Johnt helikopter vitte a bázisra, ahol remélhetőleg már várja egy másik gép, ami egyenesen Londonig viszi majd.

Mikor leszálltak, egy egyenruhás tiszt várt rá.

- Dr. Watson? - kérdezte, próbálva túlkiabálni a helikopter rotorjának zúgását.

- Igen. Valami gond van?

- Jöjjön velem, kérem! - Johnnak nagyon rossz előérzete támadt, de azért követte a tisztet.

Egy irodában kötött ki, ám nem gondolta, hogy egyenesen az ezredessel fogja magát szembetalálni. 

- Uram! - tisztelgett, mikor az ezredes belépett a helyiségbe. A rossz előérzete egyre csak fokozódott.

- Üljön le, kérem! - mondta az ezredes, majd ő maga is helyet foglalt Johnnal szemben. Körülbelül ötven és hatvan év között lehetett valahol, nem lehetett pontosan megállapítani. Egyenruhája simára volt vasalva, vállapja pedig ünnepélyesen hirdette a rangját. Kezeit összekulcsolta az asztalon, majd végre Johnra emelte a tekintetét.

- Sajnos rossz hírt kell közöljek önnel - kezdte, John pedig nagyjából ebben a pillanatban jutott arra a következtetésre, hogy ő bizony ma nem fog haza menni.

- És mi lenne az, Uram?

- Itt kellene maradnia még egy ideig. Történt egy kis incidens és elkélne a segítsége és a tapasztalata.

- Miféle incidens?

- Mindent el fogunk mondani magának, fiam, de előre jelzem, hogy ahova most akarom küldeni, sokkal veszélyesebb hely, mint ahonnan jött.

- Mennyi időről lenne szó?

- Két hét. Maximum.

John egy nagy sóhajjal nyugtázta a helyzetet, de nem akart ellenkezni, nem az a fajta volt.

- Értettem, Uram - szólt. - Kitől kapom az eligazítást?

- Tőlem - jött a felelet. John kezdett aggódni. Ha egyenesen az ezredes avatja be a dologba, akkor valóban valami komoly ügyről lehet szó.

- Igenis, Uram! Uram...

- Igen?

- Esetleg... telefonálhatnék egyet, mielőtt visszavisznek? Tudja, otthon úgy tudják, hogy...

- Ó, persze. Csak nyugodtan, menjek csak! Fél óra múlva várom vissza.

- Igenis!

John szalutált az ezredesnek, majd elhagyta az irodát.

A bázison volt egy helyiség, ahova több telefont is beszereltek, ám John egy darabig csak bámulta őket. Egy széken ült és azon gondolkodott, mégis hogy magyarázza meg Sherlocknak, hogy továbbra sem megy haza. Na nem mintha attól tartott volna, hogy a férfi mondjuk depresszióba esik ettől a ténytől, valójában önmagát volt nehéz rávennie. Meg aztán, mélyen belül szerette volna, hogy egy kicsit a másik dolog is igaz legyen.

Végül nagy nehezen felemelte az egyik kagylót, tárcsázta a jól ismert számot és hevesen dobogó szívvel hallgatta a vonal búgását. Olyan rág hallotta már barátja hangját, hogy most hirtelen úgy érezte magát, mint egy drogos az elvonókúrán, aki megtalálta a dugi adagot.

- Halló! - szólt egy kedves, női hang.

John először csalódottságot érzett, amiért nem Sherlock szólt bele a telefonba, de aztán rájött, hogy a detektív sokszor egész nap nincs otthon, tehát valójában nem is meglepő a dolog.

- Üdvözlöm, Mrs. Hudson! John vagyok.

- John! Szent egek! Úgy örülök, hogy hallom a hangját! Hogy van?

- Egyelőre köszönöm jól. És Ön?

- Kedves, hogy megkérdezi, de tudja az ilyen öregasszonyok, mint én, már sosem leszünk olyanok, mint fiatalkorunkban. De eszem ágában sincs panaszkodni. Mondja, kedvesem, mikor jön haza?

- Hát éppen erről szerettem volna beszélni... Sherlockkal. De gondolom nincs otthon...

- Ó, értem. Várjon, John! Sherlock valójában itthon van, csak épp...

- Csak... Csak mi?

- Rosie-t fürdeti.

Csend. Egyikük sem szólt. Mrs. Hudson azért nem, mert várta John reakcióját, John pedig azért nem, mert egyszerűen nem tudott.

- H-hogy mit csinál? - kérdezte végül nagy nehezen.

- Jól hallotta, kedvesem. Annyira aranyosak, látnia kellene őket! A kis Rosie nagyon megszerette Sherlockot. Bár be kell valljam, ez még engem is meglepett.

- Hát még engem... - motyogta John.

- Hogy mondta?

- Ó, nem érdekes. Csupán annyit akartam mondani, hogy körülbelül még két hétig nem tudok haza menni.

- Hogyhogy? De hisz nem úgy volt, hogy a napokban érkezik?

- Új parancsot kaptam.

- Értem. Nos, sajnálom.

- Semmi baj, az végül is nem olyan hosszú idő. Nem igaz? Hát akkor, minden jót, Mrs. Hudson! És üdvözlöm Sherlockot.

- Átadom. Azért vigyázzon magára!

- Igyekszem.

- Viszlát, John!

- Viszlát, Mrs. Hudson!

*****

Miután letette a telefont Msr. Hudson még pár percig a szobában maradt, hogy összeszedje a szennyest, majd nem sokkal később Sherlock hallotta, hogy lefelé megy a lépcsőn.

Tudta, hogy John volt az. Ő telefonált. Hallotta. Mindent hallott.

Rosie továbbra is vidáman kacarászott felé a hatalmas törölközőből, ám Sherlocknak már nem volt kedve vele nevetni.

John még nem jön haza...

~~~~~~

Nos, íme az új rész! Remélem ez is elnyerte a tetszéseteket. 🤗

Amint az az eddigiekből is kiderülhetett nem vagyok egy háborús szakértő, úgyhogy aki esetleg merő ostobaságokat vél vagy vélt felfedezni e téren a történetben, az valószínűleg nem a véletlen műve.

További kellemes olvasást és szép estét nektek!
😘😘