Jimin szemszög:

- Jimin, van valami baj? – nézett fel rám Taehyung a telefonjából.

- Nincsen semmi, miért?

- Fél percenként sóhajtozol... Ne mondd már, hogy nincs semmi – forgatta meg a szemeit tudatva velem, hogy nem hisz nekem.

Oké, bevallom őszintén, hogy a csúnya elválásunk óta Jungkookkal folyamatosan sóhajtozok és igazából másra sem tudok gondolni csak a veszekedésünkre. Azóta nem kerestem őt, sőt mondhatni úgy kerültem, ahogy csak lehetőségem volt rá. Szégyelltem a szemeibe nézni és sajnáltam, amiért nem lehettem vele teljes mértékben őszinte. Többször is próbált velem beszélni, de én nem adtam neki egyetlen lehetőséget sem. Egyrészt nekem is át kellett gondoljam a dolgokat, mert most már nem csak arról volt szó, hogy összejárunk és dugunk. Jungkook konkrétan szerelmet vallott nekem, én pedig köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Valamilyen szinten éreztem, hogy talán ő már a kezdetektől másként érez irántam, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt, mert egyszerűen nem lehet közöttünk több, mint szexpartnerség.

- Csak jelenleg minden szar – vontam meg a vállaimat.

- Konkrétabban?

- Jungkook szerelmet vallott nekem, én viszont nem jöhetek össze vele, mert a szüleim homofób seggek. Ha megtudnák, hogy nemcsak haverok vagyunk, szerintem simán kinyírnának mindkettőnket. – adtam ki magamból mindent, ugyanis jelenleg talán ez volt a lehető legjobb megoldás.

- És te szereted Jungkookot? – kérdezte, mire megvontam a vállaimat.

- Igen, azt hiszem, hogy szeretem, de teljesen mindegy, mert egy hete összebalhéztunk nálunk, és azóta nem beszélünk. Ő nem tud a meleg keresztapámról, akit anyáék kitagadtak, amiért egy férfihez ment hozzá. És nyilván arról sem, hogy hiába van oda érte anyám és hiába bírja apám is, amint megtudnák, hogy a fiuk Brittanyvel egy másik fiú miatt szakított, kitörne a harmadik világháború!

- Akkor miért nem tudatod valahogy Jungkookkal, hogy mi a pálya a szüleid hozzáállásával a melegek felé? – kérdezte, mintha nekem ez még nem jutott volna eszembe.

- Szerinted nem gondoltam még erre? Viszont fingom sincs arról, hogy mégis hogyan kellene tegyem.

- Családi vacsora? Szándékosan felhozhatnád témának a keresztapádat, aztán Jungkoook szembesülne vele, hogy mi itt a probléma. – vetett fel Taehyung egy nagyon jó ötletet, ami nekem eddig eszembe sem jutott.

- De van egy kis bökkenő... – haraptam be alsó ajkamat, mire Taehyung összeráncolt szemöldökökkel várta, hogy kinyögjem a bajom. – Jungkookkal nem beszéltem egy hete és nem éppen békésen váltunk el. Szerinted mit kellene mondjak neki?

- Ó, te jó ég! – nevette el magát. – Most pontosan annyi önbizalmad van, mint egy tizenöt éves kislánynak, amikor éppen a szüzességét akarja elveszíteni. Ne balfaszoskodj már! Leírod neki, hogy melyik nap és hány órára legyen nálatok, aztán cső.

- Jó, te könnyen beszélsz – forgattam meg a szemeimet.

- Mert?

- Mindegy, inkább vegyük úgy, hogy semmit nem mondtam. Kösz a segítséget, vagy mi.

- Ugyan, rám bármikor számíthatsz! – villantotta ki a fogait, mire eleresztettem egy apró mosolyt, ugyanis tényleg számíthattam rá bármikor. Taehyung mindig mellettem van, és hiába vagyunk különbözőek, attól még megértjük egymást és bármit meg tudunk beszélni. Mondjuk néha már az agyamra megy a hülye csajozásaival, de az ő élete, amíg engem nem kavar bele, addig egy szavam sem lehet.

Szerintem, ha hatszor nem pötyögtem be a szöveget, majd töröltem ki azonnal, akkor egyszer sem. Egyszer túl rövidnek, máskor meg túl hosszúnak találtam a Jungkooknak kitalált szöveget, így szerintem jó pár órát elbaszhattam erre. Miért nem lehet olyan, mint Taehyung? Miért kell mindenre ennyire ráparázzak? Ez csak egy rohadt üzenet, én még sem mertem elküldeni neki, még akkor sem, amikor anyáékkal rég letárgyaltam, hogy Jungkook átjön ma hozzánk este.

