Álmodok. Tudom, hiszen nincsenek fájdalmaim, sebeim. Jól érzem magam ott, ahol épp lebegek. A feketeség minden irányból körbevesz, mégsem félek. Tudom, hogy még élek, ezt nem kérdőjelezem meg. Helyette inkább várok.

A sötétség birodalmából egy apró fehér pont zökkentett ki. Úgy ragyogott, mint égen a csillag, mégsem volt valami biztató. Áradt belőle a keserűség, a szomorúság, és a bűn. Nem tudnám megmondani, miért gondolom ezt, egyszerűen csak.. Érzem.

Lassan felém kúszott, én pedig kinyújtva a kezem, tenyerem közé vettem. Mint egy apró szív, ütemesen dobogott, és lebegett egyre közelebb hozzám. Egyenesen a mellkasomba.

Hirtelen fehér robbanás tört a szemem világa elé, én pedig egy ismerős helyen ébredtem. Ez az a kisbolt, ahova néha lejárok vásárolni. Ahova YoungRa is lejött, azon a napon.

Lábaim nem érték a földet, lebegtem, akár egy szellem. A testemet én irányítottam, így megragadva a polcot, átnéztem a mellettem levő sorba. Szemeim a kétszeresükre tágultak, mikor megláttam YoungRa-t KungSoo-val, ahogy a kínálat között válogat, nagy mosollyal az arcán. Mégis mi folyik itt? Már megint milyen játékot űz velem az a nő?

Válasz helyett NamJoon jelent meg mellettem. Ügyet sem vetett YoungRa-ra, ő is csak nézelődött a fűszerek között. Mintha nem is ismerné. Vártam, mi fog történni, hiszen ez pontosan olyan, mint azon a napon. Sőt, ez az a sötét nap, mikor Young-ra meghalt. De NamJoon nem foglalkozott vele. Békésen szedegette a neki kellő árut a kosarába.

Ekkor jelent meg a harmadik fél is, akire egyáltalán nem számítottam. Úgy süvített el mellettem, még a vállamon is átment, elvégre én most nem vagyok itt. Pisztolyát kivette a kabátjából, és NamJoon felé célzott, de a férfi kiszúrta, mire készül, és még idejében leguggolt. A kosár kiesett a kezéből, YoungRa pedig összeesett a golyó miatt, ami a testébe fúródott.

Minden megállt. Akárcsak a halálomkor, mikor az autó, és az egész világ megfagyott, most a kis bolt vásárlói dermedtek szoborrá. A másik sorból egy hosszú szoknyás nő lépett ki, hasonlóan nem a földön, hanem a levegőben járva, mint én. Haja kontyba fogott, szemei kifejezőek, és határozottak. Tudtam, hogy ki ő.

- Az, amit te tudtál, téves. - jelentette ki. Megállt NamJoon mellett, és kivette a kabátjába bújtatott fegyvert, majd az mellé tette, ami MinHyun-nak is volt. - Ez a férfi nem tehet semmiről.

- Azért volt nála, mert félt, hogy bármikor elkaphatja. - folytattam, ő pedig bólintott. Így, hogy tudom a hátterét a dolgoknak nem volt nehéz kitalálni, mit keres nála a fegyver. Idő közben bizonyára megjött az esze, hogy nem tarthatna magánál ilyen veszélyes eszközt, ezért hanyagolta. De az én történetemben letartóztatták. - Miért mutatod ezt most meg nekem? Már nem számít!

- De igen, Elizabeth, most jobban számít, mint valaha. - megráztam a fejem, és egy óvatlan lépést tettem hátra fele. - Túl fogod élni. De ennek ára van. Emlékszel, mit mondott az a férfi? Tönkre fog tenni. Ebben a szituációban már nem NamJoon lesz a célpont.

- Hanem YoungRa. Azért, hogy szenvedjek. - feleltem rémült tekintettel. Ő maga mondta, hogy kiirt mindent, ami kedves nekem. Mivel én is útban vagyok, így velem fog először végezni. Először a családommal, aztán pedig személyesen. - Ez nem történhet meg! Mit tegyek, hogy ne történjen meg?- kérdeztem. Nem felelt, csak keresztbe fonta a karját, és várakozó tekintettel nézett rám továbbra is. - Nem fogom tudni megmenteni őket? Átvertél? - kiáltottam fel.

- Életet életért.

- Doktor úr, ébredezik! - hallottam meg egy ismeretlen hangot. A következő pillanatban valaki szétfeszítette a szemem, és egy lámpával akarta kiégetni a retinámat, amitől hunyorogni kezdtem.

- Az állapota stabil, életjelenségek rendben vannak. Elizabeth, ébren van? - kérdezte. Lassan kinyitottam a szemem, és felmértem, hogy az előttem álló férfi nagy valószínűséggel az orvos, aki megmentett. Bólogatni kezdtem, és fel akartam emelni a kezem, de amint elemelkedett az ágyról, erőtlenül visszahuppant. - Ne akarj még mozogni. Egy ideig nem fogsz tudni. A sebedet összevarrtuk, és kaptál vért, de a szédülést sajnos nem tudjuk kiküszöbölni. Szerencsére nem ért semmilyen fontos szervet. Érzel fájdalmat valahol?

