Szeptember 12.

Lassan de biztosan, elérkezett a születésnapom. Én nem, de YoungRa annál inkább várta, amit nem tudott leplezni. Mindig, mikor meglátott egy pajkos mosoly jelent meg az arcán, belegondolva, hogyan is fog meglepni azzal a sütivel, amit kértem tőle. YuNa is eléggé furcsán viselkedett, tudtam, hogy készül valamire, de nem igazán számítottam nagy dologra. Egészen addig, amíg ki nem léptem az autóból, és be nem tévedtem az osztályterembe.

Furcsálltam, hogy nem válaszolt reggel a hívásaimra, és nem kért meg, hogy dobjuk el őt is a suliig. Mintha eltűnt volna, nem adott magáról életjelet. Azonnal leesett, hogy miért is viselkedett így. A székemre erősített lufik színesen nyújtóztak a plafon felé, miközben a rajtuk lógó dísz úgy kunkorodott, mint a malac farka. Az asztal tele volt szórva konfettivel, amin egy nagy, becsomagolt doboz díszelgett, mellette pedig YuNa, csillogó szemekkel, és végtelen nagy boldogsággal.

- Boldog születésnapot! - állt fel, és ölelt magához. - Most, hogy beléptél a tizenkilenc évesek körébe, ideje lenne elmennünk bebaszni.

- Ja, jó lenne. - sóhajtottam fel. Rick biztos nem díjazná. A végén még eljátszaná, hogy a májam mit szólna mindehhez, és a kis előadása után megint nem lenne kedvem élni. Nem hülye az az ember, tudja, hogyan kell elvenni az érdeklődésemet valami iránt, ami neki nem tetszik.

Leültem, és felnéztem a lufikra. Csoda, hogy nem emelkedett fel a székem. YuNa türelmetlenségében elém tolta az ajándékomat, némán kérve, hogy bontsam már ki végre. Eleget téve a kíváncsiságának, hogyan is fogok reagálni rá, kibontottam a csomagolásból, igyekezve úgy, hogy ne szakadjon el, majd a dobozt is felnyitottam.

A szám tátva maradt, mosolyom szinte az arcomra fagyott, mikor megláttam a pólót. Na igen, ezért nem szeretek ajándékot kapni. Most úgy nézek ki, mint a csivavák, evés előtt.

- Tetszik? - bólintottam egyet, és kivettem a fekete pólót, amire egy kedves felirat volt varrva. Ezt kézzel készítette, ő maga. Nem vette a boltban, ami csak még jobban esett. Volt annyi benne, hogy fáradozzon nekem egy ilyet összehozni.

- Nagyon. Köszönöm. - fordultam felé, és öleltem át még egyszer. A felirat másik fele nyilván nála volt, mert az enyém a #1 Best Friends volt. Amint elengedtem, lehúzta a kardigánja cipzárját, és széttárta az anyagot, hogy megláthassam a párját.

- Igazából bűntudatom van. Neked készítettem ajándékot, de én is hordom. Kicsit olyan, mintha ürügyként használtalak volna.

- Ne butáskodj. Ez így még jobb. A következő szünetben én is átveszem! - csillantak fel a szemeim. Az óra hamarosan elkezdődik, így lesöpörtem a konfettit, egyenesen a táskámba, amit YuNa hangos nevetéssel díjazott, a lufikat pedig átkötöttem a szék mögé, hogy ne legyenek útban.

Becsöngetés előtt harminc másodperccel megérkezett NamJoon is. A légkör rögtön megfagyott, mindenki elhalkult, és a férfire szegezte a pillantását. Ahogy én is. Mintha a tegnapi sebei ismét felszakadtak volna, most még több fedte a testét. Hogy lehet ennyiszer megsérülni? Én is szerencsétlen vagyok, mégsem hordozom magamon a jegyeit. Ennyire komolyan lennének az ő gondjai? Vagy csak ennyire meg akarja mutatni az utcai suhanc társainak, hogy ő a főnök?

- Ne nézd már! - csapott a vállamra YuNa, amitől észbe kaptam, és rögtön leszegtem a tekintetem. NamJoon leült mellénk, ahol a helye volt, majd nagyot sóhajtva elővette a füzeteit. Órán a tanárnak egy hangja sem volt, mit is keres tíz lufi a székem mögött lebegve. Nem úgy, mint az elöl ülő bolond triónak. Egyfolytában azt nézték, mikor tudnak idejönni hozzám, és megjegyzéseket tenni, de én nem adtam alájuk a lovat. Amint kicsöngettek, kirobbantam a teremből, egészen a női mosdóig, ahol gyorsan átvettem a pólómat, és visszaindultam a terem felé.

