- Néha én sem tudom igazán. - sütöttem le a szemem. - Már nem szerettem csinálni, nem hittem magamban és mások se hitték bennem, példának elég Lacibá'. Meg aztán ott volt a térdem is...
- Mi az, hogy volt? Már nem fáj? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Eliza.
- Nem. Két és fél éve hagytam ott a judot, csak nagyon ritkán jön elő a térdfájdalmam, egy intenzív futás vagy sétálás után, esetleg egy hirtelen rossz lépéskor. De amúgy jól van.
- Bálintnak is szar a térde mégse hagyta abba. - mondta Csenge, aki idő közben helyet kapott az egyik padon és öltözni kezdett.
- De Bálint tud is judozni, jók az eredményei és szereti is csinálni. - feleltem diplomatikusan.
- Én nem bírok tovább várni, miért nem vagyunk képesek elfogyni?! - kiáltott fel idegesen valaki az öltözőben. Egy vörös hajú lány volt az, kB 160 cm, fehér oversize pulcsiban és fekete farmerben volt. Neki sem volt helye öltözni. De fogta magát és mégiscsak elkezdett öltözni. Minden cuccát levágta a földre és levette a pulcsiját.
- Fhú, de csípős kedve van. - suttogtam oda Csengének és Elizának, akik csak fehérneműben álltak előttem. Mindketten a kiskönyvük után kutakodtak.
- Ne tudd meg milyen, ha a szőnyegen jön rá. - szörnyedt el Eliza.
- Te küzdöttél már vele? - kérdeztem, mire bólintott egyet - És? Mi volt?
- Véletlenül dobtam rajta egy wazaarit, az edzője ordibált, ő dühöngött és a szó szoros értelmében belevágott a földbe.
- Uh.
- Hé! De ismerős vagy. - jött oda hozzánk egy lány. Csenge és Eliza beállt a mérleg előtt álló sorba én meg ott maradtam az idegen lánnyal, aki... Hát nem is volt annyira idegen.
- Te is nekem. - mondtam.
- Balatoni judo tábor, poloska sztori.
- Bingó! - csaptam össze a tenyerem. – Úristen, hogy is hívnak? Hány éve volt? Úristen!
- Úristen! - nevetett fel. - Aradi Tímea vagyok. Timi. És nem is tudom. Volt vagy négy éve.
- Mi újság veled? Melyik egyesületnél is vagy?
- Jól vagyok köszi, minden oké velem. - mosolyodott el és kiengedte a sötétbarna haját, ami eddig egy gondos lófarokba volt fogva. - Kaposvár. És te?
- Oh én... Én már nem judozok. Abbahagytam.
- Ó. Miért?
- Bonyolult. - legyintettem. - Amúgy Miskolcon voltam, de most már Budapesten élek, de nem a költözés volt az oka... Hagyjuk, hosszú. Hány kilóba versenyzel?
- 57-ben. Az 52-be már semmiképp nem fértem volna be.
- Ismerős. - húztam el a szám. - Ha versenyeznék szerintem egy súlycsoportban lennénk. Bár kétlem, hogy bekerültem volna ebbe a versenybe.
- Naaa, miért?
- Tímea gyere! A fiúk már végeztek! - szólt Timinek egy lány csapattársa.
- Jelölj be Instán, Facebookon, Messengeren, mittudom' én, de még mindenképp beszéljünk.
- Oké. Egyébként Szálkás Réka vagyok!
- Jó, jó. - integetett és elhagyta az öltözőt. Addigra már Csenge és Eliza is végzett. Megfogtam a kiskönyvüket amíg vissza ették a ruhájukat.
- Na? Mennyi a súly?
- Én 52-ben leszek. - mondta Csenge. Mi a szar? Hogy lehet valaki 52 kiló? Hogy lehet valaki ilyen vékony és könnyű?
- Én meg 57-ben.  - valaszolt Eliza.
- Helló. Ki mondta, hogy 57-ben lesz? - lépett mellénk az a vörös hajú, agresszív lány.
