Kim Jongdae szemszöge

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy hamar a nyaralás végéhez értünk. És, hogy én ezt honnan tudom? Tegnap mondta el Minseok, hogy a mai nap az utolsó nap. Korábban fent voltam, mint szoktam, de nem akartam a mozgolódásommal felébreszteni. Lassú szívverését hallgatva néztem ki az ablakon, a tengerre. A jakuzzis eset után pár nappal berángatott a vízbe. Féltem, hogy megfulladok vagy elvisz valami, amin először egy jót röhögött, majd mikor leesett neki, nem poénkodtam, karjaiban vitt a vízbe. Nagyon beljebb se mentünk a kérésemre, ami pont jó volt. Seok magához ölelve húzgált a vízben. Az emlék hatására elmosolyodtam.

Oké, már nem bírom. Ki akarok menni és közelebbről csodálni a tájat, még az utolsó nap.

Lassan felkeltem Minseokról, magamra kaptam egy inget és kisétáltam a partra, hogy ott leüljek a homokba. Soha nem hittem volna, hogy a kapcsolatunk végre stabilan fog futni. A kisiklott vonat ismét a sínekre került. Nem is akárhogy. Én meg nem akartam jönni, mert azt hittem, itt csak… Igen, hogy kizárólag durván fog bánni velem. Ami végül is nem történt meg. A saját butaságom miatt horzsoltam le a hátam, ami hál’ isten már begyógyult. Maximum akkor fájt valamim, ha előtte lévő nap kicsit elvesztettük a fejünket. Egyik este az ágyat is majdnem összetörtük… Nem tudom, mit fog szólni ehhez a bácsi, remélem, nem lesz annyira dühös.

- Azt hittem elszöksz, mint az első nap. – csókolt a nyakamba Minnie hirtelen.

Ijedtségem után elmosolyodtam a gesztusától és lehúztam magam mellé, hogy megcsókoljam.

- Maximum leláncolnám magam, hogy itt maradhassak. Gyönyörű ez a látvány. – dőltem neki.

- Ide költöznél? – karolta át a derekam.

- Nem. Koreában van minden, ami fontos. Baekhyun és Jonghwa.

- Szóval én nem vagyok fontos. – bólintott.

- Azt kérdezted, ide költöznék-e. Igen, veled. Nélküled nem megyek sehova. Mindig melletted szeretnék lenni. Azt hittem, ezt tudtad.. – húzódtam el tőle piszkálódásból.

- Nem! Megértettem! – rántott vissza és szorosan magához ölelt.

Arcomat nyakába fúrtam és így viszonoztam egy nagy, letörölhetetlen mosollyal az arcomon. Csakhogy kis idő múlva kényelmetlenné vált a póz, ezért az ölébe ültem. Ő meg hátra dőlt velem, a homokba.

- Jongdae..

- Igen? – toltam fel magam a mellkasán, hogy szemébe nézzek.

- Szeretlek.

Csillogtak a szemei. Ilyen vele eddig soha nem fordult elő. Ezért is kerekedtek ki a szemeim, amitől ijedten pillantott rám.

- B-baj van ezzel…?

És még dadog is!

- Minnie! – hajoltam boldogan szájához.

Ő viszont eltolt és felült így a lábai közé kerültem derekáról.

- De nem. Rosszat mondtam? Miért vágtál olyan, arcot?

Teljesen elsápadt, mire azonnal megráztam a fejem és pofijára tettem a kezem.

- Csillogtak a szemeid. Ilyet soha nem láttam nálad. – mosolyogtam. – És dadogtál is. Cukiii.

- Nem! Ezt nem mondod el Chanyeoléknak!

- Mert? Chanról is tudom, hogy van már aranyos oldala, Baekhyun miatt.

- Édessé tettél. – ölelt meg.

- Ezt bóknak szántad?

- Igen, nem volt jó?

- Még gyakorolnod kell. – kuncogtam.

- Ez fájt. – vált el, de derekamat ugyanúgy fogta.

- Majd begyógyítom. – eresztettem el egy lágy mosolyt felé.

Viszonozta a gesztusomat, majd ajkaimra hajolt. Átöleltem nyakánál és így viszonoztam. Utolsó nap. Utolsó pillanatok itt. Azonban mind tökéletes, mert sikerült a kapcsolatunkat sínre helyezni.

———

Másnap reggel, indulás előtt megjelentek Junhooék. Könnyes és hosszúra nyúlt búcsú után Minseok fizetett a tulajdonosnak és kimentünk a reptérre.

- Nem akarok hazamenni. – bújtam hozzá.

- Én sem. – ölelt szorosan magához. – De már mindent helyre hoztunk. Nem állhat semmi közénk. – suttogta a fülembe, majd fejét az enyémnek döntötte.

Szavaitól elvörösödtem, így arcomat a vállába fúrtam.

- Nem hittem volna, hogy valaha is sikerül majd érzelmeket varázsolnom beléd. – motyogtam.

- Érzelmek mindig voltak bennem, csak vagy elnyomtam, vagy nem tudtam kifejezni azokat. De te itt vagy és segítesz, amit sajnos, hülye létemre későn vettem észre.

- Nem vetted észre későn. – emelkedtem fel róla, hogy homlokunkat összeérintsem. – Nincs olyan, hogy késő. Hiszen együtt vagyunk, most, boldogan, nem? – vigyorogtam.

- Igaz. Megérdemlek egy csókot? – mosolygott rám féloldalasan.

- Bármennyit. – hajoltam párnácskáihoz.