Már a folyosón hallottam két nagyon ismerős, pukkanó hangot, de nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, elvégre a többi osztályban olyan dolgok szoktak történni, amik már határosak a csodákkal. Jó, hogy nem idéztek még meg egy démont se. A múltkor is egy hatalmas pentagramma díszelgett a táblán, amit YuNa-val nem tudtunk hova tenni, így rögtön ki is jöttünk onnan.

- Hagyjátok már abba! Miért zavar titeket, hogy ezek itt vannak? Gyerekesen viselkedtek! - hallottam meg barátnőm hangját. A terembe érve láttam, amint taszigálni kezdi a három lányt, akik tűvel a kezükben oda akartak férfi a sarokba berúgott székemhez, amin a lufik voltak.

- Mik vagytok ti, óvodások? Francnak kell ez a nagy felhajtás. Feltűnési viszketegségetek van? - nevetett fel SongMin. Haragosan sóhajtottam egyet, és megindultam feléjük, amit csak az egyikőjük vett észre. Csendesen arrébb állt, de tekintetéből ugyan az a gúny, és lenézés tükröződött, mint a másik kettőből.

- Mi vagyunk a gyerekesek? Te kilencedik óta basztatsz minket, csak azért, mert féltékeny vagy. Állj arrébb, amíg szépen mondom! - szegeztem gyilkos pillantást HwaYun-ra. A lány keresztbe fonta a karját, és megvető pillantással nézett végig rajtam. Amint meglátta a pólómat, elnevette magát, és a fejében kavargó gondolatokat meg is akarta osztani velem, ám ekkor közbelépett egy eddig külső szemlélőként viselkedő ember is.

NamJoon felállt, majd HwaYun mögé lépett, aki észre se vette, nem úgy, mint a másik kettő. Tekintetük egy pillanat alatt vált riadtá, míg NamJoon csak csendben méregette az előtte állót.

- Arrébb állnál? - szólalt fel, amitől HwaYun megremegett. Előre lépett, mielőtt hátrafordult volna a férfi felé.

- Mivan?

- Útban vagy. Állj arrébb. - nem parancsolt, inkább szigorúan kért, amitől a lány védelme teljes mértékben összetört. Fújtatva ment vissza a padjához, és ült le, otthagyva minket. A másik kettő, akár a pincsi kutyák követté őt, és halkan sugdolózni kezdtek, mi is volt ez, miközben én nem tudtam levenni a szemem a férfiről. Tekintete az enyémbe fonódott, ezért halványan biccentettem egyet, köszönetképp. Lehet nem nekem akart segíteni, de végül is ő üldözte el őket, ami nekem nem ment volna. Ő csak intett felém, majd felkapta a táskáját, és elindult az ajtó felé.

- Ebbe meg mi ütött? Még van hat óránk. - szólalt meg YuNa, mikor leültem mellé. Megvontam a vállamat, és elnéztem az üresen hagyott helye felé, ahol a padból kikandikáló füzetébe botlottam. Odaléptem, hogy megnézzem, tényleg ő hagyta-e itt, de az elején levő név gyorsan elárulta a választ. Odacsúsztattam YuNa-nak, aki felnevetett és belerakta a táskám elejébe. - Te találtad meg. Te adod vissza neki.

Haragosan sóhajtottam egyet, de nem szóltam semmit, elvégre becsöngettek, a tanár pedig máris a katedra mögött termett, a hetest várva. Nem értem minek kell még ez a gyerekes jelentés, elvégre bárkitől meg tudja kérdezni a hiányzókat. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, ott van fent a táblán a nevük, szóval tényleg feleslegesen koptatják a szájukat a jelentők.

YuNa tisztában van vele, hogy utálok otthon bulizni. Ha már nem mehetek el sehova, akkor ne is ünnepeljünk semmit zenés mulatsággal. Éppen ezért nem erőltette az utolsó kicsöngő után, hogy át akarna jönni. Még azt se kérte, hogy vigyük haza, csak kikísért Rickhez, akinek a mosoly helyett most mély bú ült ki az arcára.

Ahogy elé értem, próbáltam átadni neki a jókedvemet, hátha csak bal lábbal kelt fel, de nem tudtam. Szemei arról árulkodtak, hogy nagy baj van, ami megrémisztett. Pláne akkor, mikor tenyerébe fogta a kezem, és térdre ereszkedett előttem, hogy felnézhessen rám.

- Elizabeth. - szólított nevemen, ami már eleve rossz jelző volt. Soha nem engedte meg magának, hogy tegezzen, vagy kimondja a nevemet. Most mégis megtette. - A húgodról van szó.

- Történt valami YoungRa-val? - kérdeztem rá, mire ő lehunyta a szemét. YuNa se tudta hova tenni ezt a viselkedését, a lány olyan szinten belefeledkezett ebbe a különös légkörbe, hogy elfelejtett hazaindulni.

- YoungRa-t ma.. Meglőtték. Be kellett vinni a kórházba.