Miután Mycroft még kétszer hívta Sherlockot, ráadásul mindezt rekord rövid öt percen belül, a detektív rájött, hogy muszáj lesz fogadnia a következő hívást, hacsak nem akarja egész éjjel a telefonja csörgését hallgatni. Nem is kellett sokat várnia, hamarosan újra hallotta a már jól ismert dallamot. 

- Mit akarsz? - kérdezte türelmetlenül köszönés helyett. 

- Ha elmondom miért hívtalak, nem leszel ilyen faragatlan - mondta Mycroft. 

Sherlock megtorpant. Épp az egyik utca kellős közepén állt, ugyanis gyalog indult haza. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett, de hogy valami komoly gond van, abban biztos volt, ugyanis Mycroftnak - tőle szokatlan módon - kissé remegett a hangja a telefonban és Sherlock biztos volt benne, hogy nem a vonal hibájából.  

- Mi történt?

- Most már kíváncsi vagy mi? - Mycroft nem volt dühös, a hangja inkább fáradságot tükrözött. - Johnt meglőtték, Sherlock - szólalt meg újra, majd hirtelen síri csend borult rájuk. 

A detektív - talán életében először - nem tudott mit mondani. Még csak mozdulni sem volt képes, csak állt az utca közepén szobor mereven. A telefont továbbra is szorosan a fülére tapasztotta, ám nem szólt. Egyikük sem szólt. Az imént elhangzott néhány szó visszhangként zengett Sherlock fejében és képtelen volt elhallgattatni. Érezte, hogy tenyere izzadni kezd, légzése és szívverése szaporább lett, keze görcsösen szorult a mobiltelefonra, ám most az egyszer nem foglalkoztatták testének eme fizikai jelei. 

- Sherlock? - törte meg végül Mycroft a csendet.

-Mondd el amit tudsz! - szólt Sherlock. 

- Egyelőre nem sok mindent. Két lövést kapott, az egyik artériát is ért, ami miatt nagyon sok vért vesztett, a másik nem talált el létfontosságú szervet, de így is komoly sebet ejtett. Eltört néhány bordája és ütést kapott a fejére. A vérveszteség és a fejsérülés miatt most kómában van. Az orvosok szerint... - Mycroft hirtelen elhallgatott.

- Igen?

- Az orvosok szerint körülbelül tíz százalék esélye van a túlélésre...

Sherlock újra elnémult. Lelki szemei előtt megjelent a vérben fekvő, sebesült John képe és úgy érezte menten rosszul lesz. Soha nem mutatta ki a fájdalmait, de most ordítani szeretett volna. Ordítani tele torokból, mint egy megbántott kisgyerek. Életében először tapasztalta meg mit is értenek az emberek az alatt, hogy "megszakad a szívem". Úgy érezte, az övé is épp erre készül. 

- Sajnálom, Sherlock...

- Honnan tudtál róla? - szólalt meg nagy nehezen a detektív.

- Nos, nem szóltam neked, de megbíztam valakit, hogy tartsa a szemét Johnon...

- Akkor mégis hogy történhetett ez meg?! - fakadt ki Sherlock. Az se érdekelte, ha fél London felébred a kiabálásra. 

- Meglepték őket. Teljesen váratlan volt és a káoszban elszakadtak egymástól. Mikor újra rátaláltak már...

- Jó, jó, értem.

- A legjobb orvosok kezében van, megteszik, amit tudnak. 

- Hol?

- Sherlock...

- Hol?!

- Katonai kórházban van, Sherlock, oda nem mehetsz be. Jelenleg úgysem tehetsz semmit.

- Na és ha te...

- Sherlock, kérlek! Várnod kell. Ígérem minden apró változásról értesíteni foglak, de légy türelmes! Kérlek!

Mycroft továbbra sem emelte fel a hangját, nem volt türelmetlen, sokkal inkább egy megfáradt ember benyomását keltette.

- Rendben - szólt Sherlock, majd kinyomta a hívást. Úgy érezte képtelen akár csak még egy szót is beszélni erről Mycrofttal. 

Szinte tomboltak benne az érzések. Benne, akire megannyiszor mondták, hogy nem képes érezni.
Honnan is tudhatnák? 

Egyszerre volt dühös és szomorú. Aggódott Johnért, mert a barátja volt, de a dolog nem merült ki ennyiben. Volt valami más... Akárcsak múltkor. Nem tudta mi az, de szinte elnyomott minden más érzést.
Ez vajon normális ilyen esetben?

Sherlock végül rávette magát, hogy újra megmozdítsa a lábait, ám minden lépésnél úgy érezte, mintha ólomsúlyokat cipelne.
Lassan ballagott az utcai lámpák halvány fényében, és az sem érdekelte, hogy egy idő után el kezdett esni az eső. Csak ment tovább, elméjében úgy zakatoltak a gondolatok, mint valami gyorsvonat.
John vérben fekve...
John a műtőben...
John a kórházi ágyon, öntudatlanul...
Mi lesz, ha...?
Nem! Erre még gondolnia sem szabad. Igyekezett kiverni a fejéből a baljós gondolatot, de szinte biztos volt benne, hogy nem fog menni.
Nem érdekelte a külvilág, holott a kabátja már csurom víz volt az egyre hevesebben zuhogó esőtől.

Fogalma sem volt, hogy hogyan ért haza. Komótosan felballagott a lépcsőn, ledobta a parkettára az esőtől csatakos kabátját, majd leroskadt a fotelba.
Egy darabig csak nézte a vele szemben lévő üres bútordarabot, majd egy nagy sóhaj kíséretében hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
Bármit megtett volna abban a pillanatban, hogy életben tartsa barátját. Mert Johnnak élni kell. Az olyan emberek, mint John Watson nem halhatnak meg. Mi lenne akkor a világgal? Mi lenne akkor ővele? Mi lenne akkor Sherlock Holmes-szal?