Vasárnap délutánra végeztünk is a költözködéssel, és mivel az enyéimen kívül nem sok bútort hoztunk át a régi házunkból, egész gyorsan mentek a dolgok. Ami több energiát igényelt, az szombat délelőtt a szobánk átfestése körüli őrület volt. Andrew határozottan kijelentette, hogy a sötétbordóra festett falaknak új színt kell kapniuk, nehogy úgy érezzem ott magam, mint egy depresszív, sötét lyukban. Emma erről viszont hallani sem akart.

- Nem hagyom, hogy tönkretegyétek a szobámat! - makacskodott. - Így is elég nekem, hogy feleakkora helyem lesz, mint eddig, ennél többet nem engedek! Örülj inkább, Adams, hogy egyáltalán szorítottam itt neked helyet! - fújtatott rám ellenségesen.

- Most már nem csak a te szobád, és hidd el, nekem sem az minden vágyam, hogy osztozzak rajta veled - feleltem nyugodtan, de belül majd' megölt az ideg Emma bunkó viselkedésétől. - Nem szeretném naphosszat a sötét falakat nézni, ezért lehetne benned annyi emberség, hogy nem ellenkezel. Ebbe nem fogsz belehalni.

- Felejtsd el!

Ekkor Andrew-nak elmondása szerint fantasztikus ötlete támadt, méghozzá az, hogy felezzük meg a szobát és csak az én térfelemet fessük át. Nekem tetszett az elképzelés és pár hosszú percnyi vita után Emma is kénytelen-kelletlen belement, így estére "félbevágtuk" a szobát, amelynek az ajtótól számított bal oldala megmaradt sötétnek a sok poszterrel, szétdobált magazinokkal, CD-kkel és ruhadarabokkal, a jobb oldalon pedig a fal halványkékké színeződött, és tiszta, fehér bútorok, képkeretbe zárt fényképek valamint ízléses dekorációs tárgyak kaptak benne helyet. Az én térfelemen nyíló ablakra a nejlonfüggönyön kívül még egy halványzöld sötétítőfüggönyt is felszereltünk, míg a másik oldalon csak a redőny szolgált sötétítésre. Az ötlet megvalósítása közben eszembe jutott a Török kezdőknek című sorozat, ahol a német lánynak a muzulmán mostohatestvérével kellett egy szobán osztoznia, mert a ház előző lakói kiverték a falat a két helyiség közül. Anno annyira felhőtlenül szórakoztam rajta, hogy meg sem fordult a fejemben, egyszer talán nekem is hasonló problémával kell majd szembesülnöm.

Vasárnap este nyolckor, mikorra már minden apró simítással végeztünk, keserédes érzésekkel ültem le az ágyam szélére, hogy végre lepihenjek a hosszas pakolászás után. Emma még rendezkedett a térfelén, anélkül, hogy a teljes nap során egyetlen szót is szólt volna hozzám, és szerencsére nekem is sikerült tartanom a fogadalmam, így a félelmeim teljesen hiábavalónak bizonyultak.

Előkotortam a sulitáskámból a matekjegyzeteimet, hogy az ágyban fekve gyorsan átfussam az anyagot, mivel egész hétvégén egy pillanatnyi időm sem volt a tanulással foglalkozni, és nem szerettem volna leszerepelni a másnapi órán. Mikor már épp hozzáfogtam volna az egyik feladathoz, egy kattanást majd halk nyikorgást hallottam a szoba másik végéből. Alig egy másodperccel később mindkét kezem a fülemhez kaptam, ugyanis az erősítőből körülbelül ötszáz decibellel valami borzalmas ricsaj kezdett üvölteni. Emma a hangfala mellett állt egy fekete, teleragasztgatott elektromos gitárral a kezében, és engem teljes mértékben ignorálva reszelte a pengetőt a húrokon.

- Hé!!! - próbáltam túlkiabálni a hangzavart, de természetesen nem hallotta, engem pedig nem látott az előrehajtott feje előtt lengedező frufrujától. Megelégeltem a dolgot, és ingerülten lecsaptam a füzetem az ágyra, hogy felpattanjak és odamenjek hozzá. Ennyit arról, hogy békén hagy, ha nem szólok hozzá. Egy frászt!