- Öhm. Én. - mondta Eliza halkan.
- Ismerős vagy. De nem túlságosan, szóval még nem vertél meg, szóval nem kell tartanom tőled és holnap, ha összekerülünk földbe döngöllek. Hah! - vigyorodott el elégedetlen.
- Nem vagy te egy kicsit bunkó és beképzelt? - förmedtem rá.
- Vagy inkább magabiztos. - javított ki. - Te meg ki vagy? Te sem vagy ismerős. Hány kilóban indulsz?
- Én nem versenyzek.
- Ó, értem. Na mindegy. Amúgy Berki Zoé vagyok. Csak azért mondom, hogy füleld a nevem a holnapi hangosbemondáson. - pillantott Elizára, aki fog csikorgatva tartotta vissza az indulatait. Végül Zoé lekopott, mi meg kimentünk az öltözőből és átvonultunk a csarnokba. Még véletlenül sem azért, hogy megfigyeljük a majdnem meztelen fiúkat. Úúú. :)
Persze még mindig magam alatt vagyok a Balu-Vanda incidens miatt, és nem tudom hogyan szeressek ki Balázsból, hogy hogyan tudnám elfelejteni mindazt, amit vele éltem át... Egy módszer erre a fiúk bámulása. Ohlala.
- Amúgy melyik Gimibe jártok? Vagy... Meséljetek már mi van veletek. - kértem meg a két lányt.
- Én a Hermanba járok bioszra, 11-es vagyok szingli, de amúgy minden oké. - mondta Eliza és elővett egy szendvicset. Most már ehet végre.
- Én a Diósgyőri Gimi sportosztályába. Én is 11-es vagyok, van egy barátom, most végzős, de két évvel idősebb nálam.
- Bukott?
- Nem, dehogy. Csak öt éves angolra jár.
- Á, értem. Akkor jól vagytok?
- Aham.
- És azt elmondjátok, hogy Biáról mit tudtok?
- Biáról? - lepődött meg Csenge. - A valaha volt legjobb barátnődről, aki nyáron akárcsak te, itthagyott minket Biáról?
- Igen. - bólintottam kínosan.
- Nem tudom, nem szoktam vele beszélni. De ha érdekel akkor az úgy volt, hogy tavasszal megsérült és miután felépült elment. Nem értem a logikáját. De azt még hozzá kell fűznöm, hogy a kék öves Lora, aki két hónappal a te távozásod után jelent meg, szintén tavasszal döntött úgy, hogy a Debreceni egyesületbe fog járni és oda is költözik, mint kollégista.
- Hűha. Amúgy milyen volt az a Lora? Mert nekem csak úgy van elraktározva mint "A lány, aki átvette a helyem".
- Fú, jó bunkó volt egyébként. Kétszínű, egoista picsa. De kibaszott jó judos. - mondta ki Csenge az őszinte véleményét. - Mikor vele küzdöttem, 90% volt rá az esély, hogy ő nyer. Pedig egy évvel fiatalabb nálam.
- Engem egyszer úgy megdobott térdelővállal, hogy szó szerint végig nyaltam a tatamit. - mondta Eliza a szendvics majszolása közben.
- Uh. - húztam el a szám. - Amúgy én tökre szomjas vagyok, adtok inni?
- Tessék. - dobott oda nekem egy sárga Apentát Eliza.
- Köszi. - mondtam kedvesen. Kibontottam az üdítőt és beleittam. Ivás közben pásztázni kezdtem a csarnokban folyó eseményeket, és végül megakadt a tekintetem egy srácon.
Azt hittem ezelőtt még sosem láttam őt, de mondhatni rám tört egy felismerés. Szemeztünk egy ideig aztán elmosolyodott és kacsintott egyet. Whoa! Ez volt a belső reakcióm. A külső meg hát: az Apenta kijött az orromon.
- Úristen, fúj. - röhögött fel Csenge.
- Réka. Tartsd csak meg azt az üdcsit nyugodtan. - mondta Eliza undorodva.
