Reggel Emma a kedves ajánlatom ellenére sem akarta, hogy elvigyem őt suliba, pedig nem tűnt morcosnak, sőt, még beszélgettünk is készülődés közben. Mondta, hogy suli után menjek velük bowlingozni, ha van kedvem, én pedig habozás nélkül belementem. Amíg nem Grant-tel kettesben van a találka, addig szívesen vállalkozom bármire. Azért is sajnáltam, hogy Emmával indulás után különváltak útjaink, mert nem volt már lehetőségem elújságolni neki a tegnapi híreket Grant-ről, de így legalább nem indult rosszul a napja.

Sem Daisy-nek, sem pedig Brian-nek nem akartam szólni a délutáni programomról, mivel tudtam jól, hogy először a saját bőrömön kell tapasztalnom a rockercsapat ártatlanságát, máskülönben úgysem hisznek nekem, és megpróbálnak majd visszatartani.

Hatodik óra, fizika előtt, Daisy gyanakodva huppant le a mellettem lévő helyre.

- Olyan csöndes vagy egész nap, valami nyomja a lelked?

- Nem, csak fáradt vagyok - füllentettem. - Kikészít a suli.

- Azt elhiszem. Figyu, mit szólnál, ha órák után elmennénk plázázni? Nem árt egy kis pihi a sok tanulás között, meg amúgy is leárazás van a kedvenc cipőboltomban.

- Jó lenne - húztam el a szám, és közben valami kibúvón gondolkodtam. - De még nem vagyok kész az irodalom beadandóval, és holnap le szeretném adni.

- De hát már hétvégén azt mondtad, hogy mindjárt befejezed, azt hittem már rég leadtad! - hitetlenkedett. - Akkor ha hazaérsz, húzz bele, mert kifutsz az időből!

- Mindenképp - erőltettem magamra egy vigyort.

Daisy-t nem könnyű tanulással kapcsolatos kifogásokkal etetni, ugyanis valamennyi óránkat egyszerre vettük fel, ezért tudja, mikor miből mennyit kell készülnöm. Még az a szerencse, hogy kedden az irodalom beadandót már óra előtt odaadtam Mrs Morgan-nek, mielőtt Daisy visszaért volna a büféből.

A suli végeztével csak abban tudtam reménykedni, hogy sem Daisy, sem pedig más sulistársunk nem tervezi a délutánját a Mission Bowling Club-ban tölteni, mert abból a szituból az életben nem beszélném ki magam. Otthon gyorsan felkaptam valami olyan öltözéket, aminek nem számít, ha baja lesz, majd kimentem a konyhába Anyához, aki épp egy tál zöldségmixet csipegetett.

- Elmegyek Emmával és a barátaival bowlingozni, estefele jövünk - tudósítottam. Anyának látványosan felcsillant a szeme.

- Ennek örülök! - mosolygott rám. - Ezek szerint barátkoztok?

- Igen, úgy néz ki, hogy már nem gyűlöljük egymást annyira - feleltem, a rózsaszín lakkal fedett körmeimet tanulmányozva.

- Az is valami. Erről jut eszembe, akkor ugye áll még a hétvégi kempingezés?

- Ööö, hát gondolom igen - vontam meg a vállam.

- Jól van. Csak mert mikor még azt hittük, egymás haját fogjátok tépni, Andrew-val azt találtuk ki, hogy mindketten hívhatnátok magatokkal valakit. De ha nincs ilyen probléma...

- Ez nagyszerű ötlet! - vágtam a szavába azonnal, mielőtt visszavonhatta volna az ajánlatát. Emma is ekkor dugta be a fejét a konyhaajtón, és természetesen ő is hevesen bólogatott az javaslat hallatán.

- Akkor mondjuk hívjuk Daisy-t és Johnny-t? - fordultam Emmához.

- Kizárt, én Mitchell-t öt percig sem vagyok képes elviselni, nemhogy másfél napig! Johnny pedig hétvégén a nagyszüleihez megy Berkeley-be.

- Hát jó - sóhajtottam, mert beláttam, hogy tényleg rossz vége lenne, ha a két harcos kedvű lányt egymásra uszítanám egy közös kiruccanással. - Akkor velem Brian jön.

