Először délután kettőkor csöngött a telefonom. Azután zsinórban négyszer, valamint egy féltucatnyi Messenger üzenet is érkezett, mint például "haho, sally, te hivtal?" meg "hivtalak, csorogj vissza, ha raersz!", de nem törődtem vele, inkább lenémítottam a mobilomat és a nap további részében felé se néztem. Rettentő mérges voltam Grant-re, mintha még ő tenne nekem szívességet azzal, hogy hajlandó végre szót váltani velem. Végülis érthető, hiszen kettőnk közül csak nekem jelentett bármit is ez az egész.

Másnap reggel felpüffedt szemekkel ébredtem, és szokásomtól eltérően kénytelen voltam egy adag alapozót kenni az arcomra, hogy ne legyen mindenki számára egyértelmű, hogy az este nagy részét sírással és önmarcangolással töltöttem.

Mielőtt elindultam volna suliba, Anya megértően átölelt, és adott egy puszit a homlokomra. A munkahelyére hál'Istennek még a régi, elegáns ruhakombinációit hordja, és a haját is gondosan elkészíti. Nem úgy, mint itthon, akárcsak tegnap, mikor ismét egy fura, szakadt farmert, valamint egy indiándíszes blúzt viselt, amelyeket fogalmam sincs hol, mikor és miért szerzett be. Andrew sikeresen átragasztotta rá ezt a hanyag stílust. De legalább őket boldognak látom.

- Semmi baj, Kicsim, hamarosan úgyis minden rendben lesz - próbált belém egy kis lelket önteni, mert nem mutattam túl sok életkedvet. Andrew-val együtt szép napot kívántak nekem, bár tudtam, sőt, tudták ők is, hogy nem ér az égvilágon semmit a jókívánságuk. Attól már réges rég fényévekre kerültem, hogy szép napom legyen.

A suli parkolójában a kocsiból kiszállva legszívesebben láthatatlanná változtam volna, hogy mindenki keresztülnézzen rajtam, és a napot egyetlen hang kiadása nélkül tölthessem. A komódom mélyéről előhalászott világosszürke, bebújós pulcsimat viseltem, és a bejárat felé menet még a kapucnit is a fejemre húztam, hogy ne szúrjak azonnal szemet az ismerőseimnek.

A sors, mint a rossz napjaimon általában, persze most sem nekem kedvezett. A földszinti folyosó lépcsőjénél, közvetlenül a főbejárattal szemben ugyanis Grant támasztotta a korlátot, és szemlátomást engem várt. A zsebembe rejtett kezeim azonnal ökölbe szorultak, a szívem akarva-akaratlanul is a torkomban kezdett lüktetni, és egyszerűen képtelen voltam kitalálni, hogyan kerüljem el a találkozást. A szokatlan öltözékemnek és a reggeli tömegnek hála nem vett azonnal észre, így még épp volt időm feltűnésmentesen hátat fordítani neki, hogy aztán gyorsan kislisszoljak az ajtón. Emma hiányában ezúttal nem ácsorogtak a punkok a suli lépcsője mellett, ezért nyugodt szívvel húzódtam le az érkező diákok útjából, és álltam meg egy vastagabb akácfa takarásában. A szívem hevesen zakatolt, és csupán remélni mertem, hogy nem vett észre. Csakhogy mit fogok most csinálni? Nem bujkálhatok itt egész nap. Ráadásul sosem bocsátanám meg magamnak, ha ilyen hülyeség miatt lógnék az órákról.

Gyakran kilestem a fa törzse mögül, hogy megbizonyosodjak róla, senkiben nem keltettem gyanút, egészen addig, míg a befele igyekvők fogyatkozni nem kezdtek, majd a csengő is megszólalt. Még pár percig ott ácsorogtam, lesve, hogy a későn érkezők is felslisszoljanak előttem a lépcsőn, majd lassan én is megindultam az épület felé. Az ajtóüvegen átlesve konstatáltam, hogy Grant feladta a próbálkozást és eltűnt az előbbi helyéről, így sikerült valamelyest megnyugtatnom magam, és mintha mi sem történt volna, természetes módon végigsétálni az üres folyosón a töriterem irányába.

