Tőlem szokatlan módon gyalog mentem Emmával hazafele a suliból, aki lassan gurult mellettem a gördeszkáján.

- Van valami ötleted, hogy Grant miért nem lepődött meg azon, hogy Brian egy párnak hitt minket? - érdeklődtem két lihegés között. Furcsa volt hat percnél több időt a hazaútra fordítani, de szolidaritásból Emmával tartottam a dimbes-dombos járdán. Mégis hogy nézne ki, ha ezek után is kocsival száguldoznék suliba, míg neki jócskán időbe telik az út deszkával?

- Az a tippem, hogy evidensnek vette a szakításotokat azután, hogy az ujja köré csavart. Hiszen te mondtad neki még pénteken, hogy ő tehet az egész szakításról, ebből következve pedig tök egyértelmű, hogy érzel iránta valamit... vagyis - akadt itt meg egy kicsit - ...bocs, csak éreztél.

- Jaj, istenem! - temettem az arcom a két tenyerembe. - Én azt nem úgy értettem... Nem akartam, hogy úgy értse! Ugye nem úgy értette?! - néztem itt rá vérben forgó szemmel.

- Ööö, nem tudom, nem tudom... - rázta úgy a fejét, mint aki nem akar beleszólni semmibe. Vagy csak megijesztette a viselkedésem, és jobbnak látta, ha inkább lapul.

- Én csak annyit mondtam neki, hogy miatta vetettem véget a kapcsolatomnak Brian-nel, mert bebeszélte nekem, hogy nem való hozzám, plusz a becsípett incidensünk után nem éreztem volna fairnek, ha továbbra is vele járok. Az már más kérdés, hogy mi az igazság, a lényeg, hogy neki ennyit kellene tudnia.

- Mi lenne, ha tisztáznád vele?

- Nem hinném, hogy ez a legjobb ötlet, pláne azok után, hogy végre kulturált emberek módjára tudunk beszélni egymással, ráadásul most még a barátomat is képes eljátszani. Inkább nem kavarok be. Ki tudja, milyen hangyásnak hinne, ha megint előállnék egy ilyen bemagyarázott sztorival, közben meg a fele sem igaz.

- Ja jó, ahogy gondolod - mondta, mikor befordultunk a meredek utcánkba. Ekkor döbbentem rá, mégis mennyire pocsék a kondim. Hiába a heti két sportóra, ha egy kis emelkedő már így kifog rajtam.

- Inkább beszéljünk valami másról szerintem - mondtam, mert levert a víz minden apró alkalommal, mikor eszembe jutott, Grant vajon mit hihet rólam. - Hogy bírod mindennap kétszer megtenni ezt a távot? Nem fárasztó?

- Nincs más választásom. És dombról lefelé gyorsan haladok. Felfelé pedig megoldom valahogy - kapta ezúttal a kezébe a deszkát, és a hóna alá csapva cammogott fel velem a házunkhoz.

- És ezt akarod csinálni életed végéig? - tettem fel a kérdést, amely régóta foglalkoztatott. - Gördeszkával meg metróval járni mindenhova? Még csak egy taxiba se fogsz soha beszállni?

- Megígérted, hogy nem hozod többé szóba - emlékeztetett szúrós szemekkel.

- Tudooom, és sajnálom, de tudod te, milyen rossz ezt nekem nézni? Hogy tehetetlen vagy, és a saját életedet nehezíted, mert nem mersz szembeszállni a félelmeiddel?

- Mégis hogyan szállhatnék szembe velük? Ha beülök egy kocsiba, azonnal elkap a pánikroham, és nem tudom kezelni. Ezen nem lehet segíteni, ezt csak elkerülni lehet!

- Minden félelmet le lehet küzdeni - mondtam neki meggyőződve. - Apukád nem próbált segíteni? Vagy egy pszichológus?

- Nem. Apa... nos, ő nem tud a balesetről - felelte halkan, lehajtott fejjel.

- Micsoda?! - hökkentem meg, mert ezt teljességgel elképzelhetetlennek tartottam. - De hát... De hát muszáj tudnia róla, hiszen ott volt a rendőrség is, meg minden. Nem? Hazavittek hozzá titeket, nem?

