Május 6.

Egész nap NamJoon mellett voltam. Igyekeztem ápolgatni, és elterelni a gondolataimat, mert amint visszajöttem, és megláttam a békésen alvó arcát, elsírtam magam. Mielőtt felébreszthettem volna, kifutottam a mosdóba, és hideg vízzel megmostam az arcomat, hogy észhez térjek. Itt nem szabad arra gondolnom, ami a jelenemben történt, elvégre az még messze van. Ráadásul, ha bejelenteném a férfinek, hogy az anyja októberben kórházba fog kerülni, hülyének nézne. Nem keverhetem össze az idősíkokat.

- Lizzy, most már haza kéne menned. A szüleid nem fogják jó szemmel nézni, hogy ennyi ideig távol maradsz.

- Nem akarlak itt hagyni. A végén még elásod a gyógyszereket ahelyett, hogy bevennéd őket.

- Van benne valami. - mosolyodott el. Kezem alá csúsztatva az övét megfogta, és a mellkasára húzva kissé meg is szorította. - De megleszek. Holnap pedig találkozunk a suliban.

- Nem hiszem, hogy szeretném ha jönnél. Inkább gyógyulj meg. - vágtam rá rögtön, de már előre látom, hogy feleslegesen. Úgyis jönni fog, ha akar. Senki se parancsolhat neki.

- Ma még pihenek, és holnapra kutya bajom se lesz. Na, indulj, ne várasd meg a szüleidet. Írj, ha otthon vagy.

- Nincs is meg a számod! - jelentettem be felháborodva. Jó is, hogy felhozta a témát. Most legalább elkérhetem a telefonszámát.

---------------------

Otthon, mintha mi sem történt volna, bekamuztam egy csomó mindent, hogy mit is csináltam YuNa-éknál, majd felmentem YoungRa-hoz, aki épp hegedűzött. A szokásos módon leültem az ágyára, és hallgattam a kellemes dallamokat, de amint a lányra néztem, elszomorodtam. Eszembe jutott, mekkora csalódás érte, mikor nem mentem velük kirándulni, holott az egy családi program lett volna. Ahelyett NamJoon-nal töltöttem az időmet, ráadásul egy napot még lógtam is az iskolából. Azaz fogok. Elvégre az a jelenben történt meg, hónapokkal később. Ez egyre bonyolultabb. Miért nem tudok két felé szakadni, hogy mindenkinek jó legyen?

Október 7.

Most értem el arra a pontra, hogy kijelenthetem, a jelenemben, és a múltamban levő NamJoon egy és ugyan az. Viselkedésre, pimaszságra, és természetesen perverzségre is. Mikor reggel felébredtem, megígérte, hogy ma is itt alszik velem, de az iskolát kihagyná, mert az anyjánál szeretne lenni. Én persze beleegyeztem, de nem örültem neki, hogy az érettségi évében kihagy, egyre több napot.

Most pedig épp a suli felé tartva, YuNa-val chatelve azon gondolkodom, vajon hogyan tovább. Illetve az is megfordult a fejemben, hogy van e tovább. NamJoon szeret, ahogy én is őt, és mire oda érünk elérem nála, hogy minden egyes problémáját ossza meg velem. Így, ha az a feltevésem lenne igaz, hogy valaki felbérelte YoungRa megölésére, nem történne meg, mert együtt kitalálnánk valamit.

De honnan fogom tudni, hogy vége? Örökké imbolyogni fogok a jelen, és a múlt között? Legalább i s addig, amíg el nem érem azt a bizonyos szeptemberi napot. Jó lenne ismét kapcsolatba kerülni azzal a nővel, csakhogy ő nem akkor bukkan fel, amikor én azt szeretném.

NamJoon nélkül most szürke és hétköznapi volt az iskola. Eddig YuNa társaságára vágytam, de most, hogy ő is itt van, nem érzem teljesnek magam. Pedig azt se lehet mondani, hogy annyira sokat beszélgetnénk, amíg itt vagyunk.

Az órák unalmasan teltek, szinte nem is hittem el, mikor kicsöngettek. Ennyire lassú, és fárasztó még sosem volt egy nap se. Úgy érzem, mint akinek kivették az agyát, megnyúzták volna, aztán úgy dobták volna bele a fejembe. Egyszóval szarul.

YuNa kikísért a parkolóig, de ott el is köszönt. Megy bevásárolni, amit végre egyedül is megtehet, mert az anyjának fontos dolga akadt. Szerettem volna vele menni, de érthetetlen okból azt láttam rajta, hogy repes az örömtől, hogy végre magára marad. Jó érzés lehet néha a saját gondolataiddal végigjárni egy boltot, akár egy egyszerű közértet, akár egy nagy áruházat. Éppen ezért hagytam, és elindultam Rick felé.

Mielőtt beszállhattam volna a kocsiba, oldalra néztem, már nem is tudom miért. Akkor, abban a pillanatban áldottam az eget, hogy megláttam a kapucniját éppen magára húzó férfit, aki túlzottan is ismerős volt. NamJoon a másik utcába tért be, és tűnt el egy pillanat alatt a szemem elől.

