Úgy éreztem, mintha mázsás súly pihenne a fejemen, mikor a nap első sugarai átszűrődtek a csukott szemhéjamon. Megdörzsöltem a szemem, majd miután kinyitottam, megpróbáltam értelmezni a látottakat, de nagyon nem bizonyult egyszerűnek a feladatom. A napfénnyel átvilágított sátramban feküdtem az összecipzározott hálózsák tetején, bebugyolálva a színes pokrócommal, amelyen a mellettem szunyókáló illetővel osztoztam... Brian-nel? De hát ő tegnap hazament, nem? Csakis Brian fekhet mellettem, mással nem alhattam együtt, az elképzelhetetlen... Óvatosan leemeltem az illető fejéről a pokrócot, hogy összeálljon a kép, és amint megpillantottam a világosbarna, kócos tincseket, szélsebességgel felültem és a szívem majd' kiugrott a helyéről idegességemben. A fejemben szálló köd elkezdett kissé feloszlani, aminek a sátor sarkában heverő üres ásványvizes palack csak újabb löketet adott, Grant abban ugyanis nem vizet hozott magával. Én pedig amilyen felelőtlen voltam, hagytam magam leitatni és hagytam, hogy elcsavarja a fejem, ráadásul mindezt egy családi program alkalmával. Nem, ilyen nem történhet! Ez nem velem történik!

- Jó reggelt, Sally! - pislogott fel rám Grant álmoskásan mosolyogva, akit valószínűleg a hirtelen mozdulataimmal ébresztettem fel, mire egyszerűen, bármiféle előrejelzés nélkül sírva fakadtam. Nem lehettem Grant-re dühös, hiszen az én hibám volt, hogy belementem ebbe a kis játékba, és az én hibám volt az is, hogy öntudatlanul és meggondolatlanul ostobaságokat mondtam és követtem el, miközben a barátom otthon várt rám. És ezzel felborítottam mindent, ami még úgy-ahogy a helyén állt.

Grant azonnal ott termett mellettem, és meleg karjaival átölelt, a fejemet a mellkasának fektetve, én pedig nem ellenkeztem, csak folyattam a könnyeimet a fekete pólójára.

- Mi a baj? Rosszul érzed magad? - suttogta, a hajamat finoman simogatva, és hallottam a hangján, hogy most nem igazán tudja, mit is kellene tennie.

- Miért? - sírtam a pólójába és egyszerűen képtelen voltam kinyögni egy épkézláb mondatot. Nem csak a beszéddel voltak problémáim, azt sem tudtam, egyáltalán mit akarok kérdezni. Egyszerűen csak miért?

- Megbántad? - érdeklődött óvatosan, mire elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nem tiszták az emlékeim - szipogtam, és megpróbáltam összeszedni magam. - Tulajdonképpen azt sem tudom, mit kellene megbánnom. Jézusom, Grant, mi történt tegnap este?! - túrtam a hajamba kissé hisztérikus állapotban. Ekkor döbbentem rá, hogy nem vagyunk egyedül, Anyáék és Emma minden szavunkat hallhatják. Ezzel Grant is tisztában volt, mert válasz helyett csupán megpaskolta az értetlen arcom és megfordult, hogy kicipzározza a sátor ajtaját, majd kilépjen a szabadba. Kótyagos fejemet fogva szükségem volt pár másodpercre, hogy képes legyek a többiek elé állni és meg nem történtté tenni az elmúlt este eseményeit, és ezt rögtön azzal kezdtem, hogy az üres palackot visszarejtettem Grant fekete hátizsákjába, mintha soha nem is létezett volna. Letöröltem a könnyeimet, beletúrtam a hajamba, majd összehúzva magamon a kardigánom kiléptem a kaliforniai február reggeli napsütésbe, amely azonnal elvakított, így a velem szemben üldögélő személyek reményeim szerint a kisírt szemeimet és a bágyadt ábrázatomat ennek tudták be.

- Jó reggelt! - köszöntem a lehető legtermészetesebben, és odaténferegtem hozzájuk, hogy aztán leüljek Anya mellé, a lehető legtávolabb Grant-től. Furcsamód senkinek nem szúrt szemet sem az, hogy Grant-tel egy és ugyanabból a sátorból jöttünk ki, sem pedig a nem éppen irigylésre méltó állapotom. Andrew pont ekkor csatlakozott a társasághoz, így egy híján teljes volt a létszám. Csak Emma hiányzott. És ezúttal magyarázatot kaptam a többiek figyelmetlenségére.

