Sherlock nem tudta eldönteni, hogy az odakint hevesen zuhogó eső kopogása vagy a szobában síró Rosie zavarja-e jobban. Próbálta mindkettőt figyelmen kívül hagyni, hogy az éppen kibogozásra váró ügyre összpontosíthasson, de nem igazán sikerült.

Körülbelül fél óra kínszenvedés után bosszúsan kelt fel a fotelból és a szobája felé indult.
Az ajtó nem volt teljesen becsukva, így Sherlock könnyedén bekukucskálhatott. Odabent félhomály uralkodott - egyrészt a kint tomboló vihar piszkosszürke felhői miatt, másrészt pedig azért, mert Molly elhúzta az egyik sötétítőfüggönyt.
A lány fel-alá járkált a szobában, karjában ringatva a még mindig keservesen síró Rosie-t.
Az ég hirtelen dördült egyet, mire a kislány még jobban rázendített.

- Az ég szerelmére! - sóhajtotta Sherlock. - Nem tudná elhallgattani?

- Maga szerint mit csinálok itt már ennyi ideje? - Molly épp hogy csak rápillantott a férfira, nem volt kedve babaügyben vitatkozni vele.

- Mi baja van?

- Fél a vihartól, Sherlock. Maga nem félt kiskorában?

- Nem tudom. Kellett volna?

- Erre inkább nem válaszolok.

- Miért nem viszi haza magával?

- Ebben a viharban?! - szörnyülködött Molly. - Eszem ágában sincs kivinni ebben az ítéletidőben. Egyébként is, miért zavarja önt ennyire?

- Mert hangos - tárta szét a karjait Sherlock, jelezve, hogy nem érti miért kell egy ilyen egyértelmű kérdést feltenni.

- Igen, mint a kisbabák általában.

- De dolgoznék.

- Hát dolgozzon! - Molly kezdte elveszteni a türelmét.

- Ilyen ricsajban nem megy.

- Akkor csináljon valami mást! - Molly megigazította a karján a kislányt, aki immár egy kissé halkabban folytatta a sírást.

- Ugyan mit?

- Ó, hát persze! A nagy Sherlock Holmes nem fecsérli a drága idejét átlagos tevékenységekre.

Molly leült az ágyra, Rosie-t pedig maga mellé fektette, mert már elfáradt a karja. Próbálta lefoglalni egy játékkal, de a kislányt láthatólag semmi nem érdekelte, kivéve az odakint továbbra is tomboló vihart.

- Nos, rendben - szólalt meg újra Sherlock.

- Hogy?

- Mondom, rendben. Mi az, amit ilyenkor az "átlagos" emberek csinálnak?

Molly nem igazán számított rá, hogy a detektív komolyan veszi, amit mondott, így hirtelen nem is tudott válaszolni.

- Tehát? - sürgette Sherlock az ajtóban állva.

- Oké. Mondjuk... olvasson, vagy hegedüljön, vagy...

- Rendben.

Azzal sarkon fordult és eliramodott a szekrények irányába. Molly kíváncsi volt, mi sül ki ebből a nagy igyekezetből, így otthagyta az ágyon pityergő Rosie-t, de épp csak egy pillanatra, hogy utánanézzen Sherlocknak.

A detektív előhúzta a szekrényből a fekete hegedűtokot, majd óvatosan kiemelte belőle szeretett hangszerét. Lazán a vállához emelte, majd játszani kezdett. Csodálatos, lágy muzsika töltötte be a házat, Molly pedig szinte megbabonázva hallgatta. Hallotta már hírét, hogy Sherlock ebben is roppant tehetséges, de azt nem gondolta, hogy ennyire lenyűgözi majd, mikor végre hallhatja játszani.

A nagy csodálkozás közepette eleinte észre sem vette, hogy Rosie abbahagyta a sírást, holott a vihar odakint ugyanúgy tombolt, mint percekkel ezelőtt. Kellett egy kis idő, mire rájött, hogy mi az oka a hirtelen nyugalomnak.
Rosie továbbra is az ágyon feküdt, de kis fejével az ajtó felé nézett és halkan gügyögött. Molly végre megértette. Rosie-t Sherlock játéka nyugtatta meg.
Mosolyognia kellett a gondolatra, hogy a férfi még tudtán kívül is jobban ért a babák lenyugtatásához, mint ő.

Mikor a dallam véget ért, Rosie azonnal a világ tudomására hozta, hogy nem tetszik neki a dolog és újra pityeregni kezdett, amint meghallotta az ablakon kopogó esőcseppeket.

Molly - hogy megelőzze a bajt - felkapta az ágyról a kislányt és kiviharzott a nappaliba, ahol Sherlock épp a kottáit lapozgatta.

- Játszon tovább! - szólt rá Molly, mire a detektív kérdő tekintettel fordult felé. Rosie közben újra sírni kezdett. - Játszon már!

Sherlock újrakezdte az előbbi dalt és még ő is elámult, mikor a Molly karján ülő gyermek egyszer csak elhallgatott és csodálkozó szemekkel nézte, ahogy játszik.
Míg Sherlock hegedült, Rosie csendben volt és nagyokat pislogott felé. Egy idő után aztán jobban érdekelni kezdte a dolog és kis kezecskéivel a hegedű vonója felé nyújtózkodott.
Sherlock önkéntelenül is elmosolyodott.
Úgy tűnik Rosie nem csak a szemeit örökölte az apjától...