Szeptember 24.

A Baker Street 221B lakásban élő két férfi talán sosem felejti el ezt a dátumot. Ekkor érkezett ugyanis az a bizonyos levél, ami hosszú időre megváltoztatta az életüket.

*****

John Watson megvárta, míg Sherlock is elolvassa a levél tartalmát, majd miután végzett próbálta kikövetkeztetni barátja reakcióját, ám ez az ő esetében nem volt olyan egyszerű.

- Nos? - kérdezte egy kis idő elteltével, ugyanis a csend kezdett zavaró lenni.

- Szerintem egyértelmű - Sherlock lazán az asztalra ejtette a papírt a kezéből és szokásos sátor alakot formázva ujjaiból hátradőlt a fotelben.

- Nem a levél értelmezhetőségére gondoltam, Sherlock. Arra vagyok kíváncsi, mi a véleménye róla.

- Miért, talán számít?

John meglepődött a kérdésen, ám valahol mélyen látott benne realitást.

- Igen - felelte. - A tényeken nem változtat, de... attól még számít.

- Önnek?

- Talán.

Sherlock egy darabig csendben fürkészte John arcát, majd nagy sokára megszólalt.

- Nos, nem örülök neki.

Johnt erre valamiféle csendes nyugalom szállta meg, holott egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy Sherlock az ő szerény személyét fogja hiányolni, vagy csupán azt a tényt sajnálja, hogy nem lesz, aki bevásároljon helyette. Valójában az utóbbira tippelt.

- És miért nem?

Sherlock azonban nem felelt, helyette felállt a fotelból és a konyhában berendezett mobillabor felé vette az irányt. John már ismerte a jeleket. Sherlock akkor csinálta ezt, ha terelni akarta a témát.

- Végül is mindegy - adta fel végül John, úgyis hiába faggatná. Ha Sherlock nem akar valamit elmondani, akkor azt az Úristen sem húzza ki belőle.

Ő is felállt a fotelből és a kabátjáért nyúlt. Ez még a detektívnek is szemet szúrt, hiába volt hozzátapadva a mikroszkóp lencséjéhez.

- Most hová megy? - kérdezte.

- Molly-hoz, hogy megbeszéljem vele Rosie felügyeletét, és persze Mrs. Hudson-höz. Tudnia kell róla, hogy egy ideig egyedül fizeti majd a lakbért.

Erre Sherlock hirtelen felkapta a fejét, ám mire John után kiálthatott volna kifejezve nemtetszését, a férfi már ott sem volt.

John távozása után nem sokkal Sherlock újra a fotelban ült és a levelet olvasta. Hivatalos pecséttel ellátott borítékban érkezett, pontosan egy órával és tizennyolc perccel ezelőtt, és Johnnak sápadt lett az arca, mikor átvette. Sherlock látta mindezt, ám el sem tudta képzelni mi döbbenthette meg ennyire barátját. A levél olvasása közben a doktor nagy levegőket vett, Sherlock pedig tűkön ült a kíváncsiságtól. Aztán mikor végül a kezébe vehette és elolvasta a szép, szabályos betűkkel írt szöveget, már tudta mire ez a nagy döbbenet. Egy behívót tartott a kezében, melynek címzettje az előtte ülő John Hamish Watson volt. Végigolvasta a levelet, majd próbált úgy tenni, mintha nem is lenne ez olyan nagy dolog, ami persze megdöbbentette Johnt.

Most újra elolvasta a levelet, holott pontosan emlékezett minden egyes szavára. Mintha a retinájára égtek volna a betűk.

Mikor John megkérdezte, miért nem örül annak, hogy elmegy, nem akart válaszolni. A szokásos, jól bevált módszert alkalmazta, egyszerűen otthagyta. Persze tudta, hogy John már régóta átlát rajta és csupán jó szándékból nem zaklatja ilyenkor, de azt is tudta, hogy legszívesebben megmondaná neki a magáét. Ám sosem tette. Mary halála óta nem, és valójában az az egy alkalom is teljesen jogos volt.

Vajon meddig fog tartani? Hónapok? Évek?

Sherlock próbálta elképzelni az életét újra egyedül. Próbálta felidézni a John előtti éveket, de csak ködös képek tárultak elé. Emlékezett a megoldott ügyekre és a lebuktatott gyilkosokra, de semmi többre. A saját élete mintha nem létezett volna. Később persze ez megváltozott. A Johnnal való találkozása óta olyan kristály tisztán emlékszik számára mindaddig jelentéktelennek vélt pillanatokra, mintha csak most történnének. Fel tudott idézni minden alkalmat, mikor a Speedy's-be mentek vacsorázni, a csendes, esős délutánokat, mikor órákon keresztül hegedült, John pedig lehunyt szemmel hallgatta a játékát, a billentyűzet csendes kattogását, mikor barátja a blogjába írt az éppen aktuális esetről, a reggeli kávézásokat, azt, hogy mindig John olvasta fel neki a híreket a reggeli újságból, és még megannyi mást. Ez volt az élete. Az életük. Ám ez most megváltozik...

Sherlock tisztában volt vele, hogy soha nem fogja ezt elmondani Johnnak, de valóban nem örült neki, hogy elmegy, mégpedig azért, mert magával viszi ezt az életet is.