Kim Minseok szemszöge

- Már mindent megpróbáltam, de semmi! Értitek? Semmi! Le se szar! El akar innen menni! Pedig tényleg mindent megtettem! Elvittem a temetőbe a szüleihez, veletek is vacsoráztunk, olyan helyekre vittem, amiket imád. De semmi! - töltöttem magamnak megint a borból.

- Minseok. Elég lesz. - emelte fel a boros poharamat Baekhyun.

- Nem. Nem lesz elég. Még valamit kellene tennem. Vissza akarom kapni őt. - vettem magamhoz inkább üveget és kiittam a maradékot, ami nem volt kevés.

Mindketten aggódva figyeltek. Először nem értettem, miért. Aztán olyan erősen ütött a bor, hogy inkább hátra dőltem.

- Ebbe még volt valami. - motyogtam.

- Nem volt semmi. Minseok gyógyszert vettél be előtte? - magasodott fölém Chanyeol.

- Azt hiszem, ja. - hirtelen felpattantam és elindultam a lépcső felé.

- Maradj, megyek én. - hallottam mögülem Chan hangját.

Felmentem a legfelső emeletre és épp nyitottam volna be, mikor Chanyeol lefogott.

- Ne. Fordulj meg és menjünk vissza. - fogta a karomat, mire nagy szemekkel felnéztem rá.

- Kérlek. Gyere te is be, ha úgy jobb. - bigyesztettem le ajkamat.

- Ha sokat iszol, olyan vagy, mint egy nyolcéves kisgyerek. - ingatta a fejét. - Hol a kulcs? - kérdezte, mire előkaptam. - Mindig magadnál hordod?

Bólogattam. Kinyitottam a zárat és belöktem az ajtót. Jongdae az ablakban ült és azt a plüss szorongatta, ami mindig nála van, ha benyitok.
Felénk kapta a fejét és érdeklődve figyelt minket. Chanyeol megállt az ajtóban és összefonta a karjait mellkasa előtt. Dae felé mentem és ő valószínűleg kapcsolhatott, hogy nem vagyok önmagam, mert felállt.

- Mit akartok?

- Én semmit. - válaszolt Chanyeol.

Elé értem és magamhoz szorítottam. Próbált eltolni magától, de nem hagytam magam. Végül feladta és rám nézett. Nem tükröződött semmi a szemében, amitől nagyon csalódott lettem. Közel hajoltam arcához, de csak elfordította a fejét. Nem akartam annyiban hagyni, ezért orromat nyakába fúrtam és kicsit elnyílt ajkakkal szívtam be folyamatosan az illatát.

- Mit tegyek, hogy újra szeress?

- Semmit, mert olyan többé nem lesz.

Kihagyott egy ütemet a szívem. Mindig hasonlókat mondott, vagy utalt rá, de kimondva... És az a hangnem, ahogy mondta. Elengedtem és elfordultam tőle. Szó nélkül kitessékeltem Chanyeolt és kulcsra zártam az ajtót.

- Menjetek haza, vagy maradjatok. Nekem mindegy. - indultam meg lefelé.

- Minseok! - szólt utánam, de nem fordultam meg. A szobámba mentem és bezárkóztam.

---

Kim Jongdae szemszöge

Nem értem Minseokot. Pár napig le se szart. Enni és innivalót is mindig mással hozatott. Most pedig két hete járkálhatok a lakásban. Az egész házban.

- Jongdae. Kész van az ebédje. - szólt be a szobába a szolgálónő.

Kedvtelenül felálltam és az étkezőbe mentem, ahol már Minseok ott volt. Ez az egyetlen dolog, amit mostanában közösen csinálunk. Az étkezés.

Leültem a székre, de nem voltam hajlandó enni. Minseok, mintha észre se vette volna ezt, tömte magát. Azt nem értem, hogy hogy lehet még így is kibaszottul szexi. Rengeteget eszik, mégis... Jongdae! Éreztem, hogy vérem megindult lefelé és nem akartam egy sátorral a lábaim között felállni a székről. Még az kéne!