- Bocsi. Aú, ez fáj. - dörzsölte meg az orrom, aminek a belseje bizsergett.
- Lányok megvagytok a méréssel? - kérdezte tőlünk (illetve tőlem nem) Gábor.
- Aha. Mehetünk a kocsiba?
- Gyertek, menjünk előre. Bálint meg Szili mindjárt jön, utána majd nyilván a többiek is.
A lányok és Gábor előre mentek, de én elkezdtem feltörölni a földön landolt Apentát egy zsepivel. Miután feltöröltem, kidobtam a zsepit egy kukába. Igen ám, de a kuka mellett állt az a srác, aki rám kacsintott és aki valahonnan nagyon ismerős volt nekem.
- Oké vagy? - kérdezte mosolyogva.
- Persze, hogy oké vagyok. Nincs semmi bajom. - füllentetem, mert igazából még mindig nagyon bizsergett az orrom belseje.
- Az jó. Melyik egyesülettől vagy itt?
- Én öhm. Egyikből sem. Már nem judozok, csak kísérő vagyok.
- Aha. - bólintott - De azelőtt hol judoztál?
- Miskolcon. - feleltem. - És te?
- Budapest.
- Ó. Az öhm. Jó. - mondtam feszengve. Elmondjam neki, hogy én már Pesten élek másfél éve vagy tartsam meg ezt az információt magamnak?
- Amúgy Puskás Ricsi vagyok. Téged, hogy hívnak?
- Réka. Szálkás Réka.
- Letiltasz, ha bejelöllek Instán? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem, dehogy. És te engem? - mosolyodtam el.
Erre ő is mosolyogni kezdett és belépett a telefonján az Instagramba.
- Hogy írjalak be?
- Rekaa alsóvonal szalkas - diktáltam be.
- Hú, de kurva jól nézel ki. - görgette végig azt a néhány képemet.
- Köszi. - mondtam zavartan és visszajelöltem. - Én most megyek, holnap még hátha összefutunk. - köszöntem el, és otthagytam őt. Kifutottam az épületből egyenesen a kisbuszokhoz. Miután mindenki letudta a mérlegelést elmentünk pizzázni és amíg vártunk a megrendelésekre beszélgettünk meg telefonoztunk.
- Hány kilóba mész? - kérdeztem Bálinttól.
- 60. Húzósabb lesz, mint gondoltam.
- Menni fog az. - mosolyogtam rá. - Orsi nem jön el? A tesója nem jön?
- De, találkoztam Lacival méréskor, ő egy súlycsoporttal felettem van. De Orsi beteg lett, úgyhogy erről most lemarad.
- Sajnálom. - mondtam halkan.
Egyébként egy XXL-es sonkás-sajtos kukoricás pizzán osztoztam Elizával és Petivel. És a vacsi alkalmával csináltam pár Insta sztorit. Többek között a rengeteg pizzáról, a társaságról, az étteremről, és csináltam magamról egy olyan boomerang-ot, amin beleharapok egy pizza szeletbe. Nagyon előnyös volt, mondhatom.
Egy kiadós zabálás és röhögcsélés után visszaindultunk a szálláshelyre. Baszki, én olyan jól éreztem most magam. Ezalatt a pár óra alatt olyan honvágyam (jogomban áll használni ezt a szót?) és deja vu érzésem lett, mint még soha. Baszki, én miért hagytam ott a judot meg a csapatot? Nem tudom, komolyan mondom nem tudom, de már késő ezzel foglalkozni, mert akkor így döntöttem, és igenis jól döntöttem!
Lezuhanyoztam és beállítottam az ébresztőmet kereken hét órára, megettem a Snickers-t, amit apa szerzett nekem valahonnan, ittam az Apentából (khm, khm), fogat mostam, háromszor meghallgattam a Reather be című zenét aztán hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Értékelés 5/? nem kell ide semmi. LOL. 

De hosszú... Remélem nem folyik ki a szemetek olvasás közben. 🤣❤