Április 16.

Álmomban ismét visszamentem az időben. Most már tudom, hogy ez is a valóság, csak épp a múltban. Meg kell változtatnom valamit azért, hogy a jelenben ne történjen meg ismét az a tragédia. De még mindig itt motoszkál egy kérdés a fejemben, ami nem hagy nyugodni. Mi lesz, ha elérek szeptember tizenkettedikéhez, és YoungRa túléli? A két világ összemosódik, és visszatérek a normális életemhez? Vagy ugyanezt a kettős játszmámat fogom tovább vinni? Nincs kitől kérdezzek, de egyelőre még van időm kitalálni.

A reggeli után beültem Rick mögé a kocsiba, és elindultunk a suliba. YuNa haja még a válláig ért, elvégre ha jól emlékszem előző héten vágatta le. Azonban, mikor majd felébredek tudom, hogy már a lapockájáig fog érni. Mindig is gyorsan nőtt a haja, amit irigylek.

Eléggé összezavar a tudat, hogy a múltban vagyok. Nem kell aggódnom z érettségi miatt, elvégre most nem lesz semmi év végén. YuNa-t sem kell azzal vigasztalnom, hogy majd megbékél az apja, mert még nem is beszéltek erről. Ez a békés múlt, az pedig a zűrös jelen. Egyelőre.

Amint becsöngettek, szétnéztem a termen. Nagyon sokan hiányoznak, amitől én szabadabbnak érzem magam, pláne azért, mert az általam utált személy sem ül a hátsó sorban. Mennyivel kényelmesebb, hogy itt még az ablak felőli oldalnál, a második padban ülünk. Ha nem foglalták volna el még év elején, akkor a jelenemben is ott lennék, nem pedig Kim NamJoon mellett.

Az első óra zavartalanul telt. Azt csinálhattunk, amit akartunk, mivel a tanár is lebetegedett, ahogy hat másik osztálytársunk is. Nem is emlékeztem ilyen napra. Lehet, hogy most nagy hasznát venném egy akkoriban vezetett naplónak. Tudnám, mikor mi fog történni, mire kell figyelnem. Sajnos eléggé feledékeny vagyok, így attól függetlenül, hogy mindez már megtörtént egyszer velem, nem emlékszem semmire. Azt nem szabad elfelejtenem, hogy ez a múltam. Nem hagyhatom, hogy a két sík összekeveredjen, mert lebukok. Vagy beleőrülök.

A második szünetben YuNa azonnal elővette a szendvicsét, amit úgy kezdett el majszolni, mint aki hat napja nem evett egy falatot se. Nem akartam elszakítani a szenvedélyes táplálkozásából, ezért felálltam, és elindultam a mosdó felé. Szerencsémre senki sem volt bent, ezért elfoglaltam a középső helyiséget, ám mikor kiléptem onnan, egyenesen NamJoon elé kerültem.

A víz csobogó hangja szépen lassan elhalkult, beállt kettőnk között a kínos csend.

- Te meg mit... - bassza meg! - ugrott be a felismerés. Nem kellett két másodperc se, hogy eszembe jusson. A nyár folyamán az iskolán elvégeztek pár újítást, ami magával hordozta a mosdók átalakítását is. A női lett a férfi, és a férfi lett a női. De ez akkor van, nem pedig most. Hogy nem vettem észre a fülkék előtt levő piszoárokat?

Nem tudtam mit mondani az előttem álló férfinak. Csak tátott szájjal némán makogtam valamit, de hang nem jött ki a torkomon. Ő azonban gyanúsan csöndes, és nyugodt volt. Mindig így viselkedett? Most, hogy belegondolok, még sosem láttam érzelmet az arcára vetülni. Ami elég ijesztő.

A kínos pillanat egy másodperc alatt tört darabjaira. A veszély kopogtatott az ajtón, két másik férfival, akik épp most léptek be a mosdóba. Hangosan nevetve fordultak a piszoárok felé, de a többit már nem láthattam, mivel NamJoon a vállamra fogva betuszkolt a fülkébe, és magunkra zárta az ajtót. Felháborodottságomban nagyra nyitottam a számat, ám ő a tenyerével elcsitított. Mutató ujját ajkai elé emelte, és az ajtó keskeny résén keresztül nézett kifelé, mikor is tűnnek el a többiek.

Annyit beszéltek, hogy ha nem is leskelődött volna, akkor is meg tudtam volna tippelni, mikor mennek ki. Amint bezárult az ajtó, kirobbantam a férfi mellől, és nem érdekelve, ki lát meg kijönni a férfi mosdóból, visszaszaladtam a terembe. Ilyen kínos szituációba még sosem kerültem! Úgy ég az arcom, mintha megpofoztak volna.

Leültem YuNa mellé, aki rögtön észrevette a bőröm színét. Perverz mosolyra húzta a száját, és szokásához híven bökdösni kezdett.

- Mi történt? Mitől lángolsz?

- Fogd be. Ez nem olyan dolog, amiről beszélnem kéne. - vontam vállat. Nagyot nevetve engedte el a témát, és pakolt ki a következő órára. Még az órarendet se tudom, annyira kavarognak a gondolataim. Mi történt volna, ha lebukok? Mindenkinek szétterjesztették volna, hogy egy perverz vagyok, amiért a fiú mosdóban kötöttem ki. A végén még azt is kitalálták volna, hogy biztosan meghúzott valaki, és otthagyott. Ismerem az iskola diákjait, tudom, mire képesek. Tavaly egy lány ezért iratkozott ki innen. Mert annyira rászálltak, hogy maradandó sérülést okoztak a lelkén, amiért pszichológushoz járt.

