A kocsi leparkolt a kapu előtt, mi pedig kicsatoltuk az öveinket, és már épp szálltunk volna ki. De mire YuNa kinyitotta volna az ajtót, az nyílt magától, Rick segítségével, aki futva megkerülte a járművet.

- Egyre itt leszek. - nézett rám. Bólintottam egyet, majd intettem felé, és megvártam, míg visszaül. Az ajtó csapódása, a motor zúgása, és a kocsi távolodó alakja jelezte, hogy végre fellélegezhetek, és most pár óráig élvezhetem az életem. Amint beléptünk a nagy vaskapun, amit idén zöldre festettek, rögtön elénk álltak.

YuNa teljesen befeszült, mikor meglátta, kik vannak előttünk, én viszont csak felvont szemöldökkel meredtem rájuk. A rágót úgy rágták, mint amikor a tehenek kérődznek, rúzsuk virított, akár a hóba fagyott rózsa, szemeik pedig feketén villogtak a sok smink miatt.

- Látom idén is nagynak képzelitek magatokat. Fuvar, meg inas? Mégis kik vagytok ti? - húzta el a száját, gúnyos tekintettel.

- Úgy látom, ez már három éve izgatja a fantáziádat, de sajnos idén is azt kell mondanom, amit tavaly. - szólaltam fel. - Semmi közöd hozzá.

- Csak tudnám, mire van ilyen nagy pofád, kisegér. - szólalt meg a másik. - A fehér haj manapság kiment a divatból.

- Ahogy a rikító vörös rúzs is. Kivéve persze, ha suli után dolgotok van a sarkon. - megragadtam YuNa kezét, és oldalra húzva elléptünk a bolond trió mellől, mielőtt még olyan mélységekbe süllyednek, amit már én se tolerálok. Vannak emberek, akik későn érők, így még fél felnőtt fejjel is lealacsonyodnak arra a szintre, hogy kritizálják a másikat. Imádok vitatkozni, ezért néha én is el szoktam engedni magam, de alapjába véve magamtól nem megyek neki senkinek ok nélkül. Nem úgy, mint ők.

- Ne hallgass rájuk. - nézett rám YuNa. A terem felé fordulva megráztam a fejem, és széles mosolyra húztam a számat. Nem számít. Nem fogom rosszul érezni magam ezek miatt. Nekem is megvan a magam élete, a magam kis titkaival, és nekik is. Az előbbiből, és az elmúlt három évből kiindulva elég zűrös életük lehet, ha másokon élik ki a haragjukat. Pláne JiSoo. Általában ő szokott kezdeményezni, és a legtöbbet piszkálódni. Néha már sajnálom, hogy nem tud kinőni a gyerekes játszadozásaiból.

Amint beértünk a terembe, egyszerre sóhajtottunk fel. A helyünket elfoglalták, pedig három éve mindig ugyan oda telepedünk le. Az ablak melletti harmadik padsor ideális volt arra, hogy ha unatkoztam órán, akkor a tanár észrevétele nélkül kinézzek az ablakon, a fákra bambulva. Most viszont csak legelöl, és leghátul van hely.

- Na? Hova? - nézett rám tanácstalan fejjel.

- Nem tudom. Elől túlságosan szem előtt vagyunk, hátul meg.. Nem akarok NamJoon közelében lenni. - vontam vállat.

- Még mindig nem tetted túl magad rajta? - horkantott fel bosszúsan.

- Még mindig nem hiszed el azt, amit mondanak róla? - vágtam rá rögtön. YuNa döntött, így elindultunk a hátsó padsor felé, ami szintén az ablak mellett van, de veszélyes környéken.

- Szerintem, ha átgondolnád, te se hinnél a szóbeszédnek. - én a belső széket, ő pedig a külsőt foglalta el. Mintha nem is történt volna helyváltoztatás. Ő mindig is szeretett ott ülni, mert így bármikor el tudott futni az ajtó fele, én pedig szerettem belül lenni, elvégre itt el tudok bújni a tanár szeme elől.

- Mindig sebes az arca, és olyan mogorva kinézete van, mint egy huligánnak. - lenéztem a padra, és kopogni kezdtem a körmeimmel. Nem szeretek erről beszélni. Még a férfi gondolatától is félek, nemhogy a vele való találkozástól.

- Téged pedig mindenhova furikáznak, és néha olyan nagyra ki tudod nyitni a szádat, hogy az elnököt is simán leszólnád. Mégse néz senki maffiózónak.

- Nem, csak egy beképzelt arisztokrata libának. - suttogtam magam elé, nehogy a végén meghallják az elöl ülők, és helyeselni kezdjenek. Régebben sokat gondoltam az iskolaváltásra, de mindenhol ez lenne, amint meglátnák, hogy nem az apám hoz be minden nap. A direkt ilyen célra létrehozott iskolákban pedig tényleg csak a pénzes apák gyerekei járnak, akik arra büszkék, ami a szüleiknek van, de saját maguk nem tudnának megteremteni belőle semmit. Én nem akarok ilyen lenni. Olyanná fogok válni, amilyen anyám is. Megdolgozok azért, amim van. Illetve lesz.