- Valószínűleg hőemelkedése van, a fejét nagyon fájlalja és a köhögése is egyre csúnyább. Így biztos, hogy nem fogja bírni a kirándulást. Még csak gyógyszert sem hoztunk magunkkal - ült le szomorúan Anya másik oldalára.

- Emma megbetegedett? - értelmeztem a hallottakat, és azonnal kimosódott az álmosság a szememből. Ezek szerint a tegnapi rosszulléte nem egy Cody-féle trükknek volt köszönhető, hanem a lappangó betegség előszelének.

- Nem is akárhogy - sütötte le a szemét Andrew szomorúan. - Sajnos úgy tűnik, ezzel véget kell, hogy érjen a kiruccanásunk.

Mindannyian megértően bólintottunk. Egy másodpercre elcsíptem Grant pillantását, aki aztán el is kapta rólam a tekintetét, így nem tudtam kideríteni, hogy mire gondolhat. Én sem tudtam, mit gondoljak. Legszívesebben leültem volna vele egytől-egyig átrágni a tegnap történteket, de a családtagok jelenlétében és a hirtelen jött nagy rohanásban ez egyszerűen esélytelennek bizonyult. Most akkor együtt vagyunk? Vagy ez csak egy holmi egyéjszakás kaland volt? Bárhogyan is, Brian-nel szemben távolról sem volt fair, sőt... Szó szoros értelmében szétmar a bűntudat belegondolni, hogy milyen galád módon csaltam meg a barátomat, miközben eredetileg neki itt lett volna a helye mellettem. Egy szörnyeteg vagyok. Egy valóságos démon. Eddig azt hittem, ilyen esetek csak a nyamvadt, rivaldafényt kereső tinisztárokkal fordulhatnak elő, erre tessék, itt vagyok én is ugyanezen probléma kellős közepén. És ebből már garantáltan nem találok jó kiutat, valakinek biztos, hogy rémesen fog fájni.

***

Miután megreggeliztünk, gyorsan össze is pakoltuk minden holminkat, hogy minél hamarabb visszainduljunk a civilizáció felé. Szegény Emma tényleg szörnyen festett, fekete haja csak még jobban kiemelte holtsápadt arcát és a láztól csillogó szemeit. Az utolsó dolog az életben, amire vágytam, hogy még ezt a nyavalyát is elkapjam tőle, mégis ott sétáltam mellette és támogattam őt, míg Grant a másik oldalán a táskáját vitte. A helyzeten persze a zsúfolásig megtelt metró sem segített, de szerencsére hamar hazajutottunk vele, ahol aztán Grant-tel elváltak útjaink, mi pedig fellépcsőztünk a lakásba a nem túl hosszú, de annál tartalmasabb kempingezés után.

Miután lezuhanyoztam és a helyére tettem minden cuccomat, egyszerűen nem bírtam lenyugodni, tanácstalanul jártam fel-alá a szobarészemben. Muszáj volt tennem valamit, ez az ügy nem lóghatott a levegőben a végtelenségig. Becsületesnek tartom magam, ezért kötelességemnek éreztem minden érintettel tisztázni a helyzetet és közölni a döntéseimet, de... tulajdonképpen ezt a döntést volt a legnehezebb meghozni.

A szoba másik végében nyakig felhúzott takaró alatt alvó Emmára néztem, aki valószínűleg semmit nem sejtett a Grant és köztem kialakult viszonyról, és nyilvánvalóan elég durván bepöccenne, ha tudomást szerezne róla. Ha megtudná, hogy Grant engem választott helyette, talán soha többé nem lenne hajlandó hozzám szólni, és még az eddiginél is jobban befordulna, hogy halálra sajnáltassa magát. Talán még azt is képes lenne rám kenni, hogy én találtam ki a fiú viszonzatlan érzéseit iránta, csak azért, hogy az enyém lehessen.

Akkor ott van Brian, akivel a történtek után már semmiféleképp nem folytathatnám a kapcsolatom. Még ha valamilyen csoda folytán meg is értené és elfogadná a helyzetet, sem lennék képes a szemébe nézni a lelkiismeretem okozta szégyenérzettől.

