Kim Jongdae szemszöge

Reszketve felálltam és lesöpörtem a nadrágomat. Hátrébb tántorodtam, mikor az épület megint robbant egyet. Kirohant egy égő ember és a hóba esett. Még élt. Felsőteste fel-le mozgott. Odarohantam és elvettem tőle a fegyvereket. Az egyiket remegő kezekkel rá fogtam.

- Öld meg és gyere! - ordította kétségbe esetten Yixing, majd Junmyeonnal a karjaiban tovább rohant az autó felé. Visszanéztem a lihegő emberre. Rám pillantott. Várta, hogy meghaljon. Én mégis képtelen voltam lelőni.

- Jongdae! - ordított rám Yixing ismét. Ijedtemben meghúztam a ravaszt. Tarkón lőttem. Nyakán végig fojt a vére és összepiszkolta vele a havat. Szemeibe könnyek szöktek, majd lecsukódtak azok. Remegve ledobtam a fegyvert. Megöltem egy embert.

- Kurva életbe! Gyere már, mert te vezetsz! - nyomta a kezembe a slusszkulcsot.

- D-de én nem t-tudok vezetni! - mentem reszketve utána.

- Majd segítek. Szálljatok be. - mondta egy véres fejű Junmyeon.

Nem tudom, hogyan sikerült, de beültem a kormány mögé és Junmyeon utasításait követve elindultam az új bázis felé. Yixing pedig nem akart vezetni, mert múltkor is összetörte az autót. A kocsit alig tudtam megállítani, így egy bokor fogta meg azt, a bunker előtt.

- Siessünk! - pattant ki Yixing és Junmyeont átkarolva berohantak.

Szemeimet lassan lehunytam és hátra dőltem. Már nem éreztem a lábaimat. Kezeim természetellenesen kékes-lilák voltak és fogadni mertem volna, hogy ez a számmal se volt másképpen.

Az egyik ember kijött, nem tudom, mennyi idő múlva, és egy jó vastag pokrócba bebugyolált. Megemelt, de testem bármelyik részét alig tudtam behajlítani, így elég nehezen tudott becipelni. Yixingékhez vitt. Ők már elfoglalták a kanapét, így én a földre kerültem. Nagy nehezen hátra húzódtam a sötétbe és nehézkesen, de felhúztam a térdeimet, félig-meddig. Junmyeonék sutyorgását és csókjait hallgattam, míg szemhéjaim le nem csukódtak. Viszont amint ez megtörtént, kivágódott az ajtó, amitől kipattantak azok.

- Junmyeon! - ordított Minseok. Még jobban megpróbáltam összehúzni magam. Csak őt ne. Könyörgöm. Most ne.

- Engedd el! - hallottam meg Yixinget.

Egy kis dulakodás után, hallottam, hogy mások is belépnek.

- Chanyeol engedj el! - szólt rá Minseok.

- Én is lelőném őket, de ha megvered, azzal nem jutsz semmire.

- De megölték Jongdaet!

Szipogás. Először azt hittem, hogy Minseokhoz tartozik, de kiderült, hogy Baekhyun is a szobában van.

- Nem öltük meg!

- Elvittétek! Elvittétek és most hallott! - ordított rájuk.

- Nem. Halt. Meg! - mondta ugyanolyan hangnemben Junmyeon.

Yixing megjelent előttem és megemelt, hiába néztem rá könyörögve. Lábaim iszonyat lassan egyenesedtek ki és én is elég lassan néztem a jelenlévőkre.

- Jézusom. - suttogta Baek, majd megtörölte gyorsan az orrát és szemeit. - Van még valahol pokróc?

Minseok megindult felém és mindenkinek a meglepetésére, meg az előző mozdulataim ellenére gyorsan elléptem tőle. Neki a falnak. A fejem koppant, de nem nagyon zavart.

- Dae.

- N-nem. H-hagyj. - fogaim többször is összekoccantak, ami eléggé zavart, de nem tudtam mit tenni.

- Sajnálom. Sajnálok mindent.

- E-ezek cs-csak szav-v-vak.

- Akkor hagyd, hogy tettekkel is kifejezzem magam.

- A-azt csiná-áltam. T-te meg basz-sztál folyam-m-matosan.

- Jongdae. - sóhajtott.

- N-nem érdek-kelsz.

- Szerintem pedig igen. - ölelt szorosan magához.

Szívverésem teljesen felgyorsult és testemet egy kellemes melegség járta át. Fel akartam teljesen melegedni, ezért hagytam, hogy öleljen és jobban hozzá bújtam. Igaz, féltem. Féltem, hogy őt nem érdekli, hogy mások itt vannak és megerőszakol. Megint.

- N-nem ak-karok ve-led len-ni. - mondtam ki nehezen.

- De. Ne mondj butaságokat. - simogatta a hátamat, ami jól esett, mivel így is melegedtem, de eltoltam magamtól. Szakadozva vettem egy nagy levegőt és próbáltam minél kevesebb fog összekoccanással elmondani neki, amit már rég el kellett volna.

- M-minseok. Tudom, h-hogy stresz-szes vagy és-s í-így ak-karod