December 6. szerda

Sírtam. Bátran vállalom, hogy sírtam. De a legtöbben az osztályból szintén sírtak. Megrázó volt az árvaház, de végül mosolyt csaltunk a gyerekek arcára. Akik közül egyet igazán megkedveltem...
Viszont! A színjátszás remek volt. Ha meg tudjuk valósítani a tervet, akkor Nádas nem törli el a szakkört. De mindent kezdek az elején.
Reggel a rosegold pulcsimat vettem fel sötétkék farmerrel. A csizma és a kabát a szokásos. A hajam pedig lófarokba fogtam. Hű. Ilyet egyébként ritkán csinálok. Ha nem fánk kontyban van a hajam, akkor kiengedve. Azon belül pedig begöndörítve vagy kivasalva. Mielőtt még fekete lett volna a hajam, bátran hordtam mindenhogy. De így... Mondhatná akárki, hogy fessem át másik színre, vagy mossam sokat. De ez tartós festék, egy darabig biztos nem fog lejönni akkor se, ha naponta háromszor megmosom. És a túl sok mosással csak még jobban tönkre tenném a hajam, ezt meg nem akarom. Igazából fogalmam sincs mit csináljak a hajammal, de hosszú az élet, lesz még alkalmam variálni vele.
Csupán egy kistáskát hoztam, meg egy jó nagy szatyrot, ami tele volt ruhákkal. Tegnap elmondtam Bencének, hogy árvaházba megyek és hogy szükségem lenne ruhákra. Két óra alatt kirámoltuk a szekrényét. Nekem nem volt sok olyan ruhám amit odaadhatnék, neki viszont rengeteg felesleges cucca volt. Miközben válogattam, videochateltem keresztanyuval, hogy melyik ruhákat tegyem félre Zsófinak. Ugyanis a kis unokatesóm felé ruhája az enyém volt, anno.
Szóval elindultam a suliba. Amikor odaértem, akkor a többiek már ott álltak. Valamint az ofő és két idegen tag is. Az egyiknek egy füzet volt a kezében, a másiknak pedig egy fényképezőgép. Ők a suliújságosok.
- Jó reggelt. - köszöntem.
- Neked is. - mondta mindenki és folytatták amit eddig csináltam.
Balu, Marci, Gergő, Levi, Dani és Domi az ikrek IPadjén nézett valamit - hogy mit nézték rajta és, hogy miért hoztak IPadat az iskolába, az örök rejtély marad -, Kitti és Eszter pedig beszélgetett. Pontosabban veszekedett. Levi volt a téma. Eszter pizsama partján derült ki, hogy Eszternek tetszik Levi, Kitti pedig akkor még nem dolgozta fel a szakítást. De most fél füllel elkaptam a beszélgetést (mégsem veszekedés). Kitti engedélyt ad (!) Eszternek arra, hogy epekedjen Levi után. De kedves. XDDD
Az utolsó akire vártunk az Vivi volt. Amikor megérkezett Kántor elmondta, hogy igazából lenne még egy óránk, de Nádas igazgató asszony megengedte nekünk, hogy ellógjuk. Szóval akkor irány az árvaház! A séta hosszú volt, ugyanis jóval a pláza után van az épület. De tulajdonképpen elvoltunk.
Levi arról prédikált a fiúknak (én is hallottam, mert igen hangos volt) egy dinoszauruszos puzzle-t a kezében tartva, hogy neki is kell egy ilyen. A puzzle Balutól származik, egy csomó játékot visz az árváknak. Aw, de édes. Kitti és Eszter sütiket cipeltek  Volt ott muffin, mézeskalács, kókusztekercs, karamellás és csokis sütik, fantaszelet valamint kókusz kockák. Te jóságos ég. Ezt mind tegnap sütötték?
Mikor megérkeztünk a kőből épült, roskadozó épülethez, mindannyiunkat kirázott a hideg. Mintha, egy másik időben lennénk. Hihetetlen, hogy szegény gyerekek itt élnek.
Az ofő ment elől, az osztály utána, a suli újságos hapsik pedig mögöttünk. Egy aulába érkeztünk, annál a közepén pedig egy hatalmas karácsonyfa állt. Egy kissé teltebb nő állt meg előttünk, arcán széles mosoly volt látható.
