- Mit keresel itt? - kérdezte. Hangjából nem tükröződött a haragja, ezért kicsit megnyugodtam, azonban testtartása merev volt, mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Anyja nem nézett rám, fia tekintetét próbálta elkapni, aki láthatólag minden figyelmét nekem szentelte. Mivel egyikünk se volt hajlandó megszólalni - én pedig válaszolni - így a nő vette át a stafétát.

- Neked hozta el a házit. Hol voltál? - vonta kérdőre. - Azt hittem suliba mentél reggel.

- Be kellett ugranom a munkahelyemre helyettesíteni. - magyarázta. Az anyja rögtön elfogadta, én azonban nem hittem neki. Nem tudnám megmagyarázni ezt az érzést, egyszerűen csak nem tudtam hinni neki. - Menjünk ki. - biccentett oldalra fejével, az ajtó felé. Aprót bólintva felálltam, vállamra vettem a táskámat, és meghajolva az asszony előtt kimentem a járdára. Rick mozgolódni kezdett a kocsiban, én azonban mielőtt még NamJoon mellém érhetet volna meglegyintettem a kezem. Tudtam, hogy nem fog ott maradni, de ezzel azt akartam jelezni neki, hogy nem kell a közelemben lennie.

Amint a férfi kiért, egy óvatlan pillantást vetve rám elindult az egyik irányba. Nem mondott semmit, még csak inteni se intett, hogy kövessem, mégis elindultam utána, viszonylag nagy léptekben, hogy utolérjem. Nem mentünk messze, csupán csak a városra néző domboldalhoz sétáltunk, ahol átlendült a korláton, és leült a hideg fémre. Hátra néztem, de Rick-nek még a nyomát se láttam, így megkerültem a korlátot, és felültem mellé.

- Mit kerestél nálunk?

- Téged. - adtam őszinte választ. - Nem voltál suliba. - vontam vállat. Nem nézett rám, mégis úgy éreztem, hogy figyel. Arca kifejezéstelen volt, szemeiből láttam, hogy fáradt. Ezek szerint megint fent volt este.

- Mit mondott az anyám? - ekkor fordult először felém. Ahogy én is. Látni akartam mit gondol, még akkor is, ha ez számomra lehetetlennek bizonyult abban a pillanatban. Kim NamJoon-ban senki se tud olvasni, hacsak ki nem ülnek az érzései az arcára. Azonban ebben a pillanatban úgy nézett ki a fejéből, mint aki meg akar halni.

- Sok mindent nem. - ingattam meg a fejem. - Amikről mesélt, azt te már elmondtad. - elégedetten bólintott. Gondolom most nyeregben érzi magát, hogy időben jött haza, és még csírájában fojtotta el a helyzetet, mielőtt az anyja elkezdhetett volna regélni. - NamJoon.. Ha kérdeznék valamit, akkor tudnál rá őszintén válaszolni?

- Az attól függ.

- Akkor mindegy. - vágtam rá rögtön. Nincs szükségem hazugságokra, abból kaptam eleget. Ha nem akar válaszolni, nem erőltetem.

- Mondjad. - elmélyült hangja parancsként kúszott a fülembe, és győzött meg arról, hogy kérdezzek. Utálom, hogy ilyen hatással van rám. Nem tartozom neki semmivel, mégis képes olyan helyzetbe hozni, ami egyszerre bizsergető, és ijesztő.

- Ugye sose tennéd meg azt, hogy MinHyun-nak mész? Ne provokáld kérlek. - tettem hozzá, mielőtt megszólalhatna.

- Ez most honnan jött?

- Félek. Illetve féltelek. Az az ember őrült. Ha egyszer utolér, vagy elkap... Vagy egyszerűen csak fegyvert ránt, esélyed se lesz ellene. Ezért kérlek, hogy ne keresd. Nem tudom, hol voltál az elmúlt két napban, de.. Csak ne menj a közelébe. - gondolataim összeszedetlenek voltak, ami most a beszédemben is megnyilvánult. NamJoon még az apróbb megállásaim ellenére is végighallgatott, bár arcán láttam a tiltakozás jeleit.