- Elnézést a késésért - szóltam oda halkan Mr Williams-nek az ajtón belépve, majd gyorsan a helyemre siettem, és lehúztam a kapucnit a fejemről. Ő egy bólintással nyugtázta a bocsánatkérésem, majd vissza is tért a tananyag kifejtéséhez. Annyira azon voltam, hogy minél hamarabb előpakoljam a cuccaimat a táskámból, hogy észre sem vettem Daisy magyarázatot követelő tekintetét a mellettem álló padból.

- Hé! Sarah! - súgta oda nekem, mikor nagy nehezen előkapartam a tolltartómból egy tollat, és sebesen másolni kezdtem a táblára felírtakat. Csak egy gyors oldalpillantást vetettem a barátnőmre, és hümmögtem egyet, várva, hogy mondja, amit akar. - Mi a szent szar történt veled?

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem könnyedén, szinte félvállról. Én magam lepődtem meg legjobban, hogyan vagyok képes ilyen jól leplezni a belül tomboló érzelmeimet.

- A vak is látja, ne nézz hülyének! - forgatta a szemét. - Szét kell ütni Emma seggét? Ő csinált veled valamit?

- Nem, Emmának ehhez semmi köze - sóhajtottam. - Majd szünetben elmesélem.

Daisy most sem hazudtolta meg önmagát, mivel alig szólalt meg a csengő, a székét már azonnal felém is fordította, és tágra nyílt szemekkel várta, hogy beszéljek. És én elmondtam neki a szakításunkat Brian-nel - a sztori egyetlen szalonképes részét, amivel mindenkinek indokolni tudom a búskomorságom. Elmeséltem neki, hogy Brian már nem tudott engem boldoggá tenni, ezért úgy éreztem, ennek itt véget kell vetni. Daisy mindvégig csöndben, megértően hallgatott, és időnként hevesen bólogatott, valamikor pedig rosszallóan rázta a fejét.

- Kár érte, pedig olyan jól passzoltatok - sajnálkozott, közben a vállamat simogatta vigasztalásképp. - Fogalmam sincs, ki tehetne téged boldogabbá, mint ő. De hát, te tudod.

- Úgy érted, rosszul döntöttem? - szaladt össze a szemöldököm dühösen, mert ez a felelet hiányzott nekem jelen esetben a legkevésbé.

- Nem, csak... - kereste a szavakat, a terem felső sarkait mustrálva, majd ismét a szemembe nézett. - Mindig azt szajkóztad, hogy benne minden megvan amire vágysz. Akkor meg miért dobtad el magadtól? Nem akarok beleszólni, de...

- Pedig éppen azt csinálod - morogtam. Semmi kedvem nem volt erről beszélni és a helyzet valódi okára gondolni. Nem akartam Daisy-t megbántani, de másképp nem tudtam volna leállítani.

- Bocs, ne haragudj... - tűrte a füle mögé az egyik előrehulló tincsét zavartan. - A te döntésed, elfogadtam, és tudod, hogy rám mindig számíthatsz, ha támogatás kell. Én mindig itt leszek neked.

- Igen, tudom.

Összeszedtük a cuccainkat, és felálltunk a padból, indulásra készen a következő órára, mikor észrevettem, hogy Johnny eltorlaszolja előttem az utat a két padsor között.

- Helló, Sarah. Csak szólok, hogy Grant üzeni, az első emeleti lépcsőfordulóban vár, elvileg beszéde van veled. Vagy nem tudom - húzta fel a szemöldökét, mint aki még maga sem érti, mit jelent az üzenet, amit közvetítenie kell.

- Oké, köszi, hogy szóltál - húztam halvány mosolyra a szám, majd Daisy csuklóját megragadva gyorsan megkerültem a srácot, és elhúztam a közeléből a csíkot. Szegény Johnny-nak semmi köze nem volt az egész ügyhöz, de nem akartam sem Grant barátai közelében tartózkodni, sem pedig lelepleződni Daisy előtt.

- Ez meg mi volt? - ráncolta a szemöldökét Daisy, mellettem loholva a folyosón, miközben igyekeztem minél hamarabb átjutni a matekterembe.