- De örülök, hogy itt vagytok. Látom hozzátok sok-sok csoki Mikulást, áhh! Játékokat, köszönöm szépen fiatal ember. És mmm... Süteményeket érzek. Mesés. A játékokat kérlek tedd a fa alá, a süteményeket tegyétek arra az asztalra, a csoki mikulásokar pedig ide nekem, megyek és máris odaadom a gyerekeknek.
- De gyorsan beszél. Ti értitek mit mond? - suttogta Gergő.
A lelkes néni ide-oda ugrált, egy idős bácsi pedig bevezetett minket egy szobába. Egy jó nagy szobába. Az egész ki volt szőnyegezve, és csak úgy hemzsegtek a gyerekek. Duruzsoltak, sikítoztak, ám mikor megláttak minket elhallgattak.
- Gyerekek, ők a Munkácsy Mihály Gimnáziumból jöttek, hoztak nektek csokit, sütit...
- Vííííí!!! - sikítoztak fel.
Odarohantak hozzánk és megöleltek minket. Én megúsztam, valamiért nem jött oda hozzám senki. Talán a fekete hajam volt számukra unszimpatikus. Na mindegy, inkább nem gondoltam túl a dolgot. Hát idősebb gyerkőc viszont egy karlendítéssel jelzett nekem, hogy menjek oda hozzájuk. Nyeltem egyet és odalépkedtem az öt személyes társasághoz. Kettő lány és három fiú állt ott. Általános iskolásnak néztem őket, hatodikosok vagy hetedikesek lehettek.
- Sziasztok. - köszöntem halkan.
- Szia. Menő a hajad. - mondta az egyik fiú.
- Köszönöm. - túrtam bele idegesen.
- Nagyon szép vagy. - mondta egy másik fiú. Nem tudtam mire vélni, kedvesen elmosolyodtam.
- Komolyan hoztatok nekünk csokit meg süteményeket? - kérdezte az egyik lány.
Barna haja, frufruja, kék szeme és gyönyörű bőre van, és egy fejjel legalább alacsonyabb nálam. Egy bordó garbó volt rajta, valamint egy fekete nadrág, ami a térdénél lyukas volt.
- Igen. Az a kedves nő biztos ki fogja nektek osztani.
- Babika néni? Lehet, hogy megeszi előlünk. - mondta a harmadik fiú. A beszólásán mind felnevettek, csak én nem meg a lyukas nadrágos kislány.
- Hogy hívnak? - kérdezte a másik lány.
- Réka vagyok.
- Én Vera.
- Patrik.
- Benedek.
- Albert.
- Én pedig Dorka.
- Örülök, hogy megismerhettelek titeket. Én most visszamegyek az osztályomhoz, ha nem baj. - mondtam és ott hagytam őket.
A gyerekek a szőnyegen ültek és ficánkolva nézték a terem másik végében lévő emelyvényt. Ami színpad ként akar funkcionálni. A néni jelent meg rajta és megállt a mikrofon állvány előtt. Elmondott egy kis köszöntő beszédet aztán el kezdett énekelni nekik valami gyerekdalt. Uh.
Fájdalmasan néztem magam elé, de mégis mosoly került az arcomra amikor láttam, hogy a kisebb gyerekek tapsikolnak és sikoltoznak. A nagyok nem voltak ennyire lelkesek inkább az asztalra kipakolt süteményeket nézegették.
A néni elénekelt vagy három dalt és lejött a színpadról. Egyenesen hozzánk.
- Annyira szeretik, ha énekelek nekik. - mondta mosolyogva.
- Oh, az én diákjaimnak is csodaszép a hangja. - mondta Kántor. Már akkor tudtam, hogy bele fogok keveredni. - Balázs és Réka az iskolai énekkar tagjai. Illetve Réka te...
- Tervben van, hogy visszamegyek. - mondtam. - De csak januárban. Vagy februárban.
- Értem. Szóval csodás hangjuk van. Akár énekelhetnének is valamit a gyerekeknek.