- Milyen ironikus. - sóhajtott fel. Ajkai gúnyos mosolyra görbültek, szemeivel szinte dorgálva mért fel. - Ha jól emlékszem, te sem fogadtál szót, mikor ugyan ezt kértem.

- Sajnálom. - fordultam el. Arcomat a vállam elé lógó hajam rejtette, aminek most nagyon örültem. Nem akarom, hogy lássa, mennyire gyenge leszek miatta. - Most már tudom, milyen érzés. Nem akarom, hogy bántson. - eddig csak azzal foglalkoztam, hogy valamilyen módon, mindegy, minek a feláldozása árán megmentsem YoungRa-t. Most viszont tudom, hogy NamJoon-t is meg kell, és őszintén szólva nem bánom. Nem tett semmi rosszat, csak kibaszott vele az élet, amit igyekszik kezelni.

Súrlódás hangját hallottam, így ismét visszanéztem felé, azonban a férfi már nem mellettem, hanem egyenesen előttem volt. Karjait a csípőm mellé emelte, ott fogott rá a korlátra, így teljesen közrefogva a testemet. Mivel meg kellett tartanom az egyensúlyomat, nem hajolhattam hátra, így nagyon közel voltunk egymáshoz, ami látszólag őt nem érdekelte.

- Én is félek. - suttogta. Senki se volt a közelünkben, mégis úgy mondta, mintha hétpecsétes titok lenne. - Eddig csak anyámat kellett megvédenem attól a balfasztól, de most már téged is. Ha még egyszer kezet emel rád, megölöm. Kérdés nélkül.

- Ne! - az ő hangjához képest kissé hangosan kiáltottam fel. Kezemmel megragadtam a felsőjét, talán a kapaszkodás miatt, de talán azért, hogy közel tartsam magamhoz. Félek, hogy ez a beszélgetés is oda fog vezetni, hogy itt hagy. - Ne mondj ilyet. Nem tennéd meg.

- De igen, Elizabeth. - vágta rá. - Még mindig nem tudod, hogy ez az oldalam mire képes. Ha megint bántana, megölném. - olyan természetességgel beszélt egy ilyen dologról, mintha az mindennapos lenne. És ez rettentően megijesztett. Ugyanis így, hogy ránézek, és látom az elszántságát, hiszek neki. Tudom, hogy megtenné.

- Miért? - böktem ki. Teljesen elvesztem a történetemben, mintha már nem én lennék a főszereplő, csak egy báb, aki nem ért semmit, mi miért történik. Már nem tudom, mit akarok, nem tudom kiszámítani mi fog történni. És ez mind NamJoon hibája. Az ő határozott és erős jelleme miatt gyengültem el, és most ez miatt nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Nem válaszolt. Szemeiben valami különleges csillogást fedeztem fel, amit eddig még sosem láttam. Arcára lágy mosoly húzódott, tenyerét pedig lassan felcsúsztatta az arcomra. Minden olyan gyorsan történt, felfogni sem volt időm, pedig elég egyértelmű volt, hogy mire készül, mikor elkezdett közeledni felém.

Vele ellentétben én nem csuktam le a szemem. Nem tudtam. Annyira meglepett, hogy NamJoon pont itt, egy ilyen beszélgetés után teszi ezt, hogy egészen addig nem is tértem magamhoz, amíg el nem húzódott. Azonnal elkapta a tekintetemet, de nem mondott semmit. Ujjával cirógatta a bőrömet, mosolya azóta is ott ül az arcán.

- Most.. Eléggé kínos helyzetbe hoztál. - motyogtam az orrom alatt. Halkan felnevetett, és elengedett, de nem távolodott el tőlem. - Ezt most azért csináltad, hogy összezavarj?

- Nem. - jelentette ki rögtön a kérdésem után. Nem hezitált, tehát komolyan gondolja. - Ez egy figyelmeztetés volt. Már akkor el kellett volna menekülj, mikor javasoltam még az elején. Most már, Elizabeth, - vett egy mély levegőt, és reszketegen fújta ki - Nem engedlek el. Magam mellett tartalak, amíg csak lehet.