És végül Grant, aki (nyilván nem a szó szoros értelmében, de) egyetlen hang nélkül lelépett, engem megannyi kétellyel és érzelemmel hátrahagyva. Muszáj volt beszélnem vele, azonban nem volt meg semmilyen elérhetősége, csupán a Facebook, ahol viszont nem tudtam neki üzenetet küldeni, amíg vissza nem jelöl. Erre azonban az elkövetkező öt, tíz, sőt húsz percben sem került sor. Hova a francba tűnhetett? Egyszerűen semmire nem emlékeztem a tegnap estéből néhány mondatfoszlányt és emlékképet leszámítva, de ezekből távolról sem állt össze a kép. Egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy Brian jobbat érdemel nálam.

Gondolkodás nélkül kattintottam a névjegyeim Kedvencek nevezetű mappájában helyet kapó második számra, majd hevesen dobogó szívvel a fülemhez emeltem a mobilt.

- Szia, Édes! Örülök, hogy hívsz, pont most akartam elújságolni, hogy már teljesen jól vagyok a borsos eset után. Azért remélem a mostohaöcséd legközelebb már nem engem néz ki célpontnak - hallottam Brian önfeledt hangját, mire akaratlanul is könny szökött a szemembe. Szegény, mit sem sejtett a történtekből. - Mi újság veled amúgy? Jól vagy? Hogy bírod a többieket?

- Brian... - kezdtem, de elharaptam a mondatot az elejénél, mert az érzelmeim úrrá lettek rajtam. Erre azonnal megváltozott a hangja és a stílusa.

- Úristen, Sarah, minden rendben? - hadarta ijedten. - Ugye nem sírsz? Csináltak veled valamit?!

- Nem, nem, nincs semmi... Igazából már haza is jöttünk... - tereltem a szót, aztán rájöttem, hogy a halogatás nem segít. Jobb minél hamarabb túlesni a nehezén. - Mindegy, most nem ez a lényeg, ez egy másik történet...

- Jézusom, hány történet van? - hökkent meg.

- Igazából sok... de most mást akarok mondani - vettem mély levegőt, és gondolatban próbáltam összerakni a legmegfelelőbb szavakat, amivel nem bántom meg nagyon.

- Úristen, csak nem sérült meg valaki? Ugye nem te sérültél meg?!

- Nem, Brian, mindenki rendben van. Vagyis Emma beteg lett, de... - zavarodtam össze, mert egyszerűen nem hagyta, hogy végigmondjak egy mondatot. Elhiszem, hogy izgult és feldúlt volt, de akkor is.

- Miatta sírsz? Mégis hogy a francba sírhatsz amiatt az elvetemült...

- Brian... - próbáltam szóhoz jutni, de ő csak mondta a magáét, bennem pedig már gyűltek a kimondatlan szavak és érzések, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy indulatosan félbeszakítom. - Brian, én befejeztem veled!

A szavaim még hosszú másodpercekig visszhangoztak a fejemben az azokat követő síri csendben. Tudtam, hogy csúnya dolog volt telefonon kimondanom a végszót, de már nem tudtam visszavonni. Erősen lehunytam a szemem, és vártam, hogy történjen, aminek történnie kell. Faggatózás, fejmosás, magyarázatra várás. Ennek ellenére Brian meglepően higgadt hanggal törte meg a kínos csöndet.

- Szóval mit tud az a tag, amit én nem? - kérdezte végtelen szomorúsággal a hangjában. - Rendben, tudom, hogy nem vagyok olyan sportos, olyan laza és lázadó, mint ő, de azt hittem, te más vagy. A mai napig bíztam benne, hogy neked más az értékrended, de igazából lelkem mélyén mindvégig tartottam ettől a pillanattól. Mert valahol sejtettem, hogy el fog jönni.

- Mégis miről beszélsz? - suttogtam, hiszen legkevésbé sem számítottam erre a reakcióra. Brian cseppet sem tűnt meglepettnek, sőt, mintha előre betanult szöveget szónokolna vissza. Ennek sehogy nem volt értelme.

