagy akár egy szempillantás alatt elvehetik a józan eszed, és a veszélyes szektájuk tagjává szerződtethetnek.

Ennek ellenére úgy éreztem, itt a pillanat, hogy csiszoljak egy keveset az Emmával való kapcsolatomon. Ha ezt visszautasítom, már az életben nem lesz lehetőségem kibékülni vele, és nem szeretnék egyik reggel sem arra ébredni, hogy az éjjel pillanatragasztót nyomott a szemembe.

- ...De tudjátok mit, Daisy be tud menni nélkülem is órára - húztam halvány mosolyra a szám, és visszabillegtem az ötfős társasághoz.

- Ez a beszéd, Adams! - biccentett felém Emma, de nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról. Pedig őrülten kíváncsi lettem volna, mi ösztönözte erre az elhatározásra. - Emberek, ha már itt a lehetőség, hadd mutassam be nektek személyesen is az új mostohahúgomat, Sarah Adams-t.

- Igazából inkább a Sarah-t használom, nem a vezetéknevemet - tettem hozzá segítségképpen a többieknek, mielőtt ők is átvennék Emma jól bevált szokását. Minden tekintet rám szegeződött, és úgy éreztem magam, mint egy farkasok közé dobott bárány. - Szabad tudnom, minek köszönhetem a megtiszteltetést? - puhatolóztam bátortalanul.

- Tudod, jobb, ha a barátaim be tudják azonosítani, kiről beszélek, mikor panaszkodom rád - rántott vállat Emma hanyagul, mire dühösen összeszorítottam a szám.

- Na, kösz! Mindjárt visszaveszem a kulcsod, ha nem tudsz bejönni a lakásba, nem lesz kire panaszkodnod! - vágtam a fejéhez felszegett állal.

- Nehogy komolyan vedd már, csak szívat - szólt közbe az egyik, számomra ismeretlen, végzős lány, a méregtől füstölgő fejem láttán. - Mond neked valamit az a szó, hogy humor?

- Igen, de ez távolról sem volt humoros - jegyeztem meg szárazon.

- Akkor még van mit tanulnod - húzta Grant sejtelmes félmosolyra a száját, mintha minden vágyam az lenne, hogy be tudjak illeszkedni a kis csapatukba. - Vedd le a fűzőt, és lazíts egy kicsit.

- Nem könnyű, ha egy csapat idegennel állok egy társaságban, akik ráadásul még gúnyt is űznek belőlem - mondtam ki őszintén, a számat húzva. Erre egy pillanat alatt összenéztek, majd Emmán és Johnny-n kívül - akiket már eleve ismertem - meglepően normális stílusban mindannyian bemutatkoztak. Grant-ről Emma által már hallottam, viszont megtudtam, hogy a zöldre festett hajú, ázsiai lánynak a neve Aino, a mellette álló, punk frizurájú, alacsony fiúé pedig Chad. Bár úgy éreztem, ezek az információk úgysem fognak túl sokáig az emlékezetemben maradni.

Ekkor ismerős hangot hallottam a hátam mögül és a legrosszabbra számítva fordultam meg, a lépcsőn álló Daisy felé.

- Sarah! Mi van már, nem jössz órára? - kérdezte, és a döbbenet csak úgy üvöltött a hangjából. Tudtam előre, hogy teljesen ki fog borulni.

- Menj csak be nélkülem nyugodtan, még elintézek egy-két dolgot. Majd találkozunk - intettem neki, és visszafordultam Emmáékhoz.

- Sarah! Ez most komoly? - jött mögülem a barátnőm hitetlen hangja, mire én csak kínosan lesütöttem a szemem. Majd megmagyarázom neki, egész biztosan meg fogja érteni. Te jó ég, mekkora áldozatot hozok én azért, hogy elnyerjem a mostohatesóm szimpátiáját! Szegény Daisyt nem akartam cserben hagyni, de sajnos sikerült elérnem, hogy sértődötten otthagyjon minket.

- És mit kell rólad tudni, Sarah? - kérdezte Aino. - Azon kívül, hogy Emma féltesója vagy és szereted a bugyirózsaszínt.

- Hát, nos - gondolkodtam el, mert nem is tudtam hirtelen, milyen infókat osztanék meg velük szívesen. - Szeretek jógázni, a kedvenc tantárgyam a töri és vérbeli San Franciscó-i vagyok.

- Nagyon keménynek és bevállalósnak tűnsz, mit ne mondjak - hümmögött Johnny ironikusan. - Nincs valami különleges képességed? Extrém hobbid? Ciki szokásod?

- Nem igazán... úgy látszik, én túl unalmas vagyok hozzátok.

- Ne viccelj már, csak nem tanulsz és meditálsz egész nap! - hitetlenkedett Aino.

- Dehogynem - szólt közbe Emma magabiztos mosollyal, amit nem hagyhattam szó nélkül.

- Nem, igazad van, délutánonként, ha tud rám időt szakítani a tanulás mellett, gyakran találkozom Brian-nel is, a barátommal, akivel aztán elmegyünk könyvtárba, étterembe vagy csak le a partra sétálni. A maradék időmet pedig értelemszerűen otthon töltöm.

- Ó, világos - bólogatott Grant feltűnően sokat. - Magyarul a pasidnak fontosabb a kitűnő átlaga, mint a barátnője és ezért hagyja, hogy délutánonként otthon unatkozz vagy nyomi helyekre kísérgesd... Tök izgisen hangzik.

- Ez egyáltalán nem igaz! - kértem ki magamnak felháborodottan a téves következtetést. - Brian-nek kell a jó átlag és egy csomó plusz munka az egyetemhez, ezért én teljes mértékben támogatom és segítem őt. A programjaink pedig egyáltalán nem nyomik, én igenis élvezem minden közös percünket!

- Hát ez szörnyen romantikusan hangzik - dugta Grant a kezét hanyagul a fekete kabátja zsebébe, bujkáló mosollyal a szája sarkában. - Na mindegy, nyilván te jobban tudod, mi a helyzet, vegyük úgy, hogy meg se szólaltam. Azt csinálsz, amit akarsz.

Ekkor meghallottam a csengő hangját, ami felért egy megváltással. Egy másodperccel sem bírtam volna tovább a társaságukat, teljesen felment bennem a pumpa tőlük.

- Becsengettek, nem jöttök órára? - néztem rájuk, indulásra készen.

- Áh, asszem ezt az órát offoljuk - nevetett Johnny a tarkóját vakargatva.

- Oké, ahogy gondoljátok - vontam vállat, engem ugyanis nem különösebben érdekelt a sorsuk. - Emma, apukád biztos örülni fog, ha eljut hozzá a nagyszerű hír.

- El ne merészeld mondani neki! - nyílt tágra a szeme, mikor rájött, bármikor megvan a lehetőségem, hogy beköpjem.

- További szép napot! - intettem nekik, és vigyorogva felbaktattam a lépcsőn a bejárathoz anélkül, hogy egyetlen további pillantást is vesztegettem volna rájuk. Nos, úgy érzem, Emma nemhogy nem kedvelt meg ez idő alatt, de most még jobban utál, mint korábban.