- Ez olyan furcsa. – szóltam, mikor már lassan fél órája ölelkezve ültünk az ágyamon.

- Tudom. – mosolygott – Igaz, már legalább ezerszer elképzeltem, hogy milyen lenne itt lenni melletted, de a valóság felülmúl mindent.

- Tényleg elképzelted már?

- Igen. De persze azt is, hogy ha idejövök, úgy dobsz ki, hogy a lábam sem éri a földet.

- Ha szeretnéd, akkor kipróbálhatjuk. – mosolyogtam rá angyalian.

- Jobban érzem magam így. – húzott magához közelebb – Öhm...most akkor mi...izé...

- Látom a kifejezésmódod semmit nem változott. Nyögd már ki!

- Jól van na, ez nem olyan könnyű.

- Csak rakd egymás után a szavakat.

- Nagyon vicces. – nézett rám megjátszott sértődöttséggel.

- Na de tényleg, mi van már? – hajoltam el tőle, és ránéztem.

- Szeretnél esetleg...öhm...basszus...szeretnél, mármint én szeretném, ha...ha a barátnőm lennél. A nem barát barátnőm, hanem a barátnőm, a csajom...érted?

- Ezt ilyen nehéz volt kimondani? – nevettem el magam.

- Igen. – jött zavarba – És?

- Mi és?

- Nem akarsz válaszolni? Lehetőleg gyorsan, mielőtt századszorra is lever a víz.

- Hát...az a helyzet, hogy...

- Hogy nem, ugye? – hajtotta le csalódottan a fejét – Én megértem, főleg azok után, amin keresztülmentél. Nem erőltetek semmit, de remélem, hogy barátok azért maradhatunk.

- Egyszer nem tudsz megszólalni, egyszer meg szófosásod van. Hihetetlen vagy. Szerinted, ha csak a barátod akarnék lenni, akkor megcsókoltalak volna?

- Lehet. – rántott egyet a vállán.

- Hülye vagy. – nevettem el magam, majd közelebb hajoltam hozzá, és adtam egy csókot a szájára.

- Akkor ez igent jelent?

- Igen. – bólintottam, és átöleltem.

- Nem félsz, hogy elrontjuk a barátságunkat?

- Milyen barátságunkat? – nevettem el magam – Kilenc éve nem beszéltünk, szerintem nincs mit elrontani.

- Jogos.

- De te biztos vagy ebben? Mit szólnak majd a rajongóid? Elveszem tőlük a nőcsábász Harry-t.

- Nem vagyok nőcsábász, oké? – mosolyogott rám kissé felháborodva.

- Hát persze. – bólintottam.

- De tényleg. Amúgy meg Louis mondja mindig, hogy ha annyira szeretnek minket, akkor örülniük kell a boldogságunknak.

- Úgyis lesz egy-két fan, akik meg akarnak ölni engem.

- Hát én inkább félek az apádtól, mint a rajongóinktól. – húzta el a száját – Előbb csinál ki ő engem, mint ők téged.

- Na ez is igaz.

- Kösz. Jó, hogy így meg tudsz nyugtatni. – nyelt egy nagyot, és egy kicsit el is fehéredett.

- Ne aggódj már! Azért nem bír téged, mert azt hiszi, hogy te tetted azt kilenc éve.

- Erről jut eszembe...Remélem az a seggfej nem zaklatott azóta.

- Hát...írt egy üzenetet, de semmi több.

- Szerencséje. – szorult ökölbe a keze – Remélem, hogy most már leszáll rólad, és visszatakarodik oda, ahol eddig élt.

- Na várjunk csak...Honnan tudod, hogy kiengedték? – néztem rá összehúzott szemekkel – Nem is mondtam.

- A rendőrség hívott. – mondta zavartan.

- Na ne mondd! Milyen érdekes, hogy engem nem hívtak. És ne hidd, hogy ennyi idő után már nem tudom megállapítani, hogy mikor kamuzol.

- Na jó. – sóhajtott egy nagyot, mert tudta, hogy nem tud átverni – Másnap bementem a börtönbe, hogy beszélhessek vele.

- Miért akartál beszélni vele?

- Szerinted? Meg akartam fenyegetni, hogy szálljon le rólad.

- Én hősöm. – nevettem rá.

- Szóval mikor odaértem, akkor lépett ki a szülei oldalán. Gondolom, megint elintézték neki. Csak azt nem értem, hogy hogyan engedhették ki, ha nála volt a drog. Na mindegy.

- És beszéltél vele?

- Persze. De nem a szülei előtt, mert tőlük kitelt volna, hogy feljelentenek fenyegetésért.

- Te ilyen kemény vagy?

- Nem vicces. Érted megteszek mindent.

- Tudom. Mennyit adtál neki?

- Tessék? – nézett rám meglepetten – Mit?

- Hát mit...pénzt! Azt írta, hogy a számlám rendezve. Gondolom, hogy nem csak azért írta, mert elfelejtette, hogy mennyivel jövök neki.

- A tartozásod dupláját.

- Mi van? Miért? A tartozásom is egy kész vagyon volt.

- Van pénzem, oké?

- Visszafizetem, rendben? Maximum majd túlórázok, meg elmegyek máshova is dolgozni.

- Nem kell semmit visszafizetned, mert az a pénz semmiség hozzád képest. Nekem bőven elég az, hogy velem vagy, és biztonságban tudhatlak.

- Akkor is vissza fogom fizetni. – mondtam durcásan.

- Én meg nem fogom elfogadni. – húzott magához, és átölelt.

- De hát...

- Csend legyen! – szakított félbe, és megcsókolt. Annyira gyengéd volt, és én annyira élveztem. – Holnap pedig elviszlek randizni. – hajolt el tőlem.

- Tényleg? – néztem rá meglepetten.

- Tényleg! Megérdemelsz egy rendes randit, és remélem, hogy most már jól is fogod érezni magadat velem. – célzott itt az első pár randinkra, ahová csak azért mentem vele, mert bosszút akartam.

- Biztos lehetsz benne.

- Elmegyünk vacsorázni, és nem érdekel az sem, ha lefotóznak, és másnap az újság címlapján leszek. Sőt, nem a kocsiban foglak várni, hanem be fogok csengetni.

- Nem félsz az apámtól?

- Hát reménykedtem benne, hogy addig beszélsz vele. – húzta nagy mosolyra a száját.

- Beszélek. – bólintottam.

- Most megyek. A srácok várnak, mert ma még stúdióznunk is kell.

- Éjjel?

- Aha. Akkor szoktunk legtöbbször, mert akkor mindenki ráér.

- Hát jó. – bólintottam – Az ablakon fogsz távozni?

- Muszáj lesz. Nem akarok meghalni az apád keze által.

- Oké. De óvatosan, rendben? – mondtam neki, mikor ráült az ablakpárkányra.

- Nyugi, most már miattad érdemes vigyáznom magamra. – mosolygott, és megcsókolt.

- Szeretlek! – bukott ki a számon, mire ő meglepetten, de csillogó szemekkel mosolygott rám.

- Te jó ég!

- Mi az?

- Ezt eddig csak álmomban mondtad. Én is szeretlek! – újra megcsókolt, és elkezdett lemászni az ablakom alatti fán. Mikor nagy nehezen leért, még intett egyet, majd eltűnt a sötétben.

Becsuktam az ablakot, és visszafeküdtem az ágyra. Annyira jó érzés volt, soha nem éreztem még ilyet. Mi ez? Talán ezt nevezik boldogságnak?