Kecses mozdulatokkal dőlt egyik lábáról a másikra, farka pedig a súlyváltástól fel-le, oldalra bukott a holdfényben, ami fekete bundájára ezüstszínű lehelet-fátylat húzott. Lépteiről le lehetett olvasni a kíváncsiságot, szeméből, aprócska bajszának rezdüléséből, egész lénye a kíváncsiság jól ismert formáját árasztotta. A tető vízereszéről egy lakás erkélyének a korlátjára ugrott, fintorogva húzva össze magát a hideg esőcseppekre, amik fénylő bundáját most elcsúfították, puhásága a meleg szellővel szaladt el előle, helyébe pedig dermesztő fuvallat köszönt újra. Ekkor rázta fel az utca csendjét két ismeretlen férfihang, mindkettő erősen dörzsölte belülről hallószervét, szinte kényszerítette arra, hogy a két férfira koncentráljon a vizes bundája megtisztítása helyett. De bármennyire is volt zavaró az elején a zaj, nem tudta elrejteni túlzott vágyát, ami ösztönösen arra rugdalta, hogy megközelítse az embereket; akiktől becéző simogatást remélt.
- Ah, ne siess már annyira, Chanyeol. Úgysincs hová mennünk, akkor miért rohansz? Fáj a lábam! - nyavalygott az alacsonyabb ember, aki próbálta felvenni a jóval magasabb tempóját - kisebb-nagyobb sikerrel.
- És ki miatt nincs most hova mennünk? - állt meg hirtelen a sietős léptű, karjait pedig széttárta az esőben. Egyiken sem volt semmi vízálló vagy esernyő, ami ellen védelmet élvezhettek volna, így ugyanolyan ázottak voltak, mint ő, aki tovább figyelte virítóan zöld szemével az eseményeket.
- Sajnálom. Már bocsánatot kértem egy párszor, úgysem...
- Úgysem hozza vissza azt a rohadt vonatot a bocsánatkérésed? Igazad van, ez tényleg nem fog bekövetkezni, mint ahogy a megbocsájtásom sem egy darabig! - még messziről is jól látható volt a kisebbik apró remegése, ami kezét támadta be, abban a pillanatban, mikor társa leordította a fejét. A leszidott megállt egy pillanatra, jól érezhető volt körülötte az az aura, ami színtiszta döbbenetet és bűnbánást tartott magában. Viszont itt még nem ért véget a csevelyük, amit vélhetőleg a magasabb már lezártnak tekintett - kikövetkeztetve a hangneméből, persze.
- Miért csinálsz úgy, mintha az univerzum legnagyobb hibáját követtem volna el? Csak egy cseszett vonatról beszélünk, amit lekéstünk, oké, az én hibám, persze. De jön másik; addig pedig beülhetnénk valahova - megigazította a hátán lévő tokot, amiben több mint valószínű, hogy egy hangszer foglalt helyet. Legalább ez nem ázott meg, nem úgy, mint mi, szerencsétlenek. Látszólag a magasabbikat nem hatotta meg a kérlelő hang, mégcsak annyira sem méltatta, hogy szembe forduljon vele, és a szemébe nézve adta volna tudtára, hogy nem kíván tovább vitázni. Így még kínzobb volt neki, mert nem láthatta az arcára kiült érzelmeit, nem szólt hozzá; és ez rosszabb volt az előbbi ordításától is.
- Tudsz bármilyen más megoldást, ami nem kerül pénzbe? Mert tudod, csak úgy mondanám, hogy nekünk abból nincs sok.
Ekkor kezdte megunni a semmibe vezető útjukat a két idegennek, ezért mire agyában döntött, addig testével az alatta helyet kapó konténer tetejére ugrott. Kellő zajt csapva ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet. De míg a felforrt agyú rá sem hederített, addig az alacsonyabb alak felé fordított fejjel bámult rá, majd kisvártatva megindult irányába. Finom mozdulatokkal nyalt mancsára, esze ágában sem volt közelebb menni. Ha már megmentem a bajba jutott seggeteket, akkor legalább had élvezzem ki azt, hogy a kedvemben jársz egy kicsit. Széles mosollyal simult rá keze a víztől ragacsos szőrzetére, és óvatos mozdulatokkal simogatta, kicsalva belőle azt az ingert, ami a külvilág számára dorombolásként fordítható le. Egy hirtelen mozdulattal felkapta az ölébe a szelíd állatot, úgy simítva mellkasához átázott alakját, mint egy puha párnát.
- Chanyeol, Chanyeol! - szaladt vissza a fejét törő emberhez, aki még mindig azon gondolkodott, mit tehetnének a hideg és az egyre nagyobbnak ígérkező vihar ellen.
- Mi van?