- El kell mennem. Este jövök, addigra döntsd el, hol akarsz aludni. Velem...

- Kizárt dolog. - vágtam közbe.

- Engeded, hogy végig mondjam? Köszönöm. Tehát velem alszol, vagy visszaköltözöl az emeletre.

- Miért kell egyáltalán kitenned abból a szobából? Ott nem vagyok jó? - kérdeztem.

- Egy fontos személynek kellene az a szoba. - zárta le, majd felállt az asztaltól és a cipőjét felhúzva, fekete pulóverrel a kezében távozott.

Egy fontos személynek. Szívem csak úgy zakatolt és azon járt az agyam, mégis ki lehet ennyire fontos, hogy az állítólagos szerelmét kitegye a szobából?

Estefelé meg is kaptam a választ. A kanapén ülve figyeltem, ahogy Minseok belép egy másik fiúval. Alacsonyabb volt. És kurva jól nézett ki.

- Uram. - sietett elé a szolgálónő. - Jongdae nem vacsorázott.

- Ő baja. - rám se nézett, úgy mondta. - Te éhes vagy? - nézett mélyen az alacsonyabb szemeibe.

Az csak egy aprót bólintott, mire Minseok átkarolta. A derekát. Összeszorítottam a fogaimat és a tévé felé kaptam a fejem.

Az elkövetkezendő egy órában az ő susmogásukat és nevetésüket hallgattam. Befejezték a kajálást és mellém ültek a kanapéra.

- Elfelejtettem valamit. Várj. - állt fel Minseok és elszaladt valamerre.

- Szia.

Nekem köszönt?

- Kim Jinhwan vagyok.

Ránéztem. Hozzám beszélt. Mosolygott. Tényleg nekem köszönt.

- Jongdae. Kim Jongdae. Mit keresel itt? - próbáltam kedves lenni, de nem sikerült.

- Én...

- Nézd! Ezt találtam még ott. Csak elszakadt és gondoltam, megcsináltatom, még mielőtt odaadom. - ült le mellé Minseok. Megfogta a kezét és gyengéden a csuklójára tett egy karkötőt.

- Remélem, örülsz. - engedte le a kezét és... Jinhwan térdére tette.

- K-köszönöm.

- Jut eszembe. Jongdae!

Egyből felé kaptam a fejemet és magamban már örültem, hogy velem is foglalkozni fog.

- Átcuccoltál már?

A felismerés rohadtul fájt. Csak ennyi. Hogy átköltöztem-e. Semmi több.

- Igen.

Nem kérdezett. Tudta. Tudta, hogy nem az ő szobájába pakoltam. Így, utólag visszagondolva, rossz döntés volt.

- Szabad? - kérdezte Jinhwan.

- Persze. - bólintott Minseok, mire a kisebb rádőlt a vállára.

Elkaptam róluk a fejem. Azonban még így is hallottam, hogy suttogtak. Szemem sarkából láttam, hogy Minseok elkezdte simogatni a combját. Nem bírtam tovább. Felálltam és felmentem a szobámba. Felemeltem azt a rólunk készült képet, amit Minseok utolsó próbálkozások között adott oda és széttéptem. Zokogva a földre borultam és apró fecnikre tépkedtem.

---

Sajnos ez a következő napokban is így ment. Állandóan összebújtak. Szerintem még egy szobában is aludhattak. Minseoknál viszont többször is bepróbálkoztam.

Direkt abban az időpontban fürödtem, mikor ő szokott. Megvárta, míg végzek.

Leittam magam és rátapadtam. Lefektetett aludni és másnapra eltűntette az összes alkoholt.

Sokat mutatós ruhákba öltöztem. Még csak rám se nézett.

Viszont, ha bármi óhajom-sóhajom volt, azt teljesítette.

Kezdtem feladni, hogy valaha is lesz közöttünk bármi. Meggondolatlanul mondtam neki, hogy többé nem fogom szeretni. Az igazság az, hogy mindig is szerettem és még talán most is, azonban Sehun majdnem, hogy kiölt belőlem minden érzelmet. Nem is sejti, miken mentem keresztül. Hirtelen valaki rátette a kezét az enyémre és lenyomta vele a csap tetejét. Upsz, kicsit elgondolkozhattam, mert már tele volt vízzel a poharam.