- Nem tudom, de semmiképp nem megyek az első emeleti lépcsőforduló közelébe - feleltem monoton hangon. - Francnak van kedve ilyen idióta punk kölykökkel csevegni! - tettem rá még egy lapáttal, szándékosan túlozva.

- Ez a beszéd! - vigyorodott el elégedetten. - Apropó, idióta punk kölykök! Hallottad, hogy a drága mostohatesódék a hétvégén kifosztottak egy éjjelnappalit? Ez nagyon para már!

Hirtelen lelassítottam a lépteimet, és értetlenül néztem Daisy szemébe.

- Emmáék?!

- Igen! Tiszta elvetemült az a banda, csoda, hogy neked még nem esett bajod abban a szarfészekben!

- De hát az nem lehet - tűnődtem. Emma a hétvége nagy részét velünk töltötte, majd lebetegedett, és még a fürdőszobáig is csak nagy nehézségek árán tud kikecmeregni. - Kitől hallottad ezt?

- Hú, már nem is tudom, asszem' két csaj beszélt erről óra előtt a mosdóban. De nem is ez a lényeg!

- Hát persze, hogy nem ez a lényeg... - morogtam az orrom alatt, és már láttam, mire megy ki a játék. Szóval Daisy ilyen helyekről szedi össze a rockerekről szóló rémhíreit. Tulajdonképpen egy légből kapott sztorival bármilyen őrültséget szét lehet terjeszteni róluk, amire senkinek nincs bizonyítéka, hiszen a pletykahordozók közül senki nem kerül kapcsolatba velük. Engem leszámítva. Így rögtön kibújt a szög a zsákból. - Gondoltál már valaha arra, hogy ezek a történetek nem igazak?

- Hogy mondod? - akadt meg egy pillanatra.

- Mi van, ha kamu a sztori amit a vécében hallottál? Vagy ha félreértettél valamit. Kinek van rá bizonyítéka? Honnan tudhatták meg azok, akiktől hallottad?

- Téged most komolyan ez foglalkoztat? - forgatta a szemét. - Tudod, hogy milyenek, bármire képesek.

Hirtelen nem tudtam, miért is kellene a rockerek pártját fognom. Egyszerűen csak bosszantott az igazságtalanság. De aztán eszembe jutott, Grant mit követett el ellenem, és azonnal beláttam, hogy nekem attól nem lesz semmivel jobb, ha most elkezdem Daisy-nek felsorakoztatni a mellettük szóló érveimet. Ha tényleg meg lennék győződve az ártatlanságukról, most nem itt tartanék.

- Igen, tudom. Tényleg bármire képesek - feleltem szomorúan, és leültem a helyemre, várva a matekóra kezdetét jelző csengőt.

***

Persze Grant sem hülye, azonnal átlátta a helyzetet és a következő szünetben már egyenesen a terem ajtajában találtam vele szemben magam.

- Sally, beszélhetnénk? - kérdezte köszönés nélkül, és elállta az utat, hogy ne tudjak kislisszolni mellette. Az arca zaklatott volt, a haja a szokásosnál is ziláltabb és szemmel láthatóan nem sokat aludt az éjjel. Hirtelen olyan érzés fogott el, hogy a Daisy-től hallott pletyka nem feltétlen kamu. Attól, hogy Emma otthon lábadozik, Grant még simán kifoszthatott éjszaka egy kisboltot. Igazából engem már semmi nem lepne meg vele kapcsolatban.

- Nem, ha nem haragszol - szúrtam oda neki érzelemmentes arccal, és próbáltam valahogy kiutat találni a teremből. Szerencsére Daisy mint mindig, most is rögtön ott termett a tett helyszínén.

- Ha azt mondta nem, akkor nem! Na, kotródj arrébb - hessegette a kezét maga előtt, mire Grant udvariasan utat engedett neki, egy unott szemforgatással nyugtázva a beszólását. Én viszont nem jutottam ki, hanem ott ragadtam vele szemben.

- Viszont én úgy gondolom, hogy muszáj beszélnünk! - kötötte az ebet a karóhoz, mire fáradtan felsóhajtottam. Daisy és a többi évfolyamtársam jelenléte nagyon zavart abban, hogy őszintén a fejéhez vághassam a sérelmeimet. Daisy tettre készen várt az ajtó túloldalán, én meg egyszer csak ránéztem.