- Nézd, mit találtam.
- Na ne, Baek. Hagyjál. Nincs időnk kóbor állatokkal foglalkozni.
- De olyan puha a bundája, nézd már! Hogy dorombol! - simogatta egyre gyakrabban a kezében elnyúlót.
- Tedd le, az is lehet, hogy veszett! Ha megharap, nem viszlek kórházba, mert jelenleg erre sincs pénzünk. - hangsúlyozta ki minden kiejtett szavát, nézésével pedig kellően nyomatékosított. Veszett? Kit nevezel te veszettnek, ember? Hangos nyávogás tört fel az állatból, ami Chanyeolt nézte gyilkos tekintetével.
- Szerintem nem kedvel... - rá sem hederített előbbi felszólalására a kisebbik, inkább a puhaságra figyelt, amit ölelgetett.
- Aish... esküszöm, menthetetlen vagy!
- Nem vagyok az - biggyesztette le a száját, és ijedten kapott a macska után, ami egy hirtelen ugrással landolt a földön, és indult meg egy irányba. Baekhyun rá nézett Chanyeolra ugyan, de az csak egy vállrándítással nyugtázta a dolgot, továbbra sem fordított rájuk nagyobb figyelmet - pedig kellett volna. Egy alig hallható, kellemes hang járta be a környék zord terét, ami szinte körülölelte a vihar előtti csendet. Erre már Chanyeol is felkapta a fejét, de mire hozzászólhatott volna a mellette állóra, az megragadta karját, és húzni kezdte a macska után - ami a hang irányába tartott éppen.
- Nyau-nyau! Merre vagy?
- Baekhyu-
- Sshh! - nézett hátra rá, mutatóujjával száját érintette. - Csak kövess! Azt hiszem, tudom, hogy hozzam helyre a hibámat. - vigyorgott szélesen, amit a másik már tényleg nem tudott hová rakni. Az egyre csak zuhogni látszó esőben a fénylő bundájú macska célegyenesen rohant öreg gazdája ölébe, ahogy az karjaiba zárta a kis teremtményt.
- Ó! Hát megvagy! Már úgy aggódtam miattad, te! - simogatta ki a szemébe hulló vízcseppeket, ami füle hegyén ugyanígy csordogált le a talajra. Szivárványos esernyője alól alig látszott ki, az alig százhatvan centis idős hölgy. - Ah, nagyon szépen köszönöm, hogy segítettétek a hazajutásban az én kis Nyau-nyaumat.
Chanyeol megszeppenve nézett hol az idős hölgyre, hol a macskára, majd párjára is vetett egy hitetlen pillantást. Hihetetlen, hová kerültem alig húsz perc alatt.
- Nagyon aranyos macska ő, örülünk, hogy haza tudtuk segíteni. - mosolygott Baekhyun, aki tudta, mit kell most tennie. - Remélem, nem fázott meg, hideg van idekint, és nemsokára vihar is lesz. - nézett fel az égre, enyhe borzongást játszva a nő előtt.
- Ha van valami, amivel meg tudnám hálálni a segítségüket, most szóljanak. Tényleg igazán hálás vagyok a tettükért, fiaim.
- Nagyon szépen köszönjük, de nem fogadhatjuk el. - rázta a fejét, halvány mosollyal, tovább szorongatva Chanyeol karját háta takarásában.
- Ugyan. Legalább egy csésze forró teát fogadjanak el hálám jeléül. - indult el a maga totyogásra hajló tempójában. - Na, jöjjenek! - biccentett olyan mosollyal, hogy az arcán fel-felbukkanó ráncai is mosolygásba kezdtek. Egymásra nézett a két fiatal, Chanyeolnak kedve lett volna felnevetni, de csak szótlanul hagyta, hogy a karját szorongató tovább húzza a segítőjük után.
Így történt az, hogy a két utcazenész fiatalt, egy kobórnak hitt macska segített azon a késő őszi estén, amikor a hőmérőkbe tett higany mozdulatlan maradt a nulla foknál. Chanyeol pedig már nem is igazán bánta, hogy elkésték azt a vonatot, ami a következő fellépésük helyszínére vitte volna őket, mert így, a vonatút hiányában, megismerhetett egy lágy szívű asszonyt és annak történetét, amit a beizzított kandalló előtt, egy bögre kakaóval - Baekhyun szép mosolyának következtében végül teából kakaó lett - telepedhettek le a szép mintázatú szőnyegre, hogy ott hallgathassák beleéléssel mesélését.

Halihó! ^^

Csak tudod jelentkezni egy újabb szösszenettel, amit a napokban fejeztem be. Nem is mondanék sokmindent erről, csak annyit, hogy élveztem írni, s bár kicsit furcsának tűnhet, hogy egy cica szemszögéből is írtam, de... imádom a macskákat! *-*

Boldog új évet kívánok mindenkinek, legyetek jók! ♥