Ezzel nem is lett volna baj, hiszen biztosan dolgozni megy. De itt már két tényező is elbizonytalanított. Az egyik az volt, hogy tudtommal esténként megy dolgozni, de mióta összejöttünk, valamiért kihagyja azokat. A másik, amiért a lábam magától kezdett el mozdulni, és amiért ott hagytam Ricket, az MinHyun volt.

Hatalmas fekete kabátja nem tudta elrejteni bosszúra szomjazó, vérmes arcát, amivel a férfi után nézett. Egyenesen arra fordult, amerre NamJoon is tartott. Én pedig mindenféle bejelentés nélkül, futni kezdtem. Nem utánuk, hisz akkor esélyem sincs szólni NamJoonnak a veszélyről, hanem a fő utcán futottam tovább, ahogy csak a lábaim bírták. Betértem egy kis átvezető szakaszra, és abban reménykedtem, hogy a férfi elé érek, azonban ez a visszájára fordult.

MinHyun pont oda fordult be, ahol én voltam. Nem habozott, céltudatos, és határozott volt, mikor a kabátjába mélyen elrejtett kést belém döfte. Egyenesen a hasamba, amitől a karjára fogtam, de a fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy összeestem, ezzel elengedve a férfit.

- Minden a te hibád! Dögölj meg ott ahol vagy. Nem fogsz még egyszer beleköpni a levesembe! - sziszegte irtózatos dühvel a hangjában. Nem volt erős semmire, csak arra, hogy a falnak dőlve felnézzek rá. Elmosolyodtam.

- Nem fogok meghalni. Elérem, hogy a börtönben rohadj meg. - szavaimat nem tudtam komolyan venni, a szúró fájdalom, és a haláltól való félelem elvette a hangom, én mégis próbálkoztam.

- Ha túléled, kiirtok mindent, ami kedves neked az életedben. - egy gúnyos mosoly keretében sarkon fordult, és otthagyott, mégis úgy éreztem, hogy én megtettem mindent.

Kezem a sebemhez szorítottam, amiből ömlött a vér. A látásom homályosodni kezdett, mégse kiáltoztam segítségért. Talán azért, mert sokkot kaptam, de talán azért, mert az életem úgysem az én kezemben van. Úgy érzem, az a nő irányít mindent, és ez is csak a leróni való tartozásaim egyik része.

- Lizzy! Hé, Lizzy! - hallottam meg a nevem. Lehunytam a szemem, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom, de semmi sem változott. Mikor meghallottam az ismerős hangot, rögtön felé vetettem a tekintetem. Megijedtem.

- Ne! NamJoon, el kell menned!

- Mi? Dehogy megyek! Hívok mentőt! A kurva életbe is! - hangja ugyan olyan zaklatott volt, mint az enyém. Kezét az enyémre tette, ezzel bepiszkítva bőrét a véremmel, és elővette a telefonját. Ekkor fogtam a karjára, és amennyire erőtlen valóm engedte, ellöktem magamtól.

- Kérlek. Menned kell. Téged keres. - egyáltalán, hogy tudta kicselezni? Hogyan került a férfi mögé? - Én rendben leszek, Rick hamarosan megtalál. - és ha ezt túlélem, jól leszid, amiért nélküle mentem el.

Láttam rajta, hogy vitatkozik saját magával. Mégis, a kérésemnek eleget téve felállt, és elfutott, aminek én most jobban örültem, mint bármi másnak. Legalább ő biztonságban lesz. Ha MinHyun valamiért visszajött volna, biztosan megöli. Lehet NamJoon akármilyen ügyes, közelharcba még nem került a férfivel, és sajnos azt kell mondjam, hogy esélye se lenne. Az az ember nem játszik tisztán, NamJoonnal ellentétben.

- Kisasszony! - Rick hangos lépteit hallottam meg magam mellől. Leguggolt, és a sebemre nézett, ami már annyira vérzett, hogy a ruhámat teljesen befogta. Ekkor tört rám a zokogás. Tudtam, hogy baj van, mivel a fájdalom enyhülni kezdett, a kezeimet nem bírtam mozgatni, a pánik pedig eluralkodott rajtam. - Tartson ki, hívom a mentőket! Miért nem várt meg.. - tette hozzá roppant csendben.

- Rick... - szólítottam meg, de ekkor már a kezében volt a telefon. - Erről apáék nem tudhatnak.

- Ne beszéljen.

- Kérlek! - szűrtem a fogai közül. Mielőtt elájulok, el kell neki mondanom. - Ne szólj nekik. Kérlek.

Nem tudom, hogy válaszolt e. Ahogy azt se, hogy vajon bejutottam-e a kórházba. Szemeimre hirtelen tört rá a nehéz érzés, és húzták le pilláimat. Soha nem féltem még ennyire.