Kim Jongdae szemszöge 

Órákon keresztül imádkoztam, hogy ez csak álom legyen és felkelve Minseok karjaiban legyek. Sajnos azonban tudtam, hogy ez a csúf valóság. A valóság, melyben vagy én, vagy a húgom meg fog halni. Tudtam, hogy Seoknak nagyon hiányoznék, de reménykedtem, hogy Hwat válassza és őt menti meg. Fordított esetben… Nem lennék annyira boldog. 

Lehajtott fejjel gondolkoztam, mégis hogyan jutottam el idáig. Hogy lehet egy békés közegből halálközeli élményekbe kerülni? Ja, megvan. Nem kellett volna összejönni egy illegális kereskedésekből élő pasival. Bár visszagondolva, szerintem ugyanúgy őt választanám. Egyszerűen nem tudok nélküle élni. Meglehet, egy kicsit örültem is annak, hogy kirángatott a szürke napjaimból és elkezdte beszínezni azokat. Igaz, talán a piros különböző árnyalatai picit többet lettek használva a kelleténél, de… Ez jár ezzel az élettel. Én viszont kibírom. Tovább akarok élni ebben. Muszáj megszöknöm innen! De hogy? Áll kint egy őr az ajtó előtt. Mikor megvertek csak ketten voltak bent. Ha sikerülne elvenni a fegyvert az egyiktől, lelőhetem vele mindkettőt. Azonban a zaj miatt az őr is be fog törni, tehát őt is le kell lőnöm. Utána jön a futás, egészen a kijáratig, ha elkapnak…. Elkapnak… Olyan nem lehet. Remélem sok töltény lesz a fegyverben. Sokra lesz szükségem, főleg, hogy én nem tudok pontosan célozni. Istenem, embereket fogok ölni..! Még a gondolattól is elfehéredtem és pánik tört rám. Képtelen leszek megszökni. Egy bogárnak se tudnék ártani!

Hirtelen kivágódott az ajtó és belépett rajta egy ember. Csak egy. Több nem. Az őr utána becsukta az ajtót. Leguggolt hozzám és megemelte a fejemet.

- Hát, ez a napod is eljött. – Kérdőn pillantottam rá. – Sokat számíthattál Minseoknak, ha téged dobott el. – nevetett és felállt. 

Megnyugodtam. Viszont ez azt is jelentette, hogy Minseok valahogy ide fog jönni. Azaz, lehet, szökés közben bele futok. Felrántott a földről.

- A főnök szeretne még veled beszélni a halálod előtt, szóval gyere. – fogta meg a karomat. Én az oldalamhoz szorítottam kézfejét és megpördülve, mellkassal előre a falnak nyomtam. Az oldalába könyököltem, hogy kicsit összegörnyedjen, majd hátra lendítettem a fejem. Mindketten a földre estünk, bár az ok nem egyezett. Nekem fájni kezdett a fejem, ő pedig elájult. 

Testéhez másztam, megkerestem a kését és elvágtam a kötelet vele. Szabaddá vált kezemmel letéptem a számon lévő ragasztót - amit a fotó után tettek rám -, majd megfogtam a fegyvert. Felálltam a földről és az ajtóhoz siettem.

Az őrt hogyan tudnám csendben leszedni? Az ajtót csak kívülről lehet nyitni. Jelezni kell neki, hogy nyissa ki és… Meg van! Ha nem lát senkit, beljebb lép én pedig leszúrhatom! Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam és erőteljesen kopogtam a fémen. A nyíló ajtó mögé bújtam és vártam. Valamit kérdezett kínaiul, majd láttam, hogy árnyéka növekedni kezdett. Szívem ezerrel vert és azon aggódtam, túl hangosan lélegeztem, mikor megjelent és lebukhattam. De nem. Hezitálás nélkül tarkójába mélyesztettem a kést és elrántottam tőle a fegyvert. A nyakához kapott, földre esett és tátogva nézett engem, viszont hang nem jött ki a száján. Lassan lecsukódtak szemei és örök álomba merült. Reszketni kezdtem, amikor tudatosult bennem, hogy megöltem valakit. Jongdae. Önvédelem volt. Ha nem teszed meg, akkor ő ölt volna meg. Minseok szavai visszhangoztak a fejemben, amitől kicsit felerősödtem és hátat fordítva nekik az ajtóhoz mentem. Lassan kinéztem a folyosóra, de sehol nem láttam senkit. Már léptem volna ki, mikor eszembe jutott, hogy csak fegyvert hoztam magammal. A kés viszont halkabb és eddig azzal öltem feltűnésmentesen. Visszaosontam a testekhez és egy zsebkést vettem magamhoz. Úgy tartottam, mintha az életem múlt volna rajta. Vagy az is? 

Beszélgetés ütötte meg a fülemet, mire gyorsan az egyik sötétebb részhez húzódtam. Nyugi, Jongdae. Nyugi. Nem lesz semmi baj. Túl gyorsan történt. Az egyik észrevett, mire hozzávágtam a kést, a másikat pedig lelőttem. Kitágultak a szemeim és a levegő után is kapkodni kezdtem. Jongdae! Gyere már! Felkaptam a fejemet. Yixing hangja olyan élethű volt, de rá kellett jönnöm, hogy csak a gondolataim játszadoztak velem.

Visszaemlékeztem, hogy hol húztak végig a földön pár órával ezelőtt és elindultam arra. Rövidesen katonák jelentek meg minden felé, így bezárkóztam egy szobába. Döglött hús szag csapta meg az orromat, ezért szaglószervemet befogva megfordultam. A látvány miatt majdnem felsikítottam. Számat befogva az ajtónak dőltem. Kik voltak ők? És mit tettek? Én is így fogom végezni, ha elkapnak? Testem egy rossz kocsonyává változott. Megmozdulni se bírtam, nemhogy futni. Hiába vezettem el tekintetemet a holttestekről, szemeim mindig visszataláltak oda. 