- Nos... ez nem pont így történt - tekergette az ujja körül az egyik fekete hajtincsét. - Igazából a múltkor kihagytam a történet felét.

Megremegtem ennek hallatán, és nem akartam tudni, hogyan lehet ezt a sztorit még fokozni. Nálam már az első része is kiütötte a biztosítékot.

- És most elmeséled? - puhatolóztam, és felkészültem a nemleges válaszra.

Emma egy mély lélegzet által összegyűjtött egy kis erőt, majd alig láthatóan bólintott.

- Hát, szóval... miután kiugrottam a kocsiból, és megláttam, hogy anyám belecsapódott a szalagkorlátba, először teljesen lebénultam, aztán a hirtelen adrenalinlökettől berohantam a fák közé, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszafutottam a benzinkúthoz. Ott megtaláltam Cody-t, aki az egyik alkalmazott kezét szorongatta, és gyorsan magamhoz öleltem. Mondtam neki, hogy nincs semmi baj, és azt hazudtam, hogy csak kimentem sétálni egy kicsit és elestem, azért nézek ki olyan ramatyul. "Hol van anyu?" kérdezte, mire azt feleltem, hogy anyunak sürgős dolga támadt, ezért kettesben folytatjuk az utat. Apa pont aznap indult üzleti útra, ezért nem tudtam szólni neki, hogy jöjjön értünk, és nem is akartam. Nem akartam, hogy tudjon a balesetről, mert akkor kifaggat minden apró részletről. És azt se akartam, hogy még egyszer kocsiba kelljen ülnöm. Így hát Cody-val kéz a kézben átsétáltunk a Golden Gate-en, aztán metróval hazapotyáztunk, ugyanis minden holmit - beleértve a zsebpénzemet is - anyám tragacsában hagytunk. Hazaérve a portástól kikértem a pótkulcsot, aki szerencsére jól ismert minket, így rögtön be tudtunk menni a lakásba. Én ezután egy teljes napon át bőgtem, és képtelen voltam feldolgozni, mi történt. Apát értesítették anyánk balesetéről, aki eszméletét vesztette, és a kórházban ébredve nem tudta felidézni a történteket.
Mindenkinek úgy adtam be a sztorit, hogy Cody-val mindketten a benzinkúton maradtunk, mikor anyánk elhajtott azzal az indokkal, hogy addig átugrik a következő kanyarnál lévő dinnyeárushoz, majd visszajön értünk. Mindenki, aki valamennyire érintett volt, így ismeri a történetet, Johnny-t, Grant-et és téged leszámítva. Nem is akarom, hogy többet tudjanak, mert akkor rögtön elkezdik feszegetni a részleteket, és én abba belehalnék. Nektek is már csak azért mondom el, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül a titokkal és könnyítsek a lelkemen. Bár nem sokat ér.

- Ó, Emma... - esett meg rajta a szívem még jobban, mint korábban, és rögtön meg is feledkeztem a meredek úton való gyaloglás okozta kimerültségemről. - De hát miért csinálod ezt? Ha nekem el tudtad mondani, akkor el tudod mondani egy szakembernek is, aki segíthet rajtad. Andrew még csak nem is sejt semmit? Mivel indokoltad a kocsi-tabut, meg azt, hogy többet nem akarod látni anyukádat? Meg a hirtelen stíusváltásodat. Biztosan gyanakodott, nem? - soroltam a fejemben kavargó kérdésáradatot szünet nélkül. Mikor a házunk főbejáratához érkeztünk, Emma nem lassított le, hanem ment tovább egyenesen.

- Gyere, ne menjünk még haza. Nézzünk el a graffiti-falhoz - ajánlotta fel, mire "miért is ne?"-módon megvontam a vállam, és vele tartottam. Közben tűkön ülve vártam, hogy magyarázatot adjon.

- Ő nem intézné el a dolgot ilyen egyszerűen. Nem annyiból állna az egész, hogy elsztorizom neki a hat évvel ezelőtt történteket, aztán szomorkásan megveregeti a vállam, mondván "jól van, Kislányom, most már mindennek vége". El tudod te képzelni, miket művelne, ha ez kiderülne? Előszedné anyámat is. Én pedig mehetnék valami diliházba. Ez nem fordulhat elő. Neked is csak akkor voltam hajlandó elmondani, mikor már tutira vehettem, hogy megbízhatok benned és nem fogod kikotyogni Lydia-nak vagy apának. Ugye tényleg nem mondtál nekik semmit?

