John egy hideg, februári napon érkezett Londonba a Barts kórházba. 

Sherlock és Mycroft a tetőn várták a helikopter érkezését, ám mindvégig súlyos csend uralkodott közöttük.

Sherlock a párkány szélén sétálgatott körbe-körbe, mígnem megállt az egyik sarkon és letekintett a város nyüzsgő életére.
Eszébe jutott a nap, mikor ugyanitt állt és ugyanígy tekintett lefelé Johnra. A különbség csak annyi volt, hogy most John állt közelebb a halálhoz kettejük közül. A halál gondolatára Sherlocknak ökölbe szorult a keze a zsebében.
Ne gondolj rá! Ne gondolj rá!
Ezt ismételgette magában, de mindhiába, mint már oly sokszor, most sem működött.

- Sherlock! - hallotta meg hirtelen Mycroft hangját a háta mögül, majd néhány másodperc múlva a távolban felzúgott a helikopter rotorjának hangja is.

Sherlock megfordult és bátyja mellé lépett.
A helikopter hatalmas szelet kavart maga körül, mikor leszállt, ám szinte még alig ért földet, egy ápoló már ki is ugrott belőle, akit aztán még ketten követtek, hogy lassan kiemeljenek egy gurulós hordágyat a gépből.

Sherlock immár nem törődött a széllel vagy a hideggel, csakis egy valami érdekelte, az ember, aki mozdulatlanul feküdt a hordágyon.
Hallotta, hogy Mycroft az orvossal beszél, aki Johnt kísérte, de nem jutottak el hozzá a szavaik. Egyszerűen képtelen volt elfordítani a tekintetét az előtte mozdulatlanul fekvő alakról.

Az ápolók eltolták előtte a hordágyat, egyenesen a bejárat felé, hogy minél előbb meleg helyre vigyék a beteget.
Ahogy Sherlock ránézett Johnra, úgy tűnt, mintha csak békésen aludna. Szerette volna, ha így is lenne...

- Sherlock, menjünk! - hallotta Mycroft hangját, ám még mindig nem tévesztette szem elől Johnt.

*****

Jó ideje állhatott már egyedül az ágy végében.
Mycroft elment beszélni az orvossal - ő úgysem lett volna képes koncentrálni - így ottmaradt a szobában.
Sosem volt különösebben baja a kórházakkal, a munkája része volt, ám ezúttal valahogy nyomasztónak és kellemetlennek érezte az ittlétet. A levegőben fertőtlenítő és gyógyszerszag furcsa elegye terjengett, a folyosón orvosok és nővérek hada futkozott fel-alá, a falak pedig hófehérre voltak festve, melyek most szinte vakították a szemét.
Nem beszélve a John ágya mellé állított monitor folyamatos pittyegéséről. Mivel odabent csend volt - hála a tökéletes hangszigetelésnek - Sherlock egy idő után kifejezetten hangosnak vélte a szerény csipogást.

Hirtelen kopogtatás zaja vegyült a monoton hangba, majd benyitott Mycroft, maga mögött az orvossal.

- Sherlock, ő itt Dr. Christopher Lamard, John orvosa.

- Jó napot! - nyújtott kezet Sherlock.

- Jó napot! - köszönt a doktor is. - Beszéltem a bátyjával, de az elmondásából ítélve ön közelebb áll Dr. Watsonhoz, úgyhogy elmondanék néhány dolgot önnek is, ha nem bánja.

- Persze.

- Nos, a lőtt sebeket elláttuk, már szépen gyógyulnak, így azokkal már nem lesz gond, sokkal inkább a fejsérülés miatt kellett aggódnunk, de a vizsgálatok nem mutattak súlyos károsodást. Sajnos a kóma, amit okozott már egészen más dolog. Nem tudhatjuk meddig fog tartani, de jó esély van rá, hogy fel fog ébredni, mivel - mint mondtam - nem szenvedett maradandó károkat okozó sérülést. Csak várnunk kell.

- Értem - szólt Sherlock.

- A holmijait is elhoztuk. Mr. Holmes - nézett a doktor Mycroftra - gondoskodik róla, hogy haza jussanak. Ezek pedig - nyújtott egy papírzacskót Sherlock felé - a személyes dolgai.

- Köszönöm - Sherlock elvette a csomagot, majd újból a doktorhoz fordult. - Lehet ennek bármilyen következménye? Úgy értem, ha felébred, előfordulhat, hogy nem emlékszik dolgokra?

- Igen, ez előfordulhat, de nem túl gyakori. Az ön helyében nem aggódnék.

- Csakhogy nincs az én helyemben - motyogta Sherlock halkan és kissé felháborodottan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindketten meghallják.

- Nos, khmm, ha nincs több kérdésük, én most megyek is, még el kell intéznem néhány dolgot - szólt a doktor, mintegy reagálva Sherlock megjegyzésére.

- Köszönjük, Dr. Lamard! - szólt Mycroft, majd kezet fogtak - ezúttal Sherlock tartózkodott ettől a gesztustól - majd a doktor távozott.

- Ezt miért csináltad? - szólalt meg Mycroft, amint az ajtó becsukódott és magukra maradtak.

- Ne most, Mycroft! - intette le Sherlock a bátyját. - Egyáltalán nincs most hangulatom veled vitatkozni.

- Nem vitatkozni akarok.

- Akkor maradj csendben!

- Akarod, hogy haza vigyelek?

- Nem, még maradok egy darabig. Majd fogok egy taxit.

- Ahogy akarod. Dr. Watson holmiját majd odaadom Mrs. Hudsonnek.

Sherlock csak bólintott, majd ismét megállt az ágy végében.

Mycroft nem akart tovább maradni, így sarkon fordult és elhagyta a szobát.
A folyosón azért megállt egy pillanatra és az ablakon keresztül még egyszer visszanézett a párosra, és ahogy Sherlock kezeire pillantott, amint görcsösen markolják az ágy korlátját, teljesen nyilvánvaló lett a számára, hogy olyan időszak következik, amikor kivételesen Sherlocknak lesz szüksége támogatásra...