*Yoongi*

Miután ott hagytam az iskolát, minden egyes nap csak gondolkodtam, miközben a szüleim nyakán élősködtem.
Nap mint nap végig pörgettem az elmémben az eddig történt dolgokat, legfőképpen amit Vele tettem. Túlságosan is makacs voltam, néha pedig önző is a magam módján.
Miért tettem mindezt? Miért bántottam Őt? Mi volt ezzel a célom? Mire volt ez jó?
Ehhez hasonló felesleges kérdések cikáztak a fejemben.
De ami történt, az megtörtént. Elűztem magamtól és hagytam, hogy valaki más elvegye tőlem.
Szánalmas. Ilyen mélyre süllyedtem?

Minden egyes nap unatkoztam, nem volt semmi teendőm. Néha játszottam picit, néha olvastam (ami nem igen vall rám) és elmászkáltam random helyekre. De Nélküle minden átlagon aluli volt.

Ezért egy nap elhatároztam, hogy visszairatkozom, bármibe is kerüljön.

*Az igazgatóiból kiérkezvén*

-Nos, akkor üdv ismét köztük. Remélem nem fog mégtöbb galibát okozni-mondta a diri zárásképpen

Bólintottam egyet, jelezvén, hogy megértettem, majd egy hatalmas vigyorral az arcomon zártam be magam mögött az ajtót.

Utam a rég ismert osztály teremhez vezetett, ahol egy hosszú loboncot véltem felfedezni, így miután tudatosult bennem, hogy Ő az, elindultam felé. Már majdnem odaértem, amikor egy erőteljes lendülettel beleütközött egy srácba, aminek következtében hátraesett a formás kis fenekére.
Felsegítettem, majd elmosolyodtam, és megszólaltam.

-Szia Minjae...-mondtam

Nem válaszolt...egy pillanatig, mintha lefagyott volna körülöttünk minden és mindenki. Mintha megállt volna az idő. Csak némán bámultuk egymást. Tudtam. Tudtam, hogy még szeret engem. Már csak a pillantásából is felismerem. Ugyanígy figyelt engem, amikor még együtt voltunk és nem váltam egy barommá.

-Hiányoztál...-folyt le gyönyörűszép arcán egy könnycsepp
-Oh istenem, ne sírj te lány-nevettem el magam, majd az ujjammal letöröltem azt a fránya könnycseppet, ami elmerte csúfítani bájos vonásait
-Yoongi??! Te meg mit keresel itt? Engedd el őt!-ütötte ki Changkyun, Minjae kezét az enyémből, majd magával vonszolta

Én ezt nem hagytam annyiban és megfogtam az életemnek egyetlen, értelmét jelentő személynek a másik kezét. Nem mertem erősen fogni, nehogy szétszakadjon (képletesen fogalmazva) az a lány, akit valaha is a legjobban szerettem és még most is szeretek.

-Azt mondtam engedd el!-kiáltotta Chankyun, mire mégerősebben húzta magával, így kicsúszott MiMi puha, kicsiny keze az enyéim közül

Vajon vissza jön hozzám?

*Minjae*

-Changkyun, ez fáj!-próbáltam meg kirántani kezemet erős szorítása közül

Gondolom meghallotta ezt, mert szorítása enyhült.
Hirtelen megállt, majd elengedte a kezemet és felém fordult.

-Azt hittem szeretsz-vágott szomorú arcot
-Changkyun...
-Ne. Ne mondj semmit, kérlek. Meginogtál?-kérdezte így hirtelenjében
-Én...-nem tudtam mit mondjak
-Nem emlékszel, hogy amikor megbántott én mentem utánad és vígasztaltalak meg?-fakadt ki
-Tudom...
-Olyan jól ment minden, amíg vissza nem jött...-fordított nekem hátat

Kezemet vállára tettem, hogy megnyugtassam vegyes érzelmeit, de hasztalan volt. Leseperte magáról azokat.
Nem tudtam, hogy mit tegyek, és ez zavart. Nagyon is. Az eszem Changkyun-hoz húzott, de a szívem Yoongi-hoz. Válaszút elé kerültem...

-Erre, most nézz magadra. Teljesen összezavart téged.-sóhajtotta
-Changkyun...-kezdtem bele, de mire felnéztem, már hűlt helyét találtam.

Tétlenül álltam ott, ahol eredetileg voltam.

-MiMi! Gyere gyorsan!-futott felém Hongki, majd megragadta a csuklómat és magával ráncigált

Már leszokhatnának erről.

-Mi történt? Mi a baj?-kérdeztem
-Nem, tudom, csak annyit hallottam, hogy valaki verekszik. Ez izgalmas lesz-vigyorodott el

Amint odaértünk a lépcső kanyarba lelassítottam, és megállva kifújtam a benn rekedt levegőt.
Jézusom, most esküszöm lefutottam a Maratont. Megfulladok.

-Minjae, még csak 2 lépcső fordulót futottunk, ne mondd már, hogy ennyitől kifáradtál-nevette el magát ő is, miután észrevette, hogy megálltam
-Te könnyen beszélsz, még az atlétika csapatban is benne vagy-legyezgettem magam
-De rajtam még plusz zsírtömeg is van
-Milyen zsírtömeg? Annyi zsírod sincsen, mint egy töpörtyűnek-feltem, mire elnevette magát
-Na futás, mindjárt ott vagyunk-ragadta meg ismét a kezem

Oh Istenem...

Amikor odaértünk a "tett" helyszínére egy rakás diák állta körbe a verekedéstől nyögő embereket. Utat törtem magamnak a hatalmas csordában, majd helyesbítettem. A verekedéstől nyögő két embert.

-Álljatok le!-kiáltottam teli torokból, mire a levegő is megfagyott körülöttünk (képletesen szólva).

--------------------------
Nos ez lenne a 12.fejezet ^^
Hogy tetszett nektek? :D
Az ihletet Samuel új albumjának köszönhetem :D

UI: Egy rossz hírt is közölnöm kell veletek...Már csak 1 rész van hátra :c