- Velem pedig Grant - jelentette ki Emma, én pedig hirtelen elsápadtam. Azóta sem mondtam meg neki, hogy Grant valójában nem érdeklődik iránta. Ezt minél előbb pótolnom kell, mielőtt szegény Emma teljesen lejáratná magát a srác előtt!

- Rendben, akkor szóljatok nekik minél előbb, hogy ne tervezzenek mást - utasított minket Anya. - Már holnap délután indulnánk. Suli után egyenesen haza gyertek.

Én ezt követően azonnal telefonáltam Brian-nek, aki el is fogadta a meghívást, Emma viszont nem siette el a dolgokat, elvégre nemsokára úgyis találkozunk Grant-tel.

Már épp nyúltam volna az íróasztalomon heverő kocsikulcsért, mikor Emma megállított.

- Ne legyél már ilyen lusta disznó, csak pár sarokra vagyunk a pályától.

- Oké, de mi van, ha este későn végzünk? - vetettem fel. - Nem akarok sötétben hazagyalogolni.

- Majd akkor a fiúk hazakísérnek. Na, gyere már - kapta magára a barna bőrdzsekijét, majd elhúzta a csíkot, így még visszavágni sem maradt időm, csak sóhajtva követtem őt a lépcsőházba.

Húsz perc sétát vett igénybe az út, a szebb időket is megélt, elhagyatott üzemre emlékeztető szürke épülethez, és ez idő alatt Emma szinte nem is hagyott szóhoz jutni, mert az egyik kedvenc bandájának a legutóbbi koncertjéről áradozott. Ezek után a legtöbb, amit tehettem, hogy nem hagytam, hogy a délután folyamán bármikor is kettesben maradjon Grant-tel.

- Szia, Bárányka, jártál már valaha ilyen helyen? - üdvözölt tréfásan Johnny a bejárat előtt, mire kínomban elnevettem magam.

- Nem rémlik - préseltem össze a szám. - Nem nagyon járkálok magamtól a külvárosban, szóval legyetek büszkék magatokra, amiért kimozdítottatok a komfortzónámból.

- Tudjuk, Sally, hogy értünk bármit megteszel - pislogott rám Grant kacéran a szempillái alól, mire csak a fejemet rázva az égre meredtem, és azt javasoltam, hogy inkább kerüljünk beljebb.

Még a sportos ruháim és a bordó egységcipő ellenére is szörnyen kiríttam a társaságból. Ha egy laikus felénk sandított volna, valószínűleg azt hitte volna, én, a szegény kis ártatlan lány a sötét, sátáni szerzetek túszává váltam. De megpróbáltam elengedni magam, és minél többször hozzászólni a beszélgetéshez, így fel se tűnt, hogy egy idő után teljesen felszabadultam és egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül velük. Még Johnny is, aki nekem sosem volt túl szimpatikus, egy csomót mesélt magáról, és azt is elárulta, hogy csak azért volt eddig ellenséges velem, hogy megvédje Emmát, mivel nagyon közel állnak egymáshoz.

- És amúgy mi az, ami ilyen stílusúvá tett titeket? - puhatolóztam, miután elgurítottam a következő golyót, ami sajna csak a legszélső bábut döntötte le.

- Engem kiborított, hogy eleinte sem a rokonaim, sem a sulistársaim nem fogadták el a másságom - mondta Johnny, miközben megigazította a szemébe lógó oldalfrufruját, aminek a végét vörösre festette. - De gondolom, ezt magadtól is kitaláltad. A szüleim egész kicsi korom óta próbáltak tiltani a rúzstól, a parókáktól meg a Barbie babáktól, és minél fiúsabban öltöztetni meg focimeccsekre cipelni, én meg persze engedelmeskedtem, mert jó fiú akartam lenni, de mindig szarul éreztem magam a bőrömben. Amint elkezdtem kamaszodni, a rockzene segített, hogy ki merjek állni magamért, felvállaljam a saját stílusom és leszarjam a többi ember véleményét. Így legalább magamat sikerült olyannak megszeretnem, amilyen vagyok, még ha mások soha nem is fognak.

Átadtam a golyót Emmának és csöndben félreálltam.

Ezek után teljesen más szemmel fogok tekinteni Johnny-ra. Ő nem egy beképzelt, sminkmániás kis tündérfiú, csak egy egyszerű srác, aki akaratától függetlenül ilyennek született, a társadalom pedig ennek ellenére nem fogadja be, hanem menekülésre kényszeríti. Hirtelen szörnyű lelkiismeret-furdalás kapott el, amiért előítéletes voltam vele anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla.