- Nem én! - vágtam rá, és hálát adtam az égnek, amiért nem hoztam szóba Anya előtt. Pedig bármikor elszólhattam volna magam, lévén, hogy nem tudtam, ez ekkora titok előttük is. Pontosítva ez a nagy titok kizárólag előttük titok, a többiek csupán a közvetítő szerepet tölthetik be.

- A többit könnyen megoldottam. Abban a korban sok tini vált stílust, szóval erre nem várt hosszas magyarázatot. Azt mondtam, azért nem ülök autóba, mert anyának is autóbalesete volt, és félek, hogy velem is ugyanez történne. A Kirby Cove-ot is hasonló okból nem akarom többé megközelíteni. Ezt is megértette. A baleset után pedig valahogy kimagyaráztam, hogy nem akarom többé látni anyámat, mert sokat iszik meg füvezik, és rossz hatással van a családra. Cody-nak nem egy ilyen nő kell, mint anyakép. Apa pedig belement, lévén neki se hiányzott a társasága. Ennyi.

Negyedóra séta után oda is értünk a graffiti-falhoz. Emma ledobta a deszkáját, majd előhúzott a táskájából két vastag filctollat, amelyekkel egyenest a kis műve felé tartott. A besatírozott téglák nem változtak semmit, mióta legutóbb láttam őket.

- Pénteken nem mondtam el, hogy mik ezek. Mondjuk nem nagy ügy. De többet segít, mint gondolnád.

Megforgatta a kezében a piros kupakos íróeszközt, aztán a végével az egyik pirosra festett téglára bökött.

- Ez a jobb verzió. Ha napközben meginog a hangulatom, és úgy érzem, nem tudom kivel megosztani, idejövök, és elkezdek színezni. A vörös szín és a monoton mozgás megnyugtat, addig satírozom a falat, míg le nem higgadok. - Ezután a fekete felületre mutatott. - Ez a gázosabb változat. Rémálmok után használom a feketét. Amit hiába mondanék el bárkinek, napokra az emlékezetembe száll, és csak így tudom onnan kiiktatni. Mintha lefesteném az álmot feketével, hogy ne lássak többé mögé. Mintha ezzel falat állítanék kettőnk közé. Lezárom a kettőnk közti utat.

- Értem - hümmögtem egy pár pillanat hallgatás után. - Köszönöm, hogy elmondtad, tényleg.

- Meglepően jólesett most kivesézni ezt egy kicsit. És tudom, hogy úgyse köpnél be senkinek, elvégre te se örülnél, ha cserébe a piszkos kis titkaid napvilágot látnának.

- Tudod, hogy amúgy se kürtölném szét. De így pláne - húztam be a nyakam. - Mondjuk valami nem hagy nyugodni.

- És mégis mi lenne az?

- Az, hogy nincs, aki segítsen neked. Attól, hogy elmondod nekünk a bajaidat, még ugyanúgy nyomni fogják a lelkedet, annyi különbséggel, hogy így már nem csak te, hanem mi is szenvedünk a problémától. Ez nem megoldás, ugye tudod?

- Nekem már ez is több mint a semmi - vont vállat.

- Nem, Emma. Ez nem más, mint a nagy semmi! A kisujjadat se mozdítod azért, hogy jobb legyen, pedig nincs olyan, hogy lehetetlen. Csak olyan van, hogy "nem merem" vagy "nem akarom", de olyan nincs, hogy "nem tudom".

- Ne kezdd, légyszi...

- De, Emma, de kezdem, és nem fogom elengedni a témát csak azért, mert félsz! - emeltem fel a hangom határozottan. - Ha egyszer elmondtad, akkor számolj a következményekkel, mert én nem hagyom, hogy nekem és a barátainknak a nyakába akaszd a problémáidat, majd lekötözd a kezünket.

Emma csendben maradt, és a tornacsukája orrát tanulmányozta. Én pedig várakozóan az égre meredtem, miközben gondolkodtam. Vajon hogy érhetném el, hogy meggondolja magát? Ha a könyörgés és a szánalomkeltés nem működik, más módszerekhez kell folyamodnom.