- Daze, magunkra hagynál egy percre? Nyugi, gyors leszek - fordítottam ezúttal vissza a dühös tekintetem Grant-re.

Daisy habozott egy pár pillanatig, majd a második kérésemre végül hátradobta a szőke loboncát, és ott hagyott minket kettesben.

Néma csöndben sétáltunk el a folyosó végéig, ahol ő szólalt meg először.

- Bocs, hogy nem adtam magamról jelet szombaton, de csak este vettem észre, hogy eltűnt a mobilom. Valószínű a metrón.

- Csak este vetted észre - ismételtem szkeptikusan, és szorosan összefontam magam előtt a karom.

- Otthon rögtön kipurcantam és átaludtam a délutánt - magyarázta meg. - Aztán feltűnt, hogy nincs meg a mobilom, ezért be kellett szereznem egy újat, ami csak másnap sikerült.

- Értem. És az is világos, hogy az őskorban élsz, ahol nincs se számítógép, se tablet, se semmi más, amíg a telefonod nem kerül elő. De tudod mit? Nem is baj, hogy nem válaszoltál rögtön. Így legalább volt időm gondolkozni és átlátni a helyzetet.

- És mire jutottál? - kérdezte Grant kissé félve, ami általában nem vallott rá.

- Hogy örülnék neki, ha leakadnál rólam, és többé nem kerülnél a közelembe - förmedtem rá. - Eddig is rettenetesen bosszantottál, de ezúttal tényleg túllőttél a célon. Más lányokkal szórakozgass, ne velem, oké?! Megkaptad, amit akartál, most már mehetsz nyugodtan tovább, hogy ezt másokkal is eljátszd. Ők biztosan jobban fogják értékelni, mint én.

- Mi bajod van, Sally?! - rökönyödött meg teljesen.

- Ne szólíts már Sally-nek! - kiabáltam rá a könnyeimmel küszködve. - És te vagy a bajom! Minden, amit velem tettél! Elhitetted velem, hogy érzel irántam valamit, idióta zenéket mutogattál, amik szerinted rólunk szólnak, még le is itattál és... - Mély levegőt kellett vennem, nehogy kitörjön belőlem a zokogás, és képtelen voltam folytatni.

- Szóval ez a bajod? - nézett rám hitetlenül. - Egyszer végre csinálsz valami olyat, amit még élvezel is, erre rögtön megszólal a mindent túlbonyolító éned, hogy visszatartson. Miért kell mindent túlgondolnod? Ez ennél sokkal egyszerűbb.

- Neked minden olyan szörnyen egyszerű! - duzzogtam. - És ezen nincs már mit túlgondolni. Teljesen egyértelmű a helyzet. Ennél egyértelműbb már nem is lehetne.

- Baszki, meg kéne ezt beszélnünk... - túrt a hajába idegesen, én viszont belé fojtottam a szót.

- Nem. Ne mondj semmit. Soha többé. Nem akarlak többet a közelemben tudni, Grant Walker. Nem folytatom tovább ezt a játékot, elég volt belőled. Nincs se időm, se türelmem, se igényem a hülyeségeidre. És ha megbocsátasz, most mennem kell.

Enyém kellett, hogy legyen az utolsó szó, így meg sem várva a reakcióját, elhúztam a csíkot. Tudtam, hogy képtelen leszek sokáig visszatartani a könnyeimet, így minél hamarabb magamra akartam zárni a lánymosdó egyik fülkéjének ajtaját, ahol aztán kiszakadhattak belőlem az érzelmek. Az arcomra kent alapozót teljesen eltüntette a vastag sávban folyó könnypatak, de már nem érdekelt, már nem tudott érdekelni. Mégis hogy hihettem azt bármikor is, hogy Grant belém szeretett? A kezdetektől fogva flörtölt velem, és ennyi idő végtelenül kevés ahhoz, hogy egy olyasvalaki, mint ő, erős érzelmeket kezdjen táplálni valaki iránt. Csak bosszantani akart, hiszen neki ez a védjegye, imádja bosszantani az embereket. És imádja csapdába csalni őket.

De persze csak azokat, akik hagyják is magukat.