Johnt borzongatóan ismerős érzés fogta el, ahogy a hatalmas épület előtt állt. Eszébe jutott ugyanis a nap, mikor Sherlock levetette magát ennek az épületnek a tetejéről, és hirtelen úgy érezte, hogy nem akar itt lenni. Bárhol máshol, csak itt nem.

Alaposan körülnézett, de senkit sem látott. Egy kicsit furcsállta is a dolgot, tekintve, hogy még igazán nem volt késő, London pedig nem a kihalt utcáiról híres.

Egy perc sem telt el, és megcsörrent a telefonja. Kihalászta a zsebéből, de a kijelzőn virító név azonnal rá hozta a frászt.
Sherlock hívta telefonon. Épp, mint aznap, mikor...
John reménykedett, hogy barátja nem fogja megismételni azt a bizonyos jelenetet, de fogadta a hívást, miközben folyamatosan kémlelte a környezetét.

  - Sherlock? - szólt bele a telefonba, és még csak meg sem próbálta erejteni hangja remegését. Legalább most már Mycroft asszisztálása is értelmet nyert, bár ez a tény egyáltalán nem csillapította a benne tomboló feszültséget.

  - Sajnálom, John, hogy elrángattam otthonról, de igaza volt, beszélnünk kell.

John rovábbra sem látta Sherlockot, így egyre idegesebb lett. Nem akart felnézni a tetőre, félt attól, amit esetleg ott látna.

  - Sherlock, hol van? És mi ez az egész?

  - Ha azt mondom, nézzen fel...

John érezte, hogy hideg verejték kúszik végig a gerincén.
"Nem, ezt nem akarhatja mégegyszer."
Aztán mégis felfelé emelte a pillantását.

  - A büdös francba, Sherlock! - kiáltott a telefonba. - Ha most mégegyszer eljátszuk ezt, Isten látja lelkem, itt hagyom.

  - John, kérem! - Sherlock hangja kétségbeesett volt a telefonban. John tehát maradt.

  - Mi folyik itt, Sherlock? - kérdezte.

  - Beszélgetünk - jött a válasz.

  - Ez nem épp a megszokott módja.

  - Én sem vagyok igazán átlagember.

  - Hát, ez eléggé egoistán hangzott, ugye tudja? Miért ment fel oda? Ha beszélni akar, azt idelent is megteheti.

  - Nem. Úgy nem tudok. Nem megy... Emlékszik, hogy azt kérte, hogy mondjam el, ami a lelkemet nyomja, de nem voltam rá képes?

  - Igen, emlékszem.

  - Nem ment, mert...

Sherlock elhallgatott, de John csak várt türelmesen és nem szólt közbe. Tudta, hogy ez egy fontos és nehéz pillanat, főleg Sherlocknak, ezért nem akarta elrontani.

  - ...mert valami megváltozott, mióta visszajött - folytatta a detektív.

Újabb rövid csend következett, aztán:

  - Azt hiszem szerelmes vagyok, John.

Odalent az utcán, a városi lámpák fényében, John nagy levegőt vett. Aztán mégegyet, de közben mosolygott. Bár a meglepetéstől majdnem elejtette a telefont a kezéből, igyekezett megőrizni a hidegvérét.

  - Itt van még? - szólt egy hang a vonal túlsó feléről. - John!

  - Ő... Persze, itt vagyok. Csak... kissé megdöbbentem.

  - Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem igaz és hogy ez velem nem történik meg. Hát úgy tűnik, tévedtem. A nagy Sherlock Holmes is csak ember, mint akárki más.

Az utolsó mondatot olyan lemondóan közölte, mintha bűn lett volna. Talán ő annak is érezte. John azonban meg akarta változtatni erről a véleményét.

  - Sherlock.

  - Igen, John?

  - Jöjjön le!

Sherlock kissé elbizonytalanodott a doktor komoly hangvételétől, ezért eléggé vonakodott teljesíteni a kérést. Fogalma sem volt, hogy mire számítson.

  - Biztos, hogy...?

  - Lefelé, Sherlock! Most!

A detektív megengedett magának egy beletörődő sóhajt.

  - Egy perc - mondta, majd bontotta a vonalat és elindult lefelé. Életében először nem sietett.

Néhány perccel később két alak közeledett egymás felé a Barts kórház bejárata előtt. Egyikük megfontoltan, másikuk sietve.
Még pár méter elválasztotta őket egymástól, mikor az egyikük megszólalt:

  - John, ha most dühös, akkor inkább...

  - Dühös? - torpant meg a doktor Sherlock előtt. - Ugyan miért volnék dühös?

  - Nem tudom. Azt gondoltam...

  - Hogy azért, mert szerelmet vallott nekem?

  - Hát, igen. Miért, nem dühös?

  - William Sherlock Scott Holmes - kezdte John.

  - Ajaj!

  - Most meg mit jajong?

  - Nem szokott így hívni. Az anyám is csak akkor szólított a teljes nevemen, amikor valami rosszat csináltam.

  - De én nem vagyok az anyja.

  - Szerencsére...

  - Sherlock! Megtenné, hogy végighallgat és nem vág közbe minden egyes szónál?

  - Bocsánat!

John várt néhány pillanatot, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy Sherlock elhallgatott és csak aztán kezdett bele a mondandójába.

  - Először is piszkosul ki vagyok bukva, amiért újra látnom kellett magát odafent, gondoltam ezt jobb, ha tisztázzuk. Másodszor, nem tudom honnan szedte azt az ostoba gondolatot, hogy dühös leszek. Harmadszor pedig, maga egy ostoba alak, Sherlock Holmes. Bár ezt már lehet, hogy mondtam párszor...

Sherlock továbbra is csak értetlenkedve állt Johnnal szemben, látszott rajta, hogy fogalma sincs, mire akar barátja kilyukadni.

  - Azt látom - folytatta John - , hogy valóban sok minden változott az utóbbi időszakban, de mint mondtam, ostoba, ha azt hiszi, maga az egyetlen, akivel ez megtörtént.

  - Ezt hogy érti?

  - Emlékszik a kulcsra, amit a reptéren adott?

  - Hát persze.

  - Mindig nálam volt. Egyetlen percre sem hagytam el, mert tudtam, a lelkem mélyén tudtam, hogy mit jelent. Már akkor sejtettem valamit. Aztán egyre biztosabb lettem a dolgomban, de valahogy nem akaródzott beszélnem róla. Sem a levelekben, sem itthon. Most már belátom, hogy korábban kellett volna ezt megbeszélni.

  - Tehát..., akkor nem dühös? - kérdezte újra Sherlock.

  - Nem hát! - vágta rá John. - Akarja, hogy bebizonyítsam?

  - Hogyan?

  - Így - szólt John, majd közelebb lépett Sherlockhoz, így teljesen megszűnt köztük a távolság, és mire a detektív észbe kaphatott volna, már érezte John ajkait a sajátján.

Meglepően kellemes érzés volt, Sherlock még a szemét is lehunyta egy pillanatra. Meg akarta őrizni az emléket, mert úgy érezte, hosszú ideje nem volt már ilyen boldog.