Jungkook szemszög:

1 évvel később

- Istenem, Kook... - sóhajtozta Jimin erősen kapaszkodva a vállamba. Feje hátra bicsaklott az élvezettől, amitől nem bírtam visszafogni magamat és egyre erősebben mozgattam a csípőmet, már ha ez lehetséges volt. – Baszki!

- Imádom, ha káromkodsz, bébi. – túrtam ujjaimmal a fiú tincsei közé, aki ettől csak hangosabban kezdett nyögni. Nem bírtam egy év után sem betelni vele, még mindig ugyanannyira felizgultam rá és imádtam nézni vágytól eltorzul arcát.

Hangos sóhajaink töltötték be a szobát, majd pár perccel később éreztem, amint Jimin izmai megfeszülnek és a nevemet hajtogatva adta át magát az élvezetnek. Lihegve hajtottam a fejemet mellkasára és hagytam magunknak néhány percet, hogy rendezzük a vonásainkat.

- Jungkook – birizgálta meg Jimin a hajamat aprócska ujjaival, mire rákaptam a tekintetemet. – Leszállnál rólam? Elfogunk késni a saját ballagásunkról!

Nevetve húztam ki magam belőle, de előtte hagytam egy nedves csókot duzzadt ajkain.

- Nem tehetek róla, hogy kurvára izgató vagy öltönyben! Főleg mivel kiemeli a kerek popsidat a nadrág és... - Jimin hozzám vágott egy hirtelen felidnulásból felkapott párnát az ágyról, amitől elhallgatva nyúltam a földre lökött ingemért. – Amúgy te sem ellenkeztél...

- Most tagadjam le, hogy úgy nézel ki öltönyben, mint egy adonisz? – tárta szét a karját, amitől perverzen elvigyorodtam. – Habár jobban örültem volna, ha a hormonjaink a ballagás után törnek elő, nem most...

- Utána is előfognak, ne aggódj. – kacsintottam rá és már magamra is rángattam a zakómat, hogy elinduljunk, mert valóban késében voltunk már.

A szüleim szerencsére haza tudtak jönni a ballagásra, így ők már elindultak, hogy elintézzenek pár dolgot, mielőtt kezdődik az ünnepség. Az elmúlt egy évben, amióta Jiminnel hivatalosan is egy pár lettünk, a párom szülei gyakorlatilag megszűntek létezni. Nem keresték a fiúkat, nem érdeklődtek iránta. Szó szerint, mintha sosem létezett volna. Jimin ugyan sosem beszélt róla nyíltan, pontosan tudtam mennyire fáj neki ez az egész. És ezzel én is így voltam. Fájt, hogy, akit a világon legjobban szeretek, titokban így szenved.

Azonban Jimin mégsem maradt teljesen egyedül. Egyrészt itt voltam neki én és a szüleim, akik szinte már családtagként kezelték a fiút. Másrészt Seoho, a keresztapja pár hónapja a férjével és a fogadott kislányukkat együtt visszaköltözött Szöulba. Azt mondta, hogy itt jobb munkalehetőségek vannak számára, de mi tudtuk, hogy nem akarja az unokaöccsét magára hagyni. A kapcsolatuk rizikósan indult ugyan, de mostanra minden a lehető legnagyobb rendben van velük.

- Végre itt vagytok! – lépett oda hozzánk egyből Taehyung, amikor észrevette, hogy kézen fogva igyekszünk a teremfelé. – Mindenki rátok vár!

- Bocsi, dugó volt. – vontam meg lazán a vállamat, mire Jimin az oldalamba bökött, hogy maradjak csendbe, de én csak nevetni kezdtem.

- Igazából leszarom, csak gyertek és fejezzük be ezt a hülye középsulit! – forgatta Taehyung a szemét és még előttünk beslisszolt a terembe.

Jiminnel egymás mellé ültünk le az egyik hátsó padba és vártuk, hogy az osztályfőnökünk neki kezdjen a beszédének. A mi iskolánkba szerencsére nem volt nagy hagyománya a hatalmas ünnepségeknek, így csupán az osztályfőnök mondott néhány kedves mondatot, utána megkaptuk a bizinket és mindenki mehetett a dolgára.

A párom ujjai olyan erősen szorították az enyémeket, hogy féltem ellilulnak. Nyugtatólag simítottam combjaira kezemet, mert nem volt miért izgulnia. Minden a lehető legnagyobb rendben volt. Köztünk, a keresztapjáékkal, mindennel. Igen, nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, ezt aláírom. Sokszor kaptunk össze a semmin, vagy vágtunk hülyeségeket a másik fejéhez. De a köztünk lévő szerelem sokkal nagyobb volt, annál, hogy szétválasszanak bennünket ilyen apróságok. Mert igen. Én Jeon Jungkook a magam hülye zárkózottságával bevallom: őrülten szerelmes vagyok Park Jiminbe. És ezt, amikor éppen nem vitatkoztunk vagy egymásban temetkeztünk el, igyekeztem neki mindenhogy bebizonyítani nem csak hangoztatni neki. A kapcsolatunk első percétől kezdve, azon aggódtam, hogy azt hiszi, csak a szex miatt ragaszkodok hozzá, de ez nem így volt. Imádtam a lelkét, a nevetését a szemeit, amikor nagyon koncentrált és összeszorította. Szerettem, hogy nem félt mellettem önmaga lenni és ugyanúgy kimondta a mocskos gondolatait, ahogyan én is tettem. Minden szerettem benne és elképzelni nem tudtam volna már nélküle az életemet.