Jimin: 19:00, családi kaja nálunk

Végül csak ennyit írtam neki, amire szinte azonnal meg is kaptam a választ, miszerint eljön. Gyomrom már csak a téma gondolatától is görcsbe rándult, ezért mondhatni egész nap egy falatot sem ettem. Csak túl akartam esni ezen az egészen, és ott tartani már, hogy Jungkook mindent tud anyámék homofób megnyilvánulásaikról.

- Minden rendben van? – kérdezte anya, amikor mellkasom előtt összefont karokkal bámultam a bejárati ajtónkat és vártam, hogy Jungkook végre megérkezzen.

- Ja – válaszoltam tömören, mire kaptam egy kérdő pillantást, ugyanis elképzelhető, hogy flegma voltam. Mindegy, jelenleg nem érdekelt, hogy kivel hogyan beszélek, ugyanis túlságosan izgultam.

- Csak Jungkook jön, nem értem, hogy miért izgulsz ennyire.

- Én sem – vontam meg a vállaimat. – Mondjuk öt perce itt kellene lennie, szóval...

Jungkook a lehető legjobban időzített, mert pont ekkor feküdt rá a csengőre és addig el sem engedte, amíg ki nem nyitottam az ajtót. Nem mertem szemeibe nézni, ezért csak lehajtott fejjel arrébb léptem, hogy beengedjem. Miután levetette a cipőjét, nem ment be azonnal az ebédlőbe, hanem megállt előttem. Most már egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy hallgattam Taehyungra és elhívtam magunkhoz Jungkookot, így egy hét nem beszélés után.

- Azért hívtál, mert készen állsz? – kérdezte, én viszont csak álltam ott, mint valami idióta, és még csak egy értelmes választ sem tudtam kinyögni. – Hm?

- Majd meglátod, jó? – embereltem meg végre magam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam az ebédlőbe, ahol anya és apa már vártak minket.

Anya szokásához híven megölelgette Jungkookot és áradozni kellett arról, hogy mennyire jól áll neki a fekete bőrdzsekije, amit szerintem már vagy hatszor láthatott rajta, de mindegy. Amíg Jungkook szerepelt a középpontban, addig én azon agyaltam, hogy mégis hogyan kellene beépítenem Seohot a beszélgetésünkbe. Muszáj lesz felhoznom most őt témának, mert Jungkook csak is így szembesülhet szemtől-szemben a szüleim homofób megjegyzéseivel.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz szóhoz jussak, de vagy hatszor el kellett számoljak tízig, amíg végre ki tudtam nyögni egyetlen szót. Teljesen lefagytam, és be is pánikoltam rendesen, ugyanis általában határozottan cselekszem. Viszont mióta közelebb kerültünk egymással Jungkookkal, azóta egyáltalán nem érzem magam határozottnak, és inkább meghúzom magam az egyik sarokban, minthogy véleményt nyilvánítsak.

- Beszéltem valamelyik nap Seohoval – szólaltam végül meg, amikor már közel jártunk a vacsora végéhez. Anya és apa azonnal rám kapták a tekintetüket, amikből kiolvasható volt, hogy mennyire megleptem őket.

- Még is miért? – kért számon anyám, mire megvontam a vállaimat.

- Mert a keresztapám és érdekli, hogy mi van velem.

- Megbeszéltük, hogy nem hozzuk őt fel többé témának, főleg nem asztalnál, mert el is ment az étvágyam! – förmedt rám apa, arcán pedig undorodó grimasz jelent meg.

- Igazából nem beszéltük meg, csak ti döntöttetek úgy, hogy kitagadjátok.

- Szerinted nem volt jogos? – ráncolta össze anya a szemeit, mire azonnal megráztam a fejem.

- Azért, mert egy férfihez ment hozzá, attól még jó ember és nem követett el semmi rosszat!

- Ezt már megbeszéltük, Jimin! – csapott az asztalra anya idegesen. – A mi családunk nem tűri a buzikat a közelünkben, ezért Seoho nem tartozik már a családunkban. Nem értem, hogy miért kell mindig felemlegetni őt.