NamJoon csak csöngetéskor jött be a terembe. Nem nézett rám, én viszont végig őt figyeltem, ahogy leül a helyére. A földet bámulta, és némán haladt a többiek mellett, akik ügyet sem vetettek rá. Mintha nem is létezne. Jobb is lenne.

Az utolsó óránk tesi volt, amin szerencsére kosaraztunk. Az egyetlen dolog, amiért ,,szeretem" az osztályomat, az a csapatjáték. Imádok játszani, pláne akkor, ha jó a közösség. A három grácia leült a padra, a hamis felmentésüket szorongatva, és pötyögni kezdtek a telefonjukon, miközben mi lejátszottunk két korrekt meccset. A harmadikra sajnos más nem volt idő, pedig döntetlen lett az állás, ezért megbeszéltük a tanárral, hogy holnap bepótoljuk. Kicsit előrehaladtunk az anyaggal, ezért belefér ez a két óra játék.

YuNa villámsebességgel öltözött vissza, és köszönt el tőlem. Nem mondta, hova megy, de nagyon izgatott volt. Nem emlékszem rá, hogy lényeges dolog lenne ez a fajta kirohanása, ezért nem is foglalkoztam vele. Helyette egy sokkal fontosabb dolog kavargott a fejemben.

Igyekeztem én is gyorsan elkészülni, majd nem törődve az idővel, valamint a ténnyel, hogy Rick már szerintem mind a tíz körmét lerágta idegességében, kiálltam az öltöző ajtaja elé, és vártam. A fiúk egyesével szállingóztak ki az öltözőből, és haladtak el mellettem. A dezodor, amit mindig magukra fújnak olyan mérhetetlenül erős, hogy nem tudtam eldönteni, ez vajon illat, vagy inkább már szag. Irritálni kezdte a torkomat, amitől köhögnöm kellett, és nem akart elmúlni. Ma minden bizonnyal hajat kell majd mosnom, hogy kijöjjön belőle ez a bűz.

NamJoon volt az utolsó, aki kiszédelgett az öltözőből. Nem is bántam a dolgot, mert így legalább senki se fogja hallani, amit mondani akarok neki. Ő nem vett észre, mert megint csak a földet bámulta, ám mikor határozottan elé állta, megtorpant előttem, majd hátrált pár lépést.

- Megköszönném, ha nem említenéd senkinek a történteket. Nem éreztem jól magam, és összekevertem a mosdókat. - mindössze két mondatot mondtam csak, de a köhögésem miatt úgy tűnt, mintha egy kisebb regényt közölnék. Minden szó után meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt, annyira irritált. Hogy tudnak ezek meglenni ebben a bűzben?

NamJoon sóhajtott egyet, majd a zsebébe nyúlva elővett egy kék textilzsebkendőt, és a tarkómra fogva az arcom elé tette. Olyan illata volt, mint a lenyírt fűnek, ami sokkal kellemesebb volt, mint a kint levő dezodor szag, ezért nem ellenkeztem. Nem is lett volna alkalmam, mert az a pár másodperc, amíg megérintett annyira meglepett, hogy teljesen lefagytam.

- Nincs ínyemre az árulkodás. - jelentette ki. Ellépett mellőlem, majd eltűnt a folyosó végén. Utána léptem, mert a zsebkendőt nálam hagyta, de úgy döntöttem, inkább elmegyek innen, mielőtt bekúszik az anyag alá ez a förtelmes szag.

Sajnos már nem értem utol, hogy visszaadjam neki, ezért megkerestem Ricket, és beültem a kocsiba.

- Mégis hol volt? Több mint fél órát késett! - fordult felém, aggódó tekintettel.

- Bocsi. - húztam el a számat. - A tanárral kellett beszélnem. - szerencsémre ilyenkor nem szokta firtatni, hogy miről, hanem egy nagy sóhaj keretében elfogadja a válaszomat, és elindul. Ez most sem volt másképp, így egy győzelemittas mosolyra húzva a számat hátradőltem az ülésben.

- Mi az a kezében? - nézett a visszapillantó tükörbe. Lenéztem a kék anyagra, majd elengedtem, és megdörzsöltem a csuklómat.

- Valaki a teremben hagyta. Majd holnap visszaadom neki. - túl komplikált és félreérthető lenne, ha elmondanám a teljes sztorit. Ráadásul Ricket ismerve még ki is röhögne a mosdós résznél, ezért ezt a sírba viszem magammal. Ha hihetek NamJoonnak, akkor senki se fogja megtudni ezt a félrelépésemet.

Reggel megnézve a telefonomat ellenőriztem, hogy a jelenben vagyok-e, és csak utána kezdtem el a készülődést. A táskámba nyúlva kivettem a tankönyveimet, hogy bepakolhassak a mai órák szerint, mikor észrevettem, hogy valami kiesett a lapok közül az asztalomra. Nagyra tágult szemmel vettem kezembe a kék anyagot. Ez biztosan NamJoon-é. De mégis mit keres itt?

Visszahuppanva az ágyamra még egyszer ellenőriztem a telefonom levő dátumot. Igen, ma határozottan szeptember tizennegyedike van. Nem április. Akkor ez mit keres nálam?

- Lehetséges lenne, hogy amit a múltban megváltoztatok, az kihat a jelenemre? - tettem fel magamnak a kérdést. Nem vártam tovább, mindent, amit észleltem, amire emlékeztem, és amit eddig tapasztaltam leírtam a naplómba, ami eddig érintetlenül porosodott a polcon. Ez lesz a mentsváram, amibe kapaszkodhatok, mikor összezavarodok, vagy kérdés merülne fel bennem.