- Na, és te, Grant? - néztem rá, amíg Emmával helyet cseréltek, mert ezúttal rajta volt a sor a gurításban.

- Csak tetszett ez az életforma és kész - húzta keserű mosolyra a száját, és most, az ismeretségünk óta először bizonytalanságot láttam az arcán. Azonnal összeszűkült a szemem, de úgy tűnt, nem hajlandó többet elárulni, ezért inkább Emmához fordultam.

- Bocs, nekem mosdóba kell mennem, mindjárt jövök - fordult sarkon a lány egy szempillantás alatt, és már nyoma sem volt. Értetlenül meredtem utána. Akárhányszor csak érdeklődöm felőle, mindig talál valami ürügyet, hogy ne kelljen válaszolnia.

- Valami rosszat mondtam? - néztem segítségkérően a fiúkra, mire ők szinkronban lesütötték a szemüket.

- Nem szeret a múltjáról beszélni - informált Johnny. - És ne is faggasd őt róla, mert pipa lesz.

- Ó... értem, köszi hogy szóltál. Ezt jó tudni - húztam el a szám bűntudatosan. Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy mik az érzékeny pontjai? Ha ő nem, legalább Anya vagy Andrew beavathattak volna, hogy tudjam, mit nem szabad szóba hoznom... Ennek ellenére majd' megölt a kíváncsiság Emma titkától.

Két kör után elfoglaltunk egy sarki bokszot egy-egy pohárral a kezünkben. Míg az enyémben szóda volt, Emmáéban kóla, a két fiúéban pedig sör. Úgy tűnt, őket nem különösen izgatta, hogy másnap suliba kellene mennünk.

- Kimegyek cigizni, jön velem valaki? - állt fel egy idő után Johnny.

- Adams, nem mész? - sandított felém Emma, aki annak ellenére, hogy egészen jóban lettünk, azóta sem hajlandó a keresztnevemen szólítani. Talán soha nem is fog.

- Nem dohányzom - közöltem vele, mert tudtam, hogy ezzel csak el akar tenni láb alól, hogy kettesben lehessen Grant-tel. Én viszont semmiképp nem akartam, hogy bepróbálkozzon a srácnál, az pedig visszautasítsa. Azt a csalódást talán soha nem heverné ki.

Emma úgy nézett rám, hogy a tekintetével akár egy kanál vízbe is bele tudott volna fojtani, de nem adtam meg magam.

- Jól van, megyek egyedül, csak ne veszekedjetek, kérlek - tette fel a két kezét Johnny, és ott hagyott minket hármasban.

Mivel Emma - Grant számára szemmel láthatóan érthetetlen - haragjából adódóan beállt közénk a kínos csend, ezért a lány egy pár jelentőségteljes sóhajtás után inkább feltápászkodott, és azt mondta, hoz valami kaját.

Grant velem szemben ült, és a köztünk lévő teret kitöltő asztalon pihentette a lábát. Rendes körülmények között biztos felháborított volna a túlontúl lazasága, de ezen a helyen teljesen normálisnak számított egy asztallapra felrakott cipő, ezért egy szót sem szólhattam.

- Nem gondoltam volna, hogy nem cigizel - jegyeztem meg. - Nem úgy nézel ki.

- Oké, szóval azért, mert punk vagyok, már rögtön visszaeső kábítós sorozatgyilkosnak tűnök? - értelmezte a hallottakat a maga módján. - Kár, hogy ilyen könnyen lelepleződött a titkos énem, mert pont most akartalak elrabolni, hogy megerőszakoljalak egy sötét sikátorban.

- Ja, már értelek. Nincs is neked semmi közöd a dologhoz, hiszen csak úgy megtetszett ez az életforma... - húztam az agyát, anélkül, hogy reagáltam volna a hülye viccére, mert egyszer nekem is vissza kellett már vágnom a sok kekeckedéséért.

- Mi olyan hihetetlen ebben? - húzta fel a szemöldökét, és miközben mosolygott, apró gödröcskék jelentek meg az arcán.

- Az, hogy én egyik reggel felkelek, eldöntöm, hogy mostantól rocker leszek és hiss-huss, aznap már úgy megyek a suliba? - értetlenkedtem.