- Arról, hogy olyan vagy, mint mindenki más. Igazából... na jó... - sóhajtott fel, majd az elkövetkező mondatokat szinte egy szuszra darálta le, mintha minden egyes szó kiejtése fizikai fájdalmat okozna neki. - Igazából bármennyire is szerettem volna eddig elhitetni magammal, hogy te vagy az a lány, aki hozzám lett rendelve, ez nem így van. Te csak egy lány vagy, akit megpróbáltam magamra formálni. Egy fiatal lány, aki tizenöt évesen örült egy okos és intelligens fiú figyelmének és szerelmének, mert azt hitte, ő a tökéletes számára, aztán az idő előrehaladtával csak én maradtam a látókörödben, a külvilág teljesen megszűnt létezni. Részben a világszemléleted miatt, részben pedig azért... mert én tettem róla, hogy így legyen. Nem akartam, hogy más társaságokkal is jóban legyél, nehogy rájöjj, hogy egyes srácok mennyivel érdekesebbek és vonzóbbak nálam. Mikor tegnap megtudtam, hogy Grant-tel már régebb óta jóban vagy, éreztem, hogy ezt a versenyt bármikor elveszíthetem, mert vele egyszerűen nem szállhatok csatába. Rögtön értettem, miért nem szóltál róla. Talán te még nem is tudtad, mi lesz ennek a vége, igazából fogalmam sincs, de az azonnal lejött, hogy ha te lennél számomra a nagy Ő, akkor beszámolnál nekem időben mindenről, amiről tudnom illene. Tegnap már éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, és azt is pontosan tudtam, hogy hamarosan el fog érkezni ez a pillanat... Csupán azt nem tudtam, hogy ennyire rémesen hamar.

Brian levitte a hangsúlyt, én pedig nem győztem felszárítani a kezemben tartott zsebkendővel az arcomon folyó könnypatakokat. Bármennyire is sokkoltak a szavai, nem tudtam haragudni a késői vallomására, elvégre valahol sejtettem, hogy ez a helyzet. Ő csak jót akart nekem. Ő csak meg akart védeni a veszélytől, nem akarta, hogy beleszeressek egy rosszfiúba, hogy aztán ott hagyjam őt és a szívemet kövessem az eszem helyett, ezzel belesodorva magam a bajba.

Túlságosan jól ismert engem. És ez fájt a legjobban: hogy azonnal tudta, miről van szó. Akár fel is háborodhattam volna a feltételezésén, de mi értelme? Nincs mit tagadni. Rémes belátni, de jobban ismer engem, mint én saját magamat.

Mivel képtelen voltam megszólalni, egy keserves sóhajtás után folytatta.

- De tudnod kell, Sarah, hogy nagyon szeretlek. Egy szikláról is leugranék érted, a világ végére is elmennék, hogy lássalak. De természetesen teljes mértékben tiszteletben tartom a véleményed és a döntésed. Azt szeretném, hogy boldog legyél. Szeretném, ha megvalósítanád önmagad, még ha ezt nem is velem teszed. Nagyon fontos maradsz nekem akkor is, ha nem tartozunk össze.

- Brian, én... - szólaltam meg remegő, sírástól eltorzult hangon. Meg szerettem volna magyarázni a helyzetet. El szerettem volna mondani neki, hogy még én is szeretem őt, hogy csak egy félreértés történt, amin annak ellenére, hogy nem volt szándékos, már senki nem tud változtatni. Biztosítani szerettem volna róla, hogy ő a legtökéletesebb barát a számomra, nála jobbat elképzelni sem tudnék magamnak. Azt is el akartam mesélni, hogy a Grant felé nem komolyak a szándékaim, hiszen korábban sosem gondoltam úgy rá, és csupán az alkohol bódító hatására éreztem iránta többet puszta barátságnál. Úgy éreztem, mindent meg tudnék magyarázni, és még semmi nincs veszve. Megvolt minden esélyem, hogy ismét együtt lehessünk és boldogan éljünk tovább, míg meg nem halunk.

De aztán, mikor végre megszólaltam volna, a szavak egyszerűen a torkomban ragadtak. Megakadva, a telefonnal a kezemben ültem az ágyamon, és kész voltam teljes vallomást tenni, de valami nem engedett. Talán a lelkiismeretem? Vagy a szívem? Képtelen lettem volna megmondani, de erősebbnek bizonyult minden józan gondolatnál.

- ...köszönöm. És nagyon sajnálom. Később átviszem a cuccaidat - fejeztem be ennyivel. Nem tettem hozzá semmit, nem szépítettem a helyzetet és Brian sem várta, hogy ezt tegyem. Mert ez már nem szorult magyarázatra.