Másnap Wozzi várt a kapuban. Cukin mosolygott annyira, hogy még a szemei is eltűntek. Kíváncsi szemekkel és egy halvány mosollyal indultam meg kis lénye felé, majd kérdőn felvonva egyik szemöldököm, néztem rá.

-Szia Seo. -mosolygott vidáman, ami miatt én is kezdtem egyre jobban érezni magam.

-Hali Wozzi. Wow, ahogy elnézem, hamar gyógyulós típus vagy. -simítottam végig egyik "volt" sebén az ujjam, ami már sokkal jobban nézett ki.

-Hát.... neked köszönhetően. -bókolt, mire elkuncogtam magam. Olyan kis esetlen.

-Milyen órád lesz? -indultam meg az épület felé.

-Sport. -mosolygott tovább.

-Legalább adtak felmentést, hogy ne kelljen megerőltetned magad? -kérdeztem picit kiakadva.

-Ugyan már. El kell viselnem a fájdalmat. Azt akarom, hogy csak a kis termetem miatt nézzenek le. -húzta ki magát, hogy csak úgy dülledt ki a melle. Az egész olyan vicces hatást keltett, hogy muszáj volt elnevetnem magam. Wozzi csak nézett egy ideig, de végül morci arcot vágva fonta össze mellkasa előtt a kezeit.

Ha lehetséges akkor még jobban elkezdtem nevetni, amit egy pár perc elteltével ő is viszonzott. Jó van na! Nem tehetek róla, hogy úgy nevetek, mint egy haldokló bálna.

Míg mi épp próbáltunk nem meg fulladni, az egyik folyosón feltűnt egy ismerős alak. Szembe jött velünk, de épp hogy csak egy pillantást vetett ránk, majd tovább haladt, illetve bandukolt. Nevetésem abbamaradt és úgy néztem Jungkook után. Nem szólt be, meg semmi.

Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a tegnapi "szertáros esetnél" jóval komolyabb oka volt rá. Az arcával is volt valami fura. Nem jöttem rá, hogy mi, de volt benne valami más.

Gondolataim kavalkádjával köszöntem el Wozzitól és indultam meg a termembe, ahol már Yury várt. Akármennyire is próbáltam az ő tegnapi élménybeszámolójára figyelni, valahogy az, hogy lenyelt véltlen egy kanalat nem hatott érdekesebbnek, mint Jungkook. (Tudom hülye vagyok és hülyékkel is vagyok körülvéve... és még mertem azt mondani, hogy érettebb nálam.)

-Seo! Figyelsz te rám? -kérdezte suttogva, mert közben bejött a tanár. Már válaszoltam volna neki, mikor azonban Jungkook is belépett az ajtón. Mind az 5 érzékszervem hirtelen ráéleződött és úgy figyeltem minden egyes kis rezdülését, mint aki fél, hogy egyszer csak eltűnik.

Csak kis leszidást kapott lévén, hogy csak picit késett, majd elindult a helye felé. Arca minden egyes pontját próbáltam összehasonlítani a tegnapival, de semmire sem jutottam, míg ő csak egyre jobban közeledett.

Hirtelen nézett szemeimbe, ami miatt levegőt is elfelejtettem venni. Egész testemben megfeszültem és szerintem még a szívem is kihagyott egy ütemet. Lassan sétált el mellettem, tartva a szemkontaktust, de akár egy csapásra, szinte minden érzést ki tudtam olvasni a szeméből. Mint mikor megnyitod a csapot és a víz folyni kezd, úgy "ömlött" ki szeméből a megtörtség, fájdalom és a kétségbeesés egy kis fáradsággal keverve.

Sokkolva ültem ugyan úgy a helyemen, pedig ő már rég leült mögém. Agyam nem győzte feldolgozni a látottakat így, mint az agyhalott meredtem rá az asztalomon lévő ceruzámra. Csak kicsit késve fogtam fel, mikor Yury lökdösni kezdett, hogy megnézze élek e még. Egy biccentéssel jeleztem, hogy itt vagyok és hogy nincs semmi bajom, majd az óra nagy részét rajzolgatással és a gondolataimba merüléssel töltöttem.

Minden órán csöndben volt. Nem bántott senkit, nem kommunikált. Csak ült ott és gondolkozott, pont mint én. Ebédnél elég furcsa hatást keltett, mikor az összes haverja hülyéskedett, míg ő csendben ette a kajáját. Én mondom, soha semmikor nem érdekelt senki úgy, mint aznap Kook. Azóta semmit sem tudtam levenni belőle. Csak egy búskomor srác volt érzelmek nélkül....

De aztán jött a testnevelés óra. Igaz egy kicsi kedvem se volt hozzá, de mikor megtudtam, hogy a fiúkkal összevonva leszünk, szinte rohantam  az átöltözéssel. Yurynak már hozzá kellett láncolnia az egyik padhoz, hogy nehogy kirohanjak előtte az öltözőből. Viszont mikor ő végre elkészült és kiértünk az udvarra, teljes szemtanúja lehettem ahogy Jeon Jungkook sportszerelésben áll a sorban.