Csókunk gyengéd volt, pont olyan, mint az elmúlt napokban. Derekamra simított, közelebb húzódott hozzám.

- Mond, tetszett a nyaralás? – kérdezte mosolyogva, miután elváltunk egymástól.

- Az eleje nem volt annyira jó, de utána tökéletes. – bújtam hozzá.

- Kipihented magad?

- Igen. Te? Sikerült levezetni a feszültséged? Vagy kell még valami? – fúrtam orromat a nyakába.

- Dae, reptéren vagyunk.

- Én csak hozzád bújtam.

- Igen, persze. – kuncogott, majd fejemre puszilt.

- Kérem a 508-as járathoz tartozó…

- Ez a mi gépünk. – suttogta.

- Nehéz itt hagyni ezt a helyet. – néztem körbe és igyekeztem minél több dolgot memorizálni.

- De az emlékek azok megmaradnak.

- És te is. – vigyorogtam szemébe nézve.

- Egy utolsó csók, ezen a szigeten?

- Egy utolsó csók. – bólintottam.

Egy utolsó, szerelmes csók itt. Vele.

———

- Újra itthon. Jaj. – értem ki a reptérről a dínóval a kezemben. Igen, Minseok megint nem hagyta, hogy hozzam bármelyik táskát.

- Ennyire nem örülsz? – kérdezte.

- Csak azt sajnálom, hogy visszatértünk a veszélybe. Te megint beleásod magadat a munkába és…

- Nem foglak elhanyagolni. Nem foglak bántani. Megvédelek. Mindentől és mindenkitől, ha kell magamtól is.

- Ne legyél öngyilkos, kérlek. Nem bírnám ki, ha meghalnál. – bújtam hozzá, arcomat jól eltakarva. – Amúgy most mire vagy kire is várunk? – emelkedtem fel.

- Noonára. Hazavitte az autót, mert valamelyik este el akarták lopni innen.

- Oh.

Alighogy visszaértünk, már gond van. Nem mehetnénk inkább vissza? Baekhyunékkel és Jonghwaval? Ott nincs fenyegető jelenség. Ott nincsenek fegyveresek. Mondjuk, ha nincsenek fegyveresek, akkor Minnienek sincs munkája..

- Itt is van. – indult meg lassan Minseok.

Az autó megállt előttük, Noona kiszállt és segített bepakolni a csomagtartóba, mivel engem nem hagytak, hogy segítsek, beültem előre.

Az úton Noona kérdezgetett a nyaralásról, amikre többségben én válaszoltam. Végig teljesen izgatottan beszéltem, amit észre se vettem addig, míg nem tették szóvá.

- Dae, nyugi. – simított a combomra Minseok.

- Én nyugodt vagyok. – néztem egy pillanatra felé. – És aztán…

Végig csacsogtam az utat. Pár perccel azelőtt fejeztem be a beszámolómat, mielőtt megálltunk a házunk előtt.

- Otthon, otthon, édes otthon. – szálltam ki boldogan, nem, figyelve arra, hogy valamit susogtak mögöttem. Elkönyveltem annak, hogy azt beszélik ki, mennyire őrült vagyok. De, hát itthon vagyunk! Baekhyunnel végre személyesen is beszélhetek, Jonghwaval pedig biztos elmegyek majd valahova.

- Jongdae! Állj meg! – ordítottak rám szinte egyszerre.

A plüsst mellkasomhoz szorítva fordultam feléjük, értetlenül. Mi rosszat tettem? Csak a házba akartam menni, mivel úgyse engedték volna, hogy segítsek pakolni.

Minseok jól átvizsgálta szemeivel a kertet, megragadta a karomat, maga mögé húzott és a bejárat felé tekintett. Pislogva figyeltem, ahogy mindketten a lakást figyelték, tisztes távolságból.

- M-most mi van?

- Egész biztos, hogy nem úgy hagytad a függönyöket?

- Igen. Direkt elhúztam, hogy egy kis fény jusson be.

Az említett tárgyakra pillantottam, amik be voltak húzva.

- Nem lehet, hogy Baekhyunék voltak?

- Nem. Rájuk szóltam, hogy ne tegyék.

- Baekhyunék? – kérdeztem. – Baek és Chan itt vannak?

- Baekhyun és Jonghwa, a húgod. Chanyeol dolgozik.

- De ők miért vannak itt?

- Mert Jonghwa másfél hete itt lakik.

- Miért nincsen a gyámjainál? – szólt bele Minseok is.

- Meghaltak.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim. – Mi történt velük?

- Állítólag baleset.

- Állítólag? – ráncolta a homlokát Seok.

- Erre most nem érünk rá, majd elmagyarázom. – vette elő fegyverét, amit a szomszédok, ha akarták volna, se látták meg, mivel egy, úgy tartotta, kettő, kezdett sötétedni, azaz a látásviszonyok rosszabbodtak.

- Menj vissza az autóba. – kérte Minseok.

- Nem. Hwa bent van. Nem fogok tétlenül ücsörögni. – ellenkeztem.

Mély levegőt vett és már felkészültem arra, hogy rám ordít, mint régen, de helyette csak kinyújtotta a karját, megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat.

- Szorosan jössz mögöttem, ha baj van, elengeded a kezem, így jelzel nekem. Értve vagyok?

- Persze.

- Menjünk. – húzta elő fegyverét és Noona után siettünk.

[Kinek hogy sikerült a bizi? Amúgy sorry, későn esett le, hogy péntek van és filmeztem is, hogy kikapcsoljak. (ami nem jött össze, sajnos xd)]