Reggel arra ébredtem fel hogy rettenetesen fáj a talpam! Közben pedig azt is éreztem hogy Máté már nincs mellettem. Hol lehet? Lassan nyitottam ki a szemeimet és közbe néztem a szobában. Sehol senki. Csak én vagyok itt meg a lábamat értem hogy fáj. A következő pillanatban pedig az ajtó felé kaptam a fejem, mert valaki benyitott. Méghozzá nem valaki hanem valakik, pontosabban elmondva sorba jött be mindenki a szobába.

- Hogy vagy? - kérdezte rögtön Lili.

- Megvagyok és köszi srácok hogy mindenki jött érdeklődni. - mosolyogtam rájuk, már amennyire tudtam mosolyogni a fájdalomtól.

- Ez csak természetes! - jelentette ki Virág. - Viszont most megyünk és majd ha úgy érzed hogy jobban vagy csak akkor kelj fel. Oké?

- Igen. - bólintottam. Mire mindenki kivonult a szobából, és csak Máté és én maradtunk ott.

- Hogy vagy igazából? - ült le mellém az ágyra és megfogta a kezemet.

- Hát az igazat megvallva rettenetesen fáj a lábam. De azon kívül nincs bajom.

- Hozzak fájdalom csillapítót? - kérdezte, miközben lassan megpróbálta leszedni a kötést a lábamról.

- Nem kell köszi. Szerencsére eléggé magas a fájdalomküszöböm. Egyébként hogy néz ki? - biccentettem a seb felé.

- Nem olyan vészes. Csak látszik és persze még vérzett mert elég mély seb.

- Ühümm. - bólogattam. - Újrakötnéd?

- Persze. Hozom a dobozt. - ment be a fürdő szobába. Majd visszafelé már a kezében volt az elsősegély doboz. Lassan megfogta a lábamat majd óvatosan ismét bekötötte. - Kész is van. - nézett fel rám.

- Nagyon köszönöm! Egyébként nem akarom kihasználni a kedvességedet... - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Nem csinálsz semmi olyasmit!

- Rendben. Akkor esetleg segítenél lemenni a lépcsőn. Nem akarok itt fent lenni egész nap.

- Persze segítek. - emelet fel ismét és most is a nyakát öleltem körbe a karjaimmal. Máté pedig lazán elindult velem le a lépcsőn.

- Nem vagyok nehéz? - kérdeztem összehúzott szemekkel.

- Dehogy! Nyugi, elbírlak. - mosolygott.

- Oké. - döntöttem a fejem neki, miközben engem cipelt.

A konyhában mindenki az asztal körül helyezkedett el. Volt aki evett (Ádi, Lili és Krisz), volt aki olvasott (Virág) és volt aki egyszerűen csak a telefonját nézte (Norbi), de amúgy mindenki beszélgetett mindenkivel.

Miután Máté lerakott az asztalhoz, elment és nekem is meg magának is hozott reggelit. Majd leült mellém és mindketten enni kezdtünk. Közben pedig hallgattuk a többieket.

- Oké! Ezt értem, de hova akarsz így menni? - kérdezte Virág Ádit. Aki ezek szerint valahova menni akart.

- Mer'? - kérdezett vissza teli szájjal.

- Azért mert elég furán néznénk ki! Lili keze be van kötözve, neked egy kékes folt van a fejeden, Panna meg bekötött lábbal alig tud menni!

- Ja, értem. Mondjuk lehet hogy most tényleg mindenki jobban jár ha nem megyünk sehova. - bólogatott.

- Igaza van Virágnak! Most jobb ha maradunk itt és nem megyünk sehova. - egyezett bele Krisz is pedig ő még tegnap tervezte a mai napot.

Reggeli után úgy döntöttünk hogy a teraszon leszünk inkább. Úgyhogy én leültem a nagy kanapéra és kaptam a lábam miatt egy puffot is amire még tudtam támasztani. A hintaágyat Lili és Norbi foglalták el. Krisz és Ádi egy-egy fotelben ültek. Ádi közben meg Virágot lökdöste, aki egy fellógatott olvasó székbe ült bele. Máté meg egyszerűen megoldotta, mert odajött hozzám és elfeküdt a kanapén úgy, hogy a fejét az ölembe hajtotta és becsukta a szemét.
Én mosolyogva kezdtem el simogatni a haját, amivel látszólag nem is volt baja, mert így maradt és mosolygott.