- De az sem igaz. - tette vállamra a kezét, majd egy gyengéd mosollyal az arcán arra ösztönzött, hogy igazat adjak neki, és bólintsak. Kim NamJoon körül rengeteg pletyka kering, és YuNa-nak igazat adva egyiket sem tudja senki bizonyítani, hogy igazak lennének. De ha valamiről sokan mondanak egyfélét, akkor arra több esély van, hogy valósággá válik. A férfi szinte sose beszél, csak bejön, és mikor kicsöngetnek el is megy. De mindig tele van különböző sebekkel, amiket vagy magának provokált ki, vagy gondok vannak otthon. Valamiért nem tudok az utóbbira gondolni. Csak rá kell nézni, és azonnal meglátja az ember azt a sötétséget, ami a tekintetéből árad. Mint aki ölni is képes lenne. Ráadásul eddig bármiféle baj történt az osztályban, mindig NamJoon felé terelődött a gyanú.

A becsöngetést követően mindenki levonult a tornaterembe, ahol az igazgató hosszas beszéde után, megtört elmével, és fájó sarokkal tértünk vissza a termekbe. Az ezt követő tíz perces szünetben első dolgom volt átöltözni, és kiélvezni a cipőm nyújtotta kényelmet. Ezt nem lehet szavakba önteni, ezt tapasztalni kell. Mint mikor egy nehéz nap után kikapcsolod a melltartódat. Vagy leveszed a zoknidat. Számomra ezek az apró felüdülések jelentik az életet.

A tanárunk kedves, de mégis szigorú tekintettel mért végig minket, és jegyezte meg, hogy mindenki csinosabb lett a nyár alatt. Természetesen ezt a lányokra értette, a fiúkhoz semmi jó szót nem közölt, nehogy elbízzák magukat, és már most randalírozzanak az óráján. A fegyelmezéssel még itt-ott gondok vannak, de melyik férfi képes negyvenöt percet végig ülni csendben, ha ott vannak körülötte a haverjai?

Mikor kiejtette azt a szót, hogy szünet, hirtelen mindenki előtt ott termett egy lap, valamint egy tökéletesen fogó toll, a jegyzeteléshez. A tanár ölébe vette a táskáját, és a kis noteszét kezdte keresgélni, amibe lefirkantotta az utolsó megbeszélésük alkalmával, ám ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta az egyetlen hiányzó személy, aki nem jelent meg az évnyitón.

- Nahát, NamJoon. - nézett rá az osztályfőnök. - Téged is látni? - a férfi mélyen meghajolt, majd odaadott egy papírt a tanárnak, aki hümmögve fejet hajtott, és a helyére küldte. A helyére, ami pontosan mellettünk volt, a középső padsorban. Ha kettesben maradunk, én megfojtom YuNa-t.

Nem tudta elrejteni magát a kíváncsi szemek elől, amik az arcát bámulták. Szája fel volt repedve, arcán egy már félig begyógyult seb éktelenkedett. Jobb kezén levő bütykei sebesek voltak, amit nem tudott lemosni, ezért messziről úgy tűnt, mintha még mindig vérezne. Erre mondja azt valaki, hogy nem huligán!

A nap végeztével mindenki energiával telve hagyta el a termet. Csak mi ketten maradtunk, mert nem voltam hajlandó felállni.

- Hé! Mennünk kellene. Öt perc, és egy. - mondta YuNa, Rickre célozva. Sóhajtottam egyet, és az előttem álló fa helyett felnéztem az égre.

- Miért nem lehet normális életem? - kérdeztem. A lány visszaült mellém, és megfogta a kezem, de én megráztam a fejem. - Én is szeretnék bulikba menni. Új arcokkal ismerkedni. Vagy csak sétálni egyet a folyó mentén. De nem tudok, mert valaki mindig lesz a nyomomban. - ha nem Rick, akkor veszélyes emberek, akik majd általam akarják megzsarolni apámat.

- Figyelj. Nem tudok erre mit mondani, mert nem élek ebben, és soha nem is fogok. - igaza van. Egy olyannak panaszkodni, mint YuNa egyszerre felesleges, és paraszt dolog tőlem. Eléggé szegény családból származik. Mindenük, ami van, kemény munkával lett előteremtve. YuNa már tizenhárom évesen is dolgozott, persze nem papíron. Ahhoz meg kellett várnia, amíg betölti a tizenhatot, de mindenképp segíteni akart az anyjának, ezért eljárt a környéken élő öregekhez takarítani. - De inkább legyél biztonságban, minthogy minden nap rettegned kelljen, mikor rabolnak el.

- Ez így nem élet. - jelentettem ki. Felálltam, hátamra vettem a táskámat, és elindultam kifelé. Még csak el sem köszöntem a lánytól, mikor beültem a kocsiba. Tudtam, hogy nem jön velem, elvégre azonnal elfordult jobbra, amerre lakik. Rick elindult, de az első piros lámpánál hátra nézett, biztató mosollyal az arcán.

- Milyen volt az első nap? - kérdezte. Kicsatoltam az övemet, és átültem közvetlenül mögé, hogy ne lásson rám. Nem volt kedvem beszélgetni. Ideges voltam, és rettentő közel a síráshoz. Az életem egy nagy igazságtalanság, és bármikor szívesen elcserélném valaki olyannal, aki normális.