- Igen. A hasamnál, és a végtagjaimba. - adtam őszinte választ. Mindjárt meghalok, olyan érzésem van. Mindenem sajog, nyíllal belé a szúró érzés, a kés által okozott seb pedig.. Leírni se tudom.

- Kapjon még fájdalomcsillapítót. Állítsák rá az egyik főnővért. Éjjelre nappalra. - adta ki az utasítást, mire a mellette levő nő meghajolt, és kiment a szobából. Behívom a többieket. Vannak, akik már tűnök ültek, hogy felébredj. - mosolyodott el a férfi.

Mielőtt bejöhettek volna, kinéztem az ablakon. Tekintetem találkozott NamJoonéval, azonban egyikünk se mosolygott. Ő azért, mert most aggódta át a fél délutánt értem, én pedig azért...

Mert meg kell halnom érte.

Rick volt az első, aki betért a szobába. NamJoon eltűnt az ablakból, de nem jött be. Először azt se tudta, mit mondjon. Nyitotta, és aztán el is harapta a száját, hang azonban nem jött ki. Elmosolyodtam, és inkább én kezdeményeztem, mert tudtam, mit akar hallani.

- Sajnálom. Meg kellett volna, hogy várjalak, de pánikba estem, hogy az a férfi elkapja NamJoon-t.

- Őszintén szólva, majdnem felhívtam az apját. Egy ekkora ügyet nem lehet besöpörni az asztal alá. Mit fog nekik mondani, ha hazajönnek?

- Semmit. - vontam vállat. - Nem kell tudniuk róla. Addigra kiengednek, és ha nem mozdulok hirtelen, akkor soha nem is fogják megtudni. Kérlek Rick, értsd meg, ha ezt most elmondanám az apámnak... Nem akarom, hogy megint veszekedjünk. Ahogy azt se, hogy kirúgjanak. Legyen ez a kettőnk titka, és én elintézem a többit. - tudom, hogy nem tetszik neki az ötlet. Az elmúlt hónapokban többször is eljátszottam ezt vele, amiért szerintem már darabokra hasítottam a lelkét vagy az idegrendszerét, most mégis ezt kérem tőle ismét.

- Rendben. Maga fog a sírba tenni. - jegyezte meg.

- Köszönöm. Beküldenéd NamJoon-t? Szeretnék vele is beszélni, mielőtt a gyógyszerektől megint bekábulok. - Rick csak bólintott. Kiment, pár másodperc múlva pedig már bent is volt a másik férfi.

- Sajnálom. - hajtott fejet, miközben leült mellém.

- Ugyan mit?

- Ne csináld ezt! Mind a ketten tudjuk, hogy miattam vagy itt.

- Nem, ez nem igaz - vágtam rá. - Az miatt a szemét rohadék miatt vagyok itt, aki nem hagy titeket élni, és már engem is célba vett. Ez végképp nem a te hibád.

- Ha nem hagytam volna, hogy a közelembe férkőzz, most nem történt volna ez meg!

- NamJoon. Ne mondj már ekkora baromságokat, most nem tudok behúzni. - sóhajtottam. - Inkább azt találjuk ki, hogyan kapjuk el. Legközelebb biztosan megöli az egyikünket.

- Ez már legyen a rendőrség gondja. - lágyan megfogta a kezem, de alig ért hozzám. Félt, hogy fájdalmat okoz. Ujjbegyével cirógatta a kézfejem, amit halványan ugyan, de éreztem.

- Hogy érted? Nincs bizonyítékunk.

- De van. Iszonyat nagy mákunk volt, ha egy ilyen tragikus helyzetben mondhatok ilyet. A hely, ahol leszúrt, még pont belelógott a szemközti étterem kinti kamerájába, így közvetlen bizonyítékunk van ellene. Már csak meg kell találniuk.

Nagyon örültem ennek, mégsem tudtam mit mondani rá, ezért magamra erőltettem egy mosolyt, és úgy fordítottam meg a tenyerem, hogy meg tudjam fogni NamJoon kezét. Megkönnyebbültem. Ezek szerint, ha meg kell halnom, már nem fogja őket semmilyen veszély fenyegetni. A férfit rövides időn belül elkapják.

Azonban ez mégsem volt ilyen egyszerű. Ha így lenne, értelmetlen volna a halálom. Élhetnék én is vele, velük, boldogan. De amint ez a gondolat átfutott a fejemen, NamJoon mögött - aki nem láthatta amúgy se - megjelent az a nő, aki az álmomat is mutatta. Nem mondott vagy tett semmit, mégis értettem, mit akar. Már csak abból, hogy ismét látni engedi magát. Ha nem halok meg, nem kapják el azt a szemetet, és YoungRa meghal. Az én távozásom mindenképp szükséges. Ez az ára annak, hogy egész eddig velük lehettem, megtudhattam az igazságot, és, hogy megmenthetem őket. De ha ez így van... Miért fáj a szívem?

- NamJoon. Egy dolgot kérlek, soha ne felejts el. Bármit teszek, mindig szeretni foglak.