Órákig kint voltunk és ki-ki elfoglalta magát valamivel. Majd egyszer csak hallottuk, hogy nyílik a kapu és valaki bejött az udvarra.

- Hahó! Fiatalok! Merre vagytok? - hallottuk meg Józsi bácsi hangját.

- Itt vagyunk. - válaszolt neki Krisz. Majd Józsi bácsi észrevett minket és nagy mosollyal az arcán elindult felénk.

- Hát itt vagytok. - nézet végig rajtunk, majd ahogy meglátta a különböző sérüléseket úgy változott az arca. - Mi történt veletek?

- Nyugi papa, semmi gond! Csak volt egy kis összetűzése Ádinak és megsérült, meg Lili kezét ugyanaz a hülye szorította meg, Panna meg véletlenül belelépett egy kagylóba. - hadarta el a dolgokat Virág.

- Á, értem. Akkor látok eseménydús eddig a nyaratok. Ugye hogy nem baj hogy mindenki itt maradt?

- Tényleg nem baj. - helyeselt mindenki. Közben pedig körbe néztem. Jó kis csapat lett belőlünk itt a Balaton partján, egy nyaralóban.

- Remek, akkor minden rendben van. - bólintott mosolyogva. - Csak megnézem hogy minden rendben van e a ház körül és már megyek is. - indult el a házba.

Pár óra múlva Józsi bácsi el is búcsúzott, úgyhogy ismét heten maradtunk a nyaralóban. Így aztán mindenki ott maradt a taraszon és a vacsorát is ott ettük meg, majd még beszélgettünk, amikor megcsörrent a telefonom...

"Patrik"  - francba!

- Ki az? Ugye nem ő? - kérdezte rögtön Lili és Virág egyszerre.

- De ő! - szugeráltam a telefont.

- Francba! /Hajh! /Ki? - jöttek a különböző válaszok. Nekem meg hirtelen minden eszembe jutott, ami idén történt és megéreztem hogy e könnyek folynak az arcomon. Ezt egyedül Máté vette észre és magához húzott, majd szorosan megölelt.

- Szóval ki ez a csávó? - kérdezte újra Ádi és Norbi.

- Ez az a srác aki a suliban átvágta és megalázta Pannát, aki miatt olyan szomorú és komor volt a nyár elején.

- Aha. Értjük. - bólogattak. Közben már harmadszorra kezdte újra a telefonom a csöngést. És még mindig ugyanaz a szám és név látszott.

- Na jó adjátok ide! - kérte a telefont Máté, mire elképedve néztem rá. A kezébe vette a telefont, és felvette. (!)

- Heló! - köszönt.
-....
- Hogy én ki vagyok? Panna barátja. - már megint ezt mondta. És ami a legfurább, hogy nekem ettől a mondattól összefutott a gyomrom.
-...
- Igen olyan barátja. Nem, nem tudom adni! Nem akar veled beszélni! Virág sem! És Lili sem.
-.....
- Aha. Értem. Nem érdekel! - forgatta meg a szemeit.
-....
- Hagyjál már a hülyeségekkel! - reagált valamire. Ekkor viszont Ádi és Norbi kokapták a kezéből a telefont és ők szóltak bele.

- Csá haver! Na most figyelj! Nem akarnak veled beszélni a lányok! Panna meg főleg nem! Szóval ha még most leteszed és nem hívod többször akkor nem keresünk meg és mi is békén hagyunk téged! Oké?
-....
- Remek mi is így gondoltuk. Csá! - mondta neki Ádi, majd letette. Mi többiek pislogás nélkül néztünk rájuk.

- Köszönöm srácok! - néztem felváltva hármójukra. Ők pedig csak mosollyal és biccentéssel válaszoltak.

- Hát ezt is lerendeztük! - vigyorogtak, majd össze pacsiztak.

Ezután mindenki visszatért az eddigi tevékenységéhez, ami Virágnak és Ádinak a további civakodás, Lilinek és Norbinak a pihenés, Krisznek a tervezés hogy mikor tud jönni Beth. Én meg most helyet cseréltem Mátéval és most ő ült a kanapén meg meg elfeküdtem és az ő ölébe hajtottam a fejem, mire csak mosolygott és a hajamat piszkálta.