Nem sokkal azután, hogy Mycroft elment, Sherlock odahúzott egy meglehetősen alacsony széket John ágya mellé, levetette a kabátját, majd leült és elkezdte kibontani a Dr. Lamardtól kapott zacskót.
Előkerült belőle egy mobiltelefon, egy pénztárca, John iratai, néhány levél, egy fénykép Rosie-ról és még valami...
Sherlock óvatosan húzta ki a vékony, ezüst színű láncot a zacskóból, és még a lélegzete is elállt, mikor meglátta mi lóg rajta. Az a kulcs volt, amit a reptéren titokban csempészett John zsebébe. Nem kellett különösebben megerőltetnie magát, hogy rájöjjön, miért van láncon és miért éktelenkednek rajta kis kopásnyomok. John a nyakában hordta, ez teljesen nyilvánvaló. Sherlock valamiféle megmagyarázhatatlan okból örült a felismerésnek.

Szépen visszatett mindent a zacskóba, kivéve a láncot rajta a kulccsal, azt a John ágya mellett lévő éjjeliszekrényre rakta. Remélte, hogy egyszer még maga John fogja vele kinyitni a lakásuk ajtaját. 

Lakásuk...

Furcsa volt belegondolni, hogy közösként gondolhat rá, akárcsak egy... 

Na nem, azt talán mégsem. 

Ébredj fel, Sherlock! Nem hasonlítgathatsz holmi házaspárokat a...
Egy pillanat! 

Sherlock végre megértette - legalább is próbálta megérteni - hogy mitől is volt ilyen zaklatott már jó ideje. Hogy miért kavarta fel már pusztán az is, hogy John távol lesz nem csak a Baker Streettől, hanem Londontól is, és hogy miért érzi ilyen pocsékul magát a sérülésének híre óta. 

Nem, az lehetetlen - könyvelte el magában. Hisz szinte már törvénybe van írva, hogy ő képtelen ilyesmire. 

Teljesen össze volt zavarodva. Úgy érezte összecsapnak a feje felett a hullámok, maguk alá temetik és elsodorják. Sokkal bonyolultabb volt ez, mint bármelyik rejtély, amivel ezidáig találkozott, mégpedig azért, mert saját magát kellett megfejtenie. Erre még a családja sem volt képes mind a mai napig... 

Most az egyszer szerette volna, ha valaki kimondja helyette a dolgokat, holott tudta, hogy ez nem fog megtörténni. 

A szék, amin ült valóban igen alacsony volt, mert kényelmesen rá tudott könyökölni a matrac szélére. Összekulcsolt ujjaira támaszkodott, úgy figyelte az embert, aki körül az utóbbi hónapokban jártak a gondolatai. Olyan nyugodnak tűnt. Sherlock kíváncsi lett volna, hogy ha beszélne hozzá, vajon hallaná-e, amit mond. Nem volt biztos benne. Persze esze ágában sem volt magában beszélni, így inkább csendben maradt, pedig annyi mindent kellett volna mondania. Helyette szemügyre vette John arcának minden egyes porcikáját. A világos tincseket, melyek közül most néhány szál rakoncátlanul felfelé ágaskodott; a rezzenéstelen, csukott szemeket és a szája sarkában megbújó apró kis ráncokat. Olyan ismerős volt, mégis oly idegen. 

Néhány percig csendben figyelte John szabályos légvételeit, majd vett egy mély lélegzetet - mostanában gyakran csinálta - és felállt a székről. Tudta, ha kicsivel is tovább marad, bele fog őrülni a saját gondolataiba. Tett egy lépést, majd megtorpant. Némi habozás után aztán megtette, amit már pár perce is szeretett volna. Kinyújtotta a kezét és elsimította John rakoncátlan hajtincseit, majd egy pici, ám őszinte mosollyal az arcán távozott. 

*****

Másnap váratlan vendég érkezett a Baker Streetre. Maga Mycroft - mondjuk ő Sherlock részéről mindig váratlan -, méghozzá a szüleikkel együtt. 

- Szervusz, Sherly! - üdvözölte Mrs. Holmes Sherlockot, mikor ajtót nyitott, mire a detektív akkora szemeket meresztett, hogy félő volt, kiesnek a helyükből. 

- Mycroft, mi ez? - tette fel a nagy kérdést Sherlock egyenesen bátyjának címezve. 

Mire az említett megszólalhatott volna, Mrs. Holmes már átvette a szót. 

- Mike mondta, hogy...

- Mycroft, anya! Mycroft! Ti adtátok a nevemet. Olyan nehéz megjegyezni?

- Jól van, jól van - intette le nagyobbik fiát az asszony, majd folytatta. - Szóval, Mycroft mondta, hogy mi történt szegény Johnnal és persze nem is volt kérdés, hogy meglátogatunk ebben a szörnyű helyzetben. Persze jól le is szidtam, hogy csak ilyen soká szólt róla. 

- Nahát, micsoda megbocsáthatatlan tett... - szólt Sherlock, egy rakat iróniával a hangjában, miközben jelentőségteljes pillantásokat küldött Mycroft felé, de azért elállt az ajtóból, hogy bemehessenek. 

- Nem akarunk nagyon zavarni, Sherly...

- Igen, nyilván. 

- Ne haragudj anyádra, tudod milyen nyughatatlan.

- Nem haragszom, apa, csak nem számítottam rátok - vallotta be Sherlock. Végül is nem hazudott, valóban még álmában sem gondolta volna, hogy a szülei egyszer csak betoppannak hozzá. 

Mindannyian helyet foglaltak, sőt Sherlock még némi teával is ki tudta szolgálni őket, majd ő is leült a szokásos helyére. John fotelja valamilyen oknál fogva üres maradt. Nem tudta, hogy ez szándékos vagy véletlen volt-e, de bárhogy is, jól esett a tudat, hogy az a hely még mindig az övé.

- Szóval, - kezdte Mrs. Holmes - meséljetek! Hogy is volt ez az egész Johnnal?