- Elmegyek hozzá - jelentettem ki hirtelen ötlettől vezérelve.

- Mi?! - kerekedett el Emma szeme.

- Elmegyek az anyukádhoz. Viszem Grant-et és Johnny-t is. Beszélni akarok vele. Tudni akarom az igazat.

- De hát... De hát ezt nem teheted! - hebegte elképedten.

- Miért is ne tehetném? Ha a sztori tényleg úgy van, ahogy mondtad, akkor nincs börtönben, csak ittas vezetésért büntették. És ha te nem is vagy hajlandó elárulni a címét, akkor majd én kikeresem. Hétvégén indulok is.

- Adams... Sarah, kérlek, ne - nézett rám könyörgően, és a keresztnevemen való szólítás jócskán adott rá okot, hogy tudjam, nem túl fényes ügyekbe tervezem keverni magam. De nem volt más választásom.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert... nem mehetsz csak úgy oda. Mit mondasz neki? Ha ti odamentek, engem is látni akar majd. Felhívja apát, aztán akkora kavarások lesznek! Nem, ennek sehogy sem lehet jó vége!

- Hát jó. Van egy B-tervem is, választhatsz a kettő közül - mondtam, mire halványan felcsillant a szeme. Majd aztán ki is hunyt. - Jössz te is velünk.

Szó nélkül ingatta a fejét folyamatosan, megállás nélkül.

- Vagy veled, vagy nélküled, de elmegyek. Jöhetne Cody is. Neki biztosan hiányzik az anyja. Nem lenne hosszú látogatás, max egy-két óra. Aztán tényleg a fejemhez vághatod, hogy soha többé nem akarod látni, addig viszont nincs okod ezt állítani egy hat évvel ezelőtt történt incidens miatt, ahol az alkohol cselekedett őhelyette. Nem tudhatod, mi történt vele azóta. Itt az alkalom, hogy tisztázódjon a helyzet és végre új emlékek helyeződjenek a régiek elé.

- Ezt nem hiszem el - túrt a frufrujába kétségbeesetten, majd felsóhajtott. - Mit bánom én, elmegyek. De csak azért, mert tudom, hogy simán elmennél te nélkülem is, az pedig nem fordulhat elő.

- Okos kislány, tudtam, hogy jól döntesz - húztam magabiztos vigyorra a szám, és mindvégig reménykedtem benne, hogy elérem a célom, ugyanis nem sok kedvem lett volna Emma nélkül odaállítani a számomra ismeretlen, ital- és drogproblémákkal küszködő anyukája elé, akinek valószínűleg elképzelése sincs a kilétemről.

- De apám semmiképp nem tudhat róla - szögezte le. - Se az ex-BFF-ed. Se senki más a suliból.

- Nem fognak, nyugi. Tudod, hol lakik?

- Igen. San José-ban. Legalábbis akkor még ott volt albérlete. A címét nem tudom.

- Akkor indulás haza, és derítsük ki - húztam egyet a copfomon, majd a térre vezető utca felé indultam. - Meg amúgy is van még egy csomó házim holnapra. Jól elhúztuk az időt.

- Hiába álltál be közénk, van, amiben menthetetlen maradsz - csóválta a fejét Emma hümmögve, majd utánam eredt.

Mielőtt kiléptünk volna a graffiti-falakkal körbeölelt térről, megakadt a valamin a szemem. Megtorpantam a firka mellett, és eltűnődtem, miért kelthette fel a figyelmem, hiszen csak egy fekete összevisszaságot ábrázolt, mint mikor valaki hevesen át akar húzni egy szöveget. Hirtelen a szemem elé ugrott Grant, amint fekete festékszóróval a kezében beszélget velünk. Vajon mit rajzolt azzal? Amíg itt voltunk, nem használta.

- Gyere, menjünk - sürgetett Emma, amit nem tudtam mire vélni. - Te siettél az előbb annyira.

- Oké, csak megnéztem valamit - fordultam el a faltól, és biztos voltam benne, hogy Grant ugyanitt állt, mikor elbúcsúztunk és itt hagytuk. Valamit nagyon el akart tüntetni.

De hát miért is lep ez meg ennyire? Hisz mindenkinek vannak titkai.