- Én biztos, hogy nem. - vágtam rá azonnal. A néni csalódottan nézett rám. - Nyilván nem a gyerekek miatt. Nem tudja milyen nehéz lenne nekem most az éneklés.
- Én nem erőltetem. De nyugodtan elmondhatod miről van szó.
- Nem.
- Értem, persze. Akkor hallgassák csak az én kornyikálásomat. - nevetett fel kínosan és kalimpálni kezdett a kezével. Megbántottam? Teljes mértékben.
- Jó, na. Énekelek valamit. De nem akarok karácsonyosat.
- Bármi lehet, csak ne legyen benne csúnya szó.
- Jó, jó. De mit énekeljek? - töprengtem el és leültem az emelvény melletti lépcsőre.
Igazából nem is azon gondolkodtam, hogy mit énekeljek, hanem azon, hogy fogok-e tudni énekelni. Elvégre nagyon rég volt már, amikor én utoljára énekeltem. Lehet, hogy már nincs is hangom. Te jó ég! Az mekkora égés lenne. És én se bírnám ki. Nem tudom hány perc telt el, de hirtelen Balu termett mellettem.
- Figyelj. Nem muszáj énekelned. Tudom, hogy most nem megy. Elvállalom helyetted.
- Megtennéd? - pillantottam fel rá.
- Persze. A Last Christmas a fejemben van.
- Az nekem is. - mondtam nevetve. Még messze a karácsony, mégis a Last Christmas folyik még a csapból is. - De nem kell. Én most énekelni fogok. - mondtam határozottan és felálltam. Aztán vissza is ültem a székre, mert nem tudtam, hogy mit kéne énekelnem.
- Mit hallgattál utoljára? - kérdezte hirtelen Kitti.
- He?
- Zenét. Melyik volt az a zene amit utoljára hallgattál?
- Ja, ó. Andra Day - Rise Up. - mondtam. Tegnap este, elalvás előtt zt hallgattam. Persze szigorúan fülhallgatóval, nehogy apáék meghallják.
- Énekeld azt! - mondta Eszter tökre lelkesen.
- Ismered a zenét? Nem biztos, hogy ki tudom énekelni. - mondtam és a nyakamhoz nyúltam.
- Már hogyne tudnád? Réka. - fogta meg a kezem Balu - Te vagy a legjobb.
Ezen nem tudtam nem elmosolyodni, annyira jólestek Balu szavai, legszívesebben megcsókoltam volna. De nem tehettem.
- Réka. Jó vagy. Ezt mindenki tudja. - rántott vissza a valóságba Marci.
- De én nem... Én nem tudom kiénekelni.
- De ki tudod! - förmedt rám mindenki, kivéve Vivit.
Még a két suliújságos tag is úgy gondolja, hogy el tudom énekelni a Rise Up-ot. Akkor hajrá! Próbáljuk meg. Végül is csak fél éve énekeltem utoljára és pont ezzel kell kezdenem. Szuper. Mindegy, megcsinálom. Mert én vagyok Szálkás Réka!
Felálltam a kis színpadra, megfogtam a mikrofont és vártam, hogy valaki elindítsa a zenét. A gyerekek izgatottan várták, hogy most mégis mit fogok csinálni. Mesét mondok, vicceket mesélek, vagy énekelek. A harmadik van tervben, már csak az volt a kérdés, hogy menni fog-e. Két kézzel fogtam a mikrofont és éreztem, hogy izzad a tenyerem. Az ideg beleállt a gyomromba és azt hittem lehányom a gyerekeket. A tekintetemmel Balut kerestem, aki ott volt valahol a közöttük. Nem találtam. Pedig az volt az elképzelésem, hogy miközben éneklek őt nézem, hogy megnyugodjak. De marad a B terv. Becsukom a szemem.
A zene elindult, kicsit halk volt, de mindegy, mert nem az lesz a fontos. Hanem én, aki énekelni fog.

~~~

Halihó! 😊💞🍓
Bocsánat a hatalmas szünetért, de nem nagyon élveztem az írást ha a Balhés Gimiről volt szó. Igazából egy kicsit elhagytam magam mostanában az írással, de igyekszem visszarázódni.