- El sem hiszem srácok, hogy vége van. – ölelte át mindkettőnk vállát Hoseok, amikor már az iskola előudvarára mentünk, hogy fotózkodjunk a családjainkkal. – Ez a négy év nagyon gyorsan elrepült...

- Most akarsz nosztalgiázni? Komolyan? – nevetett a mellette lépdelő Yoongi. – Nem elég majd este, amikor együtt iszunk az évfolyammal?

- Este a szomorú lányokat vigasztaljuk, akiket nem vettek fel az egyetemre, most kell nosztalgiázni. – állt Hoseok mellé szavaival Taehyung. – Tényleg! Jimin, Kook! Ti is jösztök ugye?

- Még meglátjuk. – adtam kitérő választ, mert nem akartam elszólni magamat.

- A házibuliban is tudtok dugni, nem kell, ahhoz otthon maradnotok. – lökött oldalba Yoongi. Jimin arcán apró piros foltok jelentek meg, hiszen hónapok alatt sem szokta még meg, hogy barátaink ennyire elfogadóak voltak velünk kapcsolatban. – Na, gyertek! Nem fogadok el nemleges választ...

- Ott vannak a szüleink, majd később beszélünk, srácok. – ragadtam meg Jimin kezét és megindultam az udvar azon pontjára, ahol megpillantottam a szüleimet Jimin keresztapjáékkal beszélni.

- Koo, Chim – nyújtogatta felénk édesen Eunri - Seoho és Rayeon örökbefogadott lánya - a karját, aki éppen Seoho kezében volt.

- Szia, hercegnő! – nyúlt felé Jimin is, mire a lány átkerült a kezébe és jól megpuszilgatták egymást.

Mosolyogva köszöntem én is a rokonainknak, de félszemmel még mindig a fiúmat néztem, aki úgy gügyögött a két éves kislánynak, hogy egyszerűen meg akartam zabálni őket. Minden alkalommal képes ez a srác megmelengetni a szívemet, hiába hittem azt évek alatt, hogy jégből van...

- Szóval? Elmondtad már neki? – érdeklődött anya közelebb hajolva hozzám, hogy csak én hallhassam a kérdését.

- Még nem. – ingattam meg a fejemet. – Nem volt meg a tökéletes pillanat...

- Jungkook, este tízkor indul a gépetek Bangkokba. Mégis meddig akarsz várni? – rázta a fejét értetlenül, én pedig az ajkamba harapva bólintottam, mert tudtam, hogy igaza van. – Na, akkor elmondod neki?

- Most? – kerekedett ki a szemem.

- Igen, Jungkook, most! – bólogatott anya. – Majd csinálunk utána képeket, ez most fontosabb...

- De... - próbáltam ellenkezni, de ekkorra édesanyám már elfordult és a többieket is félrevonta.

Jimin visszaadta Eunrit a szüleinek és édesen, kíváncsian fordult felém. Hetek óta terveztem ezt a pillanatot, hogy hogyan adom neki oda a ballagási ajándékát, de sosem tudtam mi lenne a megfelelő pillanat a számunkra. Mivel nem vagyok túl jó a romantikus dolgokban, így kerültünk ide ebbe a szerencsétlen helyzetbe, ami meg kell, mondjam tökéletesen illett hozzánk.

- Tudod, hosszasan agyaltam, hogy milyen ajándékot kellene neked adnom a ballagásra – kezdtem egy nagy levegővétellel, mire Jimin szélesen mosolyogni kezdett, amitől a szívem eszeveszett tempóra kapcsolt a mellkasomban. – végül, mivel rájöttem, hogy még egyikünk sem tudja, mit akar kezdeni magával a középiskola után, megszületett a megoldás.

- Önéletrajzot kapok? – vonta fel a szemöldökét kérdőn. Felhorkantottam és megrázva a fejemet folytattam.

- Az elmúlt egy évben neked köszönhetően megtanultam, hogy milyen, amikor őszintén szeretsz valakit és, hogy milyen, amikor ezt viszonozzák – nyúltam keze után és összekulcsolt ujjainkat magunk közé húztam. – Te lettél Jimin az egész világom. És pontosan ezért is szeretném, ha mi lennénk az egész világ...

- Miről beszélsz? – pislogott rám elérzékenyülve Jimin.

- Fel akarom veled fedezni a világ összes látványosságát, amikről állandóan beszélsz, amikor hülye utazós műsorokat nézünk a tévében. Látni akarok veled mindent és a létező összes hotel szobai ágyat össze akarom törni magunk alatt. Szeretlek, Jimin! Mindennél és mindekinél jobban. – fogtam két kezem közé az arcát. Szemeiből lassan araszoltak az örömkönnyek, ujjai lassan meg találták a derekamat és erősen kapaszkodni kezdtek belém. – Mit mondasz, Park Jimin? Meghódítod velem a világot?

- Hát persze, hogy meg! – bólintott és olyan hévvel tapadt az ajkaimra, hogy majdnem hátra estem.

Boldogan csókoltam őt vissza és azzal sem foglalkoztam, hogy mennyien nézik végig a kis csatánkat. Csak az érdekelt, hogy beleegyezett a bugyuta tervembe és képes velem eljönni a világvégére is. Ő volt az életem, mindenem. És nem akartam, hogy véget érjen. Soha. 

Vége