- Beszélhetnénk? - nézett rám Jinhwan.

- Mert? Hol van a pasid? - dőltem neki a pultnak. És igen, Minseokra céloztam.

- Nem a pasim. Elment valahova. Jongdae, te szereted őt?

- Mi? Én? Dehogy! Utálom őt! - tiltakoztam egyből, megforgattam a szemeimet és megittam gyorsan a pohár tartalmát.

- Jongdae, elég egyértelmű. Kerülsz minket és minden reggel vörösek meg dagadtak a szemeid. Te sírsz éjszakánként.

- Muszáj? Muszáj most mindent a szemem elé vetned? Tudom jól, hogy mit csinálok. - indultam el a lépcső felé. - Sírok a húgom miatt. Mert az a fasz megtalálta a plüssét. A tesómról pedig a szüleim autóbalesete óta nem tudok semmit. Mintha felszívódott volna.

- Résztvétem. De, Jongdae. Az a fasz pillanatnyilag tetőt ad a fejed fölé és ételt a szádba. - kapta el a karomat és megállított. - Szereted őt.

- Fogd már be! Olyan rohadt idegesítő va- Sehun?! - tágultak ki a szemeim, mikor Jinhwan háta mögött, az ablakon keresztül megláttam, hogy leparkolt a ház előtt.

- Ki az a...?

- Jongdae! Jinhwan! Menjetek fel az emeletre! - jelent meg a szolgálónő egy elég nagy fegyverrel.

- Jézusom! - kezdett el remegni Jinhwan és hiába rángattam, nem mozdult.

Hirtelen sorjában törni kezdtek az ablaküvegek és záporoztak a golyók. Sikerült a lesokkolt személyt berántanom a fal takarásába. Lövöldözésbe kezdtek. Hevesen verő szívvel kapkodtam a fejemet ide-oda. Sehun hirtelen látótávon belülre került. És nem csak én vettem észre őt.

Jinhwant magam után húzva kezdtem felrohanni a lépcsőn és az első emeleten az egyik szobába löktem.

- Bújj el és meg ne nyikkanj! - utasítottam. Hevesen bólogatott, majd elindult valamerre, de nem láttam, hogy hova ment, mert hallottam, hogy Sehun közeledik, ezért becsuktam az ajtót és tovább rohantam.

Leizzadva megálltam a második emeleten, de tovább lépkedtem, mintha még feljebb mennék. Hátha beveszi. Benyitottam a legszimpatikusabb szobába és éles tárgyat kerestem. Esélytelen volt. Szinte üres volt a helyiség. Közeledő léptek. Egy ajtócsapódás.

- Tudom, hogy itt vagy te rohadék. Junhoe átvert a szaros exeddel. Te fogsz megfizetni ezért!

Kivágódott az ajtó, mire neki estem. Dulakodtunk. Erre emlékszem, arra viszont nem, hogyan sikerült akkorát löknöm rajta, hogy az üvegablakon keresztül zuhanjon ki. Ja, az adneralin.

Erről jut eszembe, most kezdett el rohadtul szúrni a gyomrom fölött. Lenéztem magamra és megvilágosodtam. Mikor Sehunnal verekedtünk, a ravaszt benyomva tartotta és mindenfelé lőtt.

Engem is eltalált.

[Sziasztok! Uhh... És még azt ígértem, hogy nem fognak pörögni az események... Anyway~ Remélem tetszett ez a rész is. Halkan megsúgom: ezt a sztorit kb 10 részesre, max. 15-re terveztem, de khmm... Már a 25-öt is túl léptem... Ez nem tudom, hogy jó vagy rossz hírnek számít-e. Mindenesetre döntsétek el Ti!💕💕Ui.: HA HOLNAP XIUCHEN KÉPEKET POSZTOLNAK HOZOK EGY RÉSZT MIELŐTT ELÁSOM MAGAM!!! ]