Igaz, hogy arca így is búskomor volt, de legalább nem ugrotta át az órákat és bejött tesire. Mondjuk szerintem, ha tudja mi fog történni, inkább az egész napot kihagyja...

Tudni illik, hogy a tesitanárunk... nos eléggé szórakozott egy pasas. Persze van mikor a szórakozás neki 20 kör futásból áll, de aznap kitalálta, hogy mivel meleg van így játszunk egy kicsit.

A lényeg az volt, hogy feltöltöttünk egy halom vízibombát, majd két csapatra osztódva kellett az ellenfelet támadni. Azok nyernek, akik a legszárazabbak a játék végére, viszont akik vesztenek... nos azoknak addig kell futniuk míg meg nem szárad a ruhájuk (itt az a bökkenő, hogy utánna meg izzadt leszel).

Így hát fiúk-lányok csapatra osztódtunk, ami nem volt fair, tekintve, hogy a többség cicababa, de legalább Yury és én eltökéltek voltunk. Gyorsan megtöltöttük a bombákat, majd csataalakzat és vártuk a sípszót. Amint ez meg volt, felmarkoltunk egy halom vízibogyót és megiramodtunk a fiúk felé. Feltűnt, hogy Jungkook kicsit mintha elbújt volna, de azért tovább soroztam a srácokat.

Egyre hevesebb lett a küzdelem, egyre többet sipákoltak a lányok, de én akkor sem adtam fel.

Aztán jött a baj.

Az egyik focis elkezdte cukkolni Kookot, hogy milyen gyáva és, hogy miért nem harcol ő is, amit persze nem hagyhatott tétlenül, így szépen  ő is beszállt. Ez azonban annyira elvette a figyelmem, hogy nem vettem észre az előttem épp támadó fiút és így 10 vízibombával a kezemben igyekeztem elugrani előle, amiből az lett, hogy sikeresen megbotlottam a saját lábaimban és egyenesen Jungkookra estem. Neki is volt még pár "fegyvere" így azok is hangos pukkanásokkal durrantak ki közöttünk, ezzel össze is vizezve a létező összes szárazon maradt részünk.

Kicsit köhögve néztem rá a csukott szemmel, halkan szenvedő Jeonra, akin történetesen feküdtem. Furcsa volt közelről látni, de amint a víz "hatni" kezdett, szemeim kikerekedtek, légzésem felgyorsult és szívem csak úgy vert, amit ő érezhetett is, hisz mellkasuk teljesen összeért.

Hirtelen lett világos az a furcsa dolog az arcával kapcsolatban. Le volt alapozva az egész feje így a víznek köszönhetően (mert ugye annyi esze nem volt, hogy vízállót tegyen fel) szépen kezdett "leolvadni" a máz és egyre észrevehetőbbé váltak az arcát borító sebek, zúzódások.

Lassan nyitni kezdte a szemét, majd bágyadtan rám nézett. Valószínűleg nem csak az arcát borították sebek, hanem az egész testét s ezért nagyon fájt neki, ahogy rajta terpeszkedtem. Abban viszont biztos voltam, hogy ezek nem a tegnapi nyomai, ezek teljesen újak voltak.

-Seo.... -nyögte hallkan, (ez volt az első, hogy a nevemen szólított) mire figyelmem ismét neki szenteltem... mármint a jelennek, de az arcom ugyan olyan kétségbe esett volt.

-I...igen? -kérdeztem makogva, mire fájdalmasan elmosolyodott.

-Ez nagyon fáj. -lehelte, majd ismét felnyögött a végén. Gyorsan másztam le róla s húztam fel a földről, lehetőleg a leggyorsabban.

-A...az arcod... -motyogtam halkan, mire ő lefehéredett és arcához nyúlva szedett le egy kis vizes alapozót. Hirtelen lobbant düh a szemeibe és lett hirtelenjében ideges. Erőteljesen lökött félre és rohant be az épületbe, hátra hagyva a többieket.

-É... én... -mondtam volna neki, de akkora már hűlt helye volt. Olyan gyorsan történt minden.

-Sajnálom. -suttogtam magam elé, hisz már úgy sem hallhatta.

Ayo Kookies! Nos először is bocsánat a késésért, meg azért, hogy az eleje kicsit bénácska lett. Fogalmam sem volt, hogy hogy kéne elkezdeni s ezért nem sorolható legjobb kezdéseim közé. 😶😞
Továbbá nagyon köszönöm a vote-okat💓 és kérek mindenkit a további "nyomhagyásra", beleértve a kommentelést is, mivel az is nagyon fontos lenne, hogy kapjak visszajezéseket.😊😘
Szép éjszakát!🌼🌸🌸🌹🌹

Sunny out