- Pontosan így volt - adta meg az értelemszerű választ, mire nekem összeszaladt a szemöldököm. Ezek után felsóhajtott és eltűnt minden humor a hangjából, amire eddig csak ritkán volt példa. - Na jó, komolyan érdekel?

- Igen, komolyan érdekel - feleltem.

- Ha ennyire tudni akarod, elárulom, hogy kilencedikben menő gyereknek számítottam. A suli kosárcsapatában játszottam, a lányok körbeugráltak, a srácok velem akartak lógni, tisztára olyan volt, mint egy álom. Vagyis csak annak tűnt. De úgy éreztem magam, mintha csak egy kibaszott bábu lennék egy kirakatban, akit mindenki megcsodál, de senki nem érdeklődik felőle. Olyan voltam, mint egy átkozott kupa a kosármeccsen: mindenki engem akart, de miután megszerzett, már csak egy darab dísz voltam a polcán, amivel henceghetett, miközben már a következő megszerzésén járt az esze. Elegem lett ebből. Rohadt népszerű voltam, és rohadtul nem volt egy kibaszott barátom sem. Egyik este csak úgy böngésztem a YouTube-on, asszem' kosaras videókat néztem, mikor egyszer csak az ajánlottak közt feldobta a Simple Plan-től a Welcome to my life-ot. Először nem értettem, miért hozott ki ilyen zenét, ugyanis akkoriban még inkább rap-et meg hip-hop-ot hallgattam, de azért kíváncsiságból rámentem, és mikor végighallgattam a számot, rájöttem, hogy ez hiányzott nekem az életemből. Olyan dalok, amelyek nem csak a buliról, a nagymellű nőkről meg a zséről szólnak, hanem határozottan az arcodba tolják az igazságot. Olyan barátok, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én, és akik megértik, mit érzek. Olyan stílus, amivel valahogyan kilógok a sorból, amivel nem veszek el a tömegben, hanem fekete bárányként más lehetek, mint az ész nélkül egy irányba hajtó nyáj. Aznap este egyre több és több ilyen dalt találtam azon a lejátszási listán, mint például a Fat lip-et a Sum 41-tól, vagy a Minority-t a Green Day-től. És akkor eldöntöttem, hogy kidobom a francba az összes menőnek számító ruhámat, és csak feketét fogok hordani, hogy tiltakozzak az ugyanúgy kinéző és gondolkodó, húgyagyú tömeg ellen. Másnap már úgy jelentem meg a suliban, egész nap zene szólt a fülemben és senkihez nem szóltam egy hangot se. Mindenki megbámult és mindenki rólam sugdolózott, de egyikük sem méltatott odajönni hozzám, hogy megkérdezze, mégis mi az ördög bajom van. Le se szartak, de nem különösen bánom, sőt, örülök, hogy még időben kapcsoltam és nem húztam tovább mellettük. Ekkor haverkodtam össze Aino-val és Chad-del, akik beavattak a rocker-lét "minden apró titkába" - rajzolt itt idézőjeleket a levegőbe -, és végre úgy éreztem, vagyok valaki és valóban törődnek velem a népszerűségen túl is. És ez többet számított nekem bármelyik nagymellű, tyúkeszű pompomlánynál vagy győztes kosármeccsnél. Emellett persze ugyanaz maradtam, aki korábban is voltam, annyi különbséggel, hogy végre értelmes okom volt büszkének lennem magamra. Remélem, így már elég világos voltam.

Miután levitte a hangsúlyt, először fel sem fogtam, hogy reagálnom kellene valamit, azon voltam, hogy meg tudjam emészteni a hirtelen rám zúdított személyes történeteit.

- Az előbb azt mondtam, meglep, hogy nem cigizel - kezdtem lassan, előre kigondolva, hogy mit fogok mondani. - De ezek után még az se lepne meg, ha titokban öregek otthonába járnál önkéntesként felolvasni. Legalább most kiderült, hogy semmit nem tudok a rockerekről és kábé egyik rólatok alkotott véleményem sem egyezik a valósággal - adtam meg magam szomorúan.

- Nyugi, sosem késő újat tanulni - mosolyodott el lágyan, és még rám is kacsintott. - Bármikor rábukkanhatsz valami olyanra, amit sosem kerestél, mégis mindennél jobban hiányzott.