(((Holttestek leírása következik, ha nem bírod ugorj a következő zárójelig.))) 

A nőnek a vállában állt az akasztó, úgy lógott lefelé. Szája nyitva volt, szeme csukva és arcán színtiszta fájdalom látszott. Mellei meg voltak csonkítva, mégis a legborzasztóbb látvány a nemiszervéből kilógó még köldökzsinóron lévő baba volt. A csöppségről húgom jutott eszembe. Ő is pontosan ilyen kicsi volt születése után. Születése után..? Jesszusom. Még belegondolni is rossz volt, hogy ez a szegény nő itt szülte meg gyermekét, aki azután egyből belehalt ebbe. A hölgy még csak nem is volt sápadt, azonban lélegezni sem lélegzett. Nemrég halhatott meg. Szememet a mellette lógó férfira vezettem. Vagyis… félig csontvázra. Ő nem szenvedett sokáig, állánál, fejét átszúrva akasztották fel.

(((Ha kihagytad, mert nem bírod, akkor a lényeg; egy férfi, egy nő és egy kisbaba van bent.)))

A babához csúsztam és elhúztam anyja alól, hogy ne rá csöpögjön a vére. Pólómmal megtöröltem az arcát, hogy levegőhöz jusson, de nem használt. Sírni kezdtem, ezért befogtam a számat, hogy ne legyek hangos. A szipogásom mégis ijesztően hatott a csendes szobában.

- Ki vagy?! – A rekedt hangtól felpattantam és a falig hátráltam. – Öljetek már meg! Eleget szenvedtem! Könyörgöm! – Lesokkoltam, ez volt az oka, hogy nem tudtam válaszolni a nőnek. Azt hittem, halott volt. – A picim. – kezdett el sírni. – Még csak meg se született rendesen. 

- H-halkan. B-bejönnek és… És lebukok. – mentem hozzá közelebb remegő lábakkal. 

- Te nem vagy közülük való. – állapította meg. – Segíts. Szedj le innen. 

Én azonnal ugrottam, hogy segítsek, és mikor ő lejutott magához ölelte a gyerekét. 

- Tud segíteni innen kijutni esetleg, kérem? – kérdeztem.

- Ebben a szobában van szellőző. Az talán kijuttat. – mutatott annak az irányába. 

- Köszönöm. – siettem oda. – Ön nem jön? 

- Ő volt az egyetlenem. Maradok. Te menj. – simogatta a baba fejét. 

Nem akartam erőltetni, tudtam, hogy nem hagyná itt, így bemásztam oda és visszatettem a rácsot a helyére, magam után. Alighogy elindultam, hallottam, hogy betörnek hozzá. 

- Itt volt. Ő segített le. Hol van!? 

- La la lu. La la lu. Oh, my little star sweeper, I'll sweep the stardust for you. La la lu. La la lu. Little soft fluffy sleeper, here comes a pink cloud for you… (Piros pont, aki rájön, melyik rajzfilmből szedtem 😂😂) 

Egy lövés. A dal pedig abbamaradt. Befogtam megint a számat, hogy ne sírjak fel hangosan. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, egészen addig, míg meg nem hallottam őket. 

- Gyere ki innen. Tudjuk, hogy a szellőzőben vagy. 

Kitágultak a szemeim. Hogyan jöttek rá? Valamit motyogtak és láttam, hogy megpróbáltak bejönni, de ők túl testesek voltak ahhoz. Ha! A soványságnak is van előnye! Ettől felbátorodva másztam tovább egyenesen. Lövésem se volt, hogy merre kellett volna menni, de reménykedtem, hogy jó irányba mentem. 

Sajnos nem. 

A szellőző felfelé ment volna tovább, azaz a másik irányba kellett volna mennem. Viszont így az volt a mázlim, hogy az összes ember a szellőző végére ment, tehát nem ide. Lemásztam onnan, viszont természetesen, én hülye, nem néztem rendesen körbe, mielőtt ezt megtettem volna. Két fegyveres közé szorultam. Az egyik lehúzta a maszkját. 

- Tedd le a fegyvert és a kezedet a hátad mögé. 

Akkor itt és most nekem végem. Szuper. Csak, mert egy világi idióta vagyok. 

- Kötözd meg. – dobott a mögöttem lévő felé egy kötelet. Azonban az átkarolta a nyakamat és a fegyvert a fejem mellett tartotta. Az előttem lévő kínaiul hadart valamit dühösen, de elnémult, mikor meglőtték. A támadóm karjába haraptam, ő pedig fájdalmában elengedett. Felkaptam a fegyvert - amit előbb letettem - és meghúztam a ravaszt, de semmi nem történt. Ő elém lépett, elvette a fegyvert és kuncogni kezdett. Reszketve álltam és vártam, hogy mi lesz a következő lépése. Mindenre számítottam csak arra nem, ami történt. 

- Ki kell biztosítani, mielőtt lősz vele, te buta. 

Nem Minseok volt az, ezt a hangból tudtam. Rá is akartam kérdezni, de megelőzött, levette a maszkját. 

- Jongin!? 

- Hiányoztam? – mosolygott. 

[Hello everyone! Remélem tetszett a sztori annak, aki elolvasta. Örülnék, ha kommentet is hagynátok, nem csak csillagokat. Tegnap direkt nem publikáltam a részt. Kíváncsi voltam, ki veszi észre. Valaki meg is tette. Neked nagyon szépen köszönöm, hogy ennyire odavagy a könyvért❣️]