- Mert sajnálom, azért – eresztettem el egy szomorú mosolyt. Én magam sem tudom, hogy miért szálltam szembe a szüleimmel ilyen hevesen, de jelenleg úgy éreztem, hogy ki kell álljak Seoho keresztapám mellett. – Azért tagadtuk ki, mert egy férfi mellett találta meg a boldogságot? Inkább örülnünk kellene annak, hogy boldog és nem issza le magát a sárga földig minden egyes nap, ahogyan azt Jiseon előtt tette!

- Jimin, beléd meg mi a fene ütött? – nézett rám továbbra is értetlenül apa.

- Csak elegem van abból, hogy ilyen homofóbok vagytok mindketten. Attól, mert azonos neműt szeret, még ugyanolyan jó ember!

- Nem, kisfiam, rosszul látod a helyzetet. Seoho beteg, ezért hiszi azt, hogy Jiseont szereti. Viszont amikor felajánlottuk neki, hogy elvisszük orvoshoz, nem élt az ajánlatunkkal, ezért nem tudunk többet tenni érte. – mondta apa, én pedig elnevettem magam és hátradőltem a székemben.

- Esélytelenek vagytok, de komolyan.

- Jimin! – szólt rám anya és apa egyszerre. – Vigyázz a szádra!

- Nem vigyázok, mert fú! Nem lehetne, hogy egy pillanatra abbahagynátok a makacskodást és gondolkoznátok? Hogy lenne már beteg valaki azért, mert valaki olyat szeret, aki azonos nemű saját magával?

- Jimin... – suttogta a mellettem ülő Jungkook, de én azonnal leintettem, mert túlságosan felidegesítettem már magam ahhoz, hogy normálisan beszéljek vele.

- Akkor én is beteg vagyok, ha? – csaptam idegesen az asztalra, miközben sikerült mérgemben elsírni magam.

Meg sem vártam, hogy válaszoljanak a szüleim, kirohantam a konyhából, bebújtam a cipőmbe és a kabátomat megragadva kirohantam a házból. Könnyeim időközben potyogni kezdtek, de én továbbra sem álltam meg, mert jelenleg minél messzebb akartam kerülni a házunktól. Egyszerre voltam mérges, csalódott és szomorú is, amiért anyáék ennyire durván homofóbok. Tudom én, hogy csúnyábbakat is mondtak volna, de Jungkook jelenléte miatt próbálták visszafogni magukat, csak hát nem igazán jött össze nekik.

- Hé, megállnál legalább egy pillanatra? – ragadta meg Jungkook a felkaromat, ezzel sikeresen megálljt parancsolva nekem. – Hova mész?

- Mit tudom én, egyenes – szóltam vissza rekedtes hangon, ugyanis a sírástól alig volt hangom.

- Szerintem most elsődlegesen le kellene nyugodj, utána maratonosat játssz!

Nem válaszoltam semmit, csak megvontam a vállaimat és egy határozottabb mozdulattal kirántottam a felkaromat Jungkook szorításából. Leültem a legközelebbre eső padra, és türelmesen megvártam, amíg Jungkook is leül mellém. Jelenleg annyira ideges voltam, hogy jobbnak láttam, ha inkább nem szólalok meg, mert a végén valami teljesen hülyeséget mondanék.

- Miért nem mondtad eddig, hogy a szüleid ennyire rosszul viszonyulnak a melegekhez?

- Mert eddig engem sem érdekelt különösebben – vontam meg a vállaimat.

- És most? Most már érdekel?

- Szerinted? Ha nem érdekelne, akkor így beszéltem volna velük, és ennyire kiakadtam volna? – förmedtem rá Jungkookra, aki védelmezően a mellkasa elé emelte a kezeit, amiért felemeltem a hangomat.

- És miattam vagy miattunk érdekel most már?

Nyeltem egy hatalmasat és ráemeltem a tekintetem. Hát persze, hogy miattunk. Oké, az is igaz, hogy nagy valószínűséggel Jungkookot is csak addig bírnák, amíg úgy tudják, hogy heteró. De ha megtudnák, hogy a fiuk egy másik fiúba szerelmes, akkor... akkor biztosan sokkal jobban kiakadnának. Ha Seohot kitagadták, akkor az sem kizárt, hogy velem is ez történne. Meg kell értenie Jungkooknak, hogy ez a helyzet koránt sem olyan egyszerű, mint ahogyan ő azt gondolja.

- Miattunk – mondtam ki végül az igazságot, amit egy hete nem sikerült. Ezután pár perc síri csend következett, amíg mindketten elmerültünk a gondolatainkban.

- Jó, tudom, hogy ez egy kurva szar helyzet és most már világossá vált, hogy miért nem akarsz összejönni velem, de én ki fogok tartani az álláspontom mellett, miszerint nekem nem elég, ha csak összejárunk és dugunk.

- És ha járnánk, de nem mondanánk ki?

- Nem fogok élete végéig bujkálni, Jimin – sóhajtott fel Jungkook. – Én meg akarom fogni a kezed nyilvános helyeken is, meg akarlak csókolni és mindenkivel tudatni akarom, hogy te csak is az enyém vagy!

- De anyáék... – motyogtam, viszont Jungkook a szavamba vágott, így nem engedte, hogy befejezzem a mondatom.

- Ha anyudék valóban szeretnek téged és fontos vagy nekik, akkor el fogják fogadni, hogy egy fiúval vagy és nem egy lánnyal. Lehet idő kell nekik, de addig lakhatsz nálam, vagy bánom is én!

- Nem tudom... – motyogtam és tenyereimbe temettem az arcomat. – Annyira szeretném, hogy működjön közöttünk a rendes kapcsolat, de félek, hogy a külső tényezők szét fognak minket szakítani.

- Úgy ismersz engem, mint aki hagyja magát? – kérdezte, és hiába nem láttam az arcát, tisztában voltam azzal, hogy vigyorog.

- Nem, én viszont ismerem magam és tisztában vagyok azzal, hogy teljesen ki fogok készülni, ha valami történik veled...

- Akkor próbáljuk ki! – csúszott közelebb hozzám, majd nagy nehezen, de elvette az arcomtól a kezeimet, hogy szemeimbe nézhessen.

- Mit?

- A párkapcsolatot – válaszolta, mire nyeltem egy aprót és beharaptam alsó ajkamat, miközben azon agyalta, hogy mi lenne a helyes döntés.

A szívemre vagy az eszemre kellene hallgassak?

- Jimin, tudod jól, hogy nem vagyok a szavak embere, de azt tudnod kell, hogyha tényleg összejövünk, akkor meg foglak védeni mindentől és mindenkitől is. Ha ez tart vissza attól, hogy igent mondj, akkor...

- Jó! – vágtam bele most én a szavába.

- Mi?

- Jó, járjunk.

- Mi? Most komolyan? – nézett rám értetlenül, amitől muszáj volt elnevessem magam.

- Igen, Jungkook.

- Na, baszki! Azt hittem, tovább kell majd nyűztesselek! – villantotta ki fogait. – Komolyan mondom, hogy mindenkit szétverek innentől kezdve, aki csak egy rossz megjegyzést is tesz ránk!

- Ajánlom is, hogy megvédj – engedtem ki egy jó nagy adag levegőt, amit az elmúlt percekben nem mertem.

- Akkor most?

- Akkor most?! – néztem rá értetlenül, mert nem értettem, hogy mit akar.

- Hivatalosan is a pasim lettél, igaz?

- Azt hiszem, hogy igen – motyogtam, mire Jungkook ajkain az eddigieknél is hatalmasabb vigyor jelenet meg.

- Ne tudd meg, hogy milyen kibaszott boldog vagyok most! – húzott az ölébe olyan hirtelen, hogy ellenkezni sem volt esélyem. – Na, hagy csókoljalak meg, bébi! – ragadta meg az államat, azzal ajkaimra is tapadt, én pedig eleresztettem egy apró mosolyt, de eszem ágában sem volt ellenkezni vele.Tarkójánál összekulcsoltam az ujjaimat és közelebb csúsztam hozzá, hogy viszonozni tudjam csókját. Most nem tépte ajkaimat, nem sietett sehova, hanem felvett egy nyugisabb tempót és inkább a szenvedélyességre koncentrált.

Én is boldog voltam, bár még mindig voltak kételyeim a jövővel kapcsolatban. Nem tudtam, hogy anyáék és a környezetem, hogyan fog reagálni arra, hogy egy fiúval vagyok együtt. Abban viszont egy pillanatra sem kételkedtem, hogy Jungkook nem fog kiállni mellettem és megvédeni másoktól. Tudom, hogy rá bármikor számíthatok majd, ez pedig ad egy kellő löketet ahhoz, hogy belekezdjek ebbe az egészbe.