- Hé, fejezd már be, tanulni akarok! - bökdöstem meg az ujjammal a vállát; ezek után már meg sem próbáltam kedvesen bánni vele.

- Bocs, de ez az én szobám, és szeretnék kicsit kikapcsolódni - kiáltotta anélkül, hogy abbahagyta volna a pengetést.

- Jó, de most már az én szobám is, és készülni akarok a holnapi óráimra! - feleltem a kiabálástól vörös fejjel és legszívesebben kikaptam volna a kezéből a hangszert, hogy kihajítsam az ablakon.

- Oké, csak nyugodtan, senki nem tiltja meg - rántott vállat, rám se nézve.

- Na jó - léptem az erősítőhöz, amiből kihúztam egy fekete drótot, mire végre csend lett a szobában, és rögtön el is kezdett zúgni a fülem. Emma felkapta a fejét és erősen kifestett szemeit úgy szegezte rám, mint egy gyilkos a leendő áldozatára.

- Hogy merészeled?!

- Szólok apukádnak, hogy nem hagysz tanulni! - vágtam vissza az óvodások körében jól bevált módszerrel.

- Szólj csak, én abban maradtam vele, hogy amíg az én térfelemen vagyok, addig azt csinálok, amit akarok.

- Na, azt majd meglátjuk - szűkült össze a szemem.

Mint utóbb kiderítettem, Andrew valóban ilyen ígéretet tett a lányának, aki ezt aljas módon fel is használta ellenem. Megpróbáltam meggyőzni a szülőket, hogy ez így nem működhet, ám bármennyire is szerettek volna segíteni, Emma makacsul ragaszkodott a jogaihoz, miszerint azzal akarja tölteni az idejét a saját szobájában, amivel eddig is tette. Mivel ebbe semmilyen módon nem tudtunk belekötni, pár perccel később füldugóval a fülemben próbáltam a matekpéldára koncentrálni, amit így is négyszer olvastam el, mire fel bírtam fogni a fülembe szűrődő ricsaj mellett. Egyszer kitántorogtam a nappaliba, hátha ott jobban tudnék haladni, de mivel Cody Spongyabobot nézett az apjával, inkább visszamentem a helyemre. Fél tízkor Anya és Andrew bejöttek jó éjszakát kívánni és megkérték Emmát, hogy onnantól csöndben foglalja el magát, ugyanis kezdetét veszi az esti csendrendelet. Ekkor érkezett el számomra végre az idő, hogy magamhoz vegyem a törikönyvem és elkezdjek a másnapra megtanulandó leckével foglalkozni. Egészen addig az íróasztalnál gubbasztottam füldugókkal menekülni próbálva a külvilág elől, és egyszerűen fogalmam se volt, mit kezdjek magammal, amíg Emma meg nem unja, amit csinál. Szemmel láthatóan magától egyáltalán nem akaródzott abbahagynia a gitározást, így ha rajta múlt volna, véresre dolgoztatja az ujjait egész éjszakán át, csakis azért, hogy engem bosszantson. De ezt még egyszer visszakapja tőlem, arra mérget vehet!

Másnap reggel egy másodpercnyi lehetőségem sem volt azt képzelni, hogy a régi otthonomban ébredek, ugyanis valami borzalmas üvöltés és csörömpölés rázott ki legmélyebb álmomból. Megdörzsöltem a szemem, és hunyorogva a zaj forrását kerestem a félhomályban, amit hamar ki is szúrtam Emma mobiljának formájában. Cseppet sem lepett meg, hogy a telefon nem a lány fejénél pihent, hanem a szobarészének a tőle legtávolabb eső pontján, ezen felül ő sem úgy nézett ki, mint akinek annyira sietős lenne lenyomnia az ébresztőt.

- Nem állítanád le? - horkantam fel, mikor a pasas a számban már a refrént kezdte énekelni.

- Egy másodperc... - ásított direkt jó lassan és ráérősen, mire nálam betelt a pohár és kipattantam az ágyból, hogy végre véget vessek a reggeli mulatságnak.

- Ezt most muszáj volt?! Miért kellett ilyen korán... - néztem ingerülten a kijelzőre, ami kereken hét órát mutatott. Meglepetten állapítottam meg, hogy nem hajnalok hajnalán, hanem teljesen emberi időben keltett az ébresztője, pedig úgy éreztem magam, mintha csak most feküdtem volna le.

- Egyáltalán nincs túl korán. Kellett neked olyan sokáig fennmaradnod! - vágta a fejemhez hanyagul, miközben kikászálódott az ágyából.

- Tudod, nem maradtam volna fent, ha esetleg hagysz fél tíz előtt is tanulni - szúrtam oda neki dühösen.

Halk kuncogással reagálta le a válaszomat, majd halálos nyugalommal bele is fogott a reggeli teendőibe. Összeszorítottam a fogam, és el kellett számolnom tízig, mire képes voltam valahogy kizárni a gondolataimból azt az idegölő nőszemélyt és visszazökkenni a normál kerékvágásba.

- Ajánld fel Emmának, hogy elviszed iskolába, jó? - kért meg Anya halkan a fürdőben reggeli után, mikor a két, egymás melletti mosdókagylónál a fogunkat sikáltuk. - Neki nincs saját kocsija.

- Szó sem lehet róla! - néztem rá a tükörből, miközben határozottan ráztam a fejem. - Amilyen bunkó, biztos "véletlenül" ráöntené a sörét a műszerfalra vagy valami hasonló.

- Ne gondold már ezt! - emelte égnek a szemét. - Ő nem rossz ember, csak idő kell neki, ahogy mindenki másnak egy ilyen helyzetben. Ő ezt a szituációt így kezeli, mert most ezt a korszakát éli. Próbálj kedves lenni vele, lehet, hogy ennyi hiányzik ahhoz, hogy ő is az legyen veled.

- Ne viccelj már! Tegnap a kutya se szólt hozzá, erre eldöntötte, hogy minden létező módon az agyamra fog menni. Ez nem holmi kezdeti idegesség, ez vérbeli aljasság, Anya! Annyiszor meséltem már neked a fajtájáról, nehogy már most kelljen kiveséznem ezt a témát! - suttogtam.

- Csend, ilyet nem mondunk! - hurrogott le azonnal. - Csak kérdezd meg, hogy elviheted-e, nem nagy dolog. Legalább csak azért, hogy elmondhasd, te mindent megtettél és ezek után ez már nem rajtad fog állni.

- Ajj, de hát... Na jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá - sóhajtottam.

Lehet, hogy Anyának igaza van és tényleg csak meg kellene próbálnom kedvesebbnek lenni vele, de én egyszerűen nem vágyom a társaságára! Nem akarok vele feszengve bájcsevegni suliba menet az időjárásról vagy mit tudom én, miről, ha pedig beáll köztünk a kínos csönd, azt még kevésbé tudnám kezelni. A reggeli készülődés további részében ezen a szitun görcsöltem, ráadásul az indulás ideje is vészesen közeledett, én pedig még mindig nem kérdeztem meg Emmát. Andrew már korábban elindult Cody-val az általános iskolába, így az a tervem befuccsolt, hogy majd ő elviszi magával a lányát is. A szobánkban zavartan igazgattam a kézitáskám pántjait, majd mély lélegzetet véve lendületesen a piros cipőfűzőivel bajlódó Emma felé fordultam.

- Figyelj, Emma... - kezdtem bátortalanul, mire ő felegyenesedett és az ágya alól egy mozdulattal kihúzta a gördeszkáját.

- Mentem, majd később elmondod - kapta a hóna alá a deszkát ezzel a roppant barátságos kijelentésével, és már ott se volt. A nyomasztó érzés óriási kőként gördült le a szívemről, amint sikerült túltennem magam iménti szokásos megnyilvánulásán, és felfognom, hogy nem lesz ma reggel nem kívánatos útitársam. Jobban belegondolva, Emma feltehetőleg a legnagyobb felhőszakadásban is inkább a béna kis deszkáján ázna, minthogy egy légtérben közlekedjen velem, így tök fölöslegesen aggódtam emiatt. Úgy érzem, esélyesek lennénk a Legjobb mostohatestvérek nevezetű, nem létező verseny fődíjára, igazán példamutató és irigylendő a kapcsolatunk.