- Neve?

- John Hamish Watson.

- Beosztása?

- Orvos vagyok.

Erre a tiszt, akivel beszélt hirtelen felkapta a fejét és egy pillanatra mintha még egy kis kósza öröm is átsuhant volna az arcán. Meglehetősen morbid helyzet volt a környezetet tekintve.

- Hála az égnek! - sóhajtotta. - Kövessen!

John szó nélkül elindult.

- Csak hogy végre küldtek valakit! - szólalt meg ismét a tiszt. - Nagy szükség van itt magára.

- Olyan súlyos a helyzet?

- Ne is kérdezze! De nemsokára meglátja saját maga. Egyébként honnan helyezték át?

- Nem helyeztek át - felelte John. - Behívót kaptam.

- Tehát új...

- Azt sem mondanám. Lehúztam már pár évet a seregben, de egy sérülés miatt nyugalmaztak.

A tiszt ekkor tetőtől talpig végigmérte a doktort, majd megjegyezte:

- Nem tűnik sérültnek.

- Jó kezelést kaptam - felelte John, azt pedig már csak gondolatban tette hozzá, hogy nem gyógyszereknek, hanem egy bizonyos személynek köszönhette, hogy elfelejthette a sérülését.

A tábori kórházak sosem tartoztak az elit épületek közé, sőt az sem volt ritka, hogy csupán egy nagyobb sátor szolgálta ezt a célt. John már sokfélében megfordult, de talán ez volt a legrosszabb állapotban mind közül. Egy lebombázott épület romjai előtt állt. Ajtó nem volt, csak egy lyukas takaróféleség szolgált függöny gyanánt, a tető sok helyen beomlott és a falak is eléggé instabilnak látszottak. John hirtelen szóhoz sem tudott jutni, ám a tiszt megtette helyette.

- Nem valami fényes, tudom, de egyelőre nem szolgálhatok jobbal.

- Az van, ami van - a mondat önkéntelenül csúszott ki a száján. Jól emlékezett rá, hogy Sherlock ezekkel a szavakkal próbálta vigasztalni őt Mary halála után a Baker Streeten. Most már egészen biztos volt benne, hogy hosszú lesz ez az időszak, akár pár hónapról, akár évekről lesz szó...

- Tehetek valamit önért, Dr. Watson?

- Nem köszönöm, Mr. ...

- Burns. Edward Burns. Rendezkedjen be, és ha szüksége lenne valamire csak keressen meg. Nem ígérem, hogy mindent meg tudunk majd szerezni, amire szüksége lesz, de azon leszünk.

- Köszönöm.

- Üdvözlöm újra a hadseregben, Dr. Watson.

Miután a tiszt távozott, John belépett az épületbe. Odabent a betegek földre teregetett pokrócokon és takarókon feküdtek. Sok sérült volt köztük, de John látta, hogy néhányan valamiféle fertőzést kaptak el. Miközben végigsétált közöttük, a jobb állapotban lévők a tekintetükkel kísérték őt, ám voltak, akik az eszméletvesztés határán egyensúlyoztak. Ahogy elért a helyiség végébe, megtalálta azt a kis sarkot, amit általában a tábor orvosának szoktak berendezni. Nem volt nagyobb néhány négyzetméternél, de a semminél ez is több volt.

Lepakolta a holmiját, majd nekilátott az előkészületeknek, hogy minél előbb megvizsgálhassa a betegeket.

Épp a rendelkezésére álló eszközöket vette szemügyre, mikor egy fiatal, húszas évei végén járó hölgy lépett be az épületbe.

- Ó, bocsánat! Nem tudtam, hogy már itt van - szabadkozott.

- Ne kérjen elnézést! Én sem tudtam önről. Kegyed ápoló?

- Jelenleg az egyetlen, Dr. ...

- Watson. De kérem, szólítson Johnnak! Önt hogy hívják?

- Ivette.

- Nos, Ivette, segítene nekem a betegek vizsgálatában?

- Persze, Dr. ..., akarom mondani, John.

John hamar megállapította, hogy a legtöbb fertőzéses beteg maláriában szenved. Egyáltalán nem örült a ténynek, ugyanis - mivel védőoltás nincs ellene - viszonylag nagy esély van rá, hogy ő maga is elkapja, ilyen felszereléssel és ellátással pedig vajmi kevés reménye lenne arra, hogy átvészeli. Sokáig azonban nem foglalkozhatott ilyen gondolatokkal, hozzálátott tehát, hogy minden tudását latba vetve megpróbálja életben tartani a betegeit.

Már jócskán lement a Nap, mikor először ülhetett le a székére. Bőröndje háborítatlanul hevert mellette, még arra sem szakított időt, hogy a holmiját kipakolja belőle. Most, hogy volt egy kis ideje, megtehette volna, csakhogy valamiért nem akaródzott kibontani azt a bőröndöt. Úgy érezte, ha megteszi, azzal elszáll minden, amit magával hozott Londonból. Persze nagyon jól tudta, hogy ez butaság, ennek ellenére mégis mozdulatlanul nézte tovább a csukott bőröndöt, és azon tűnődött, vajon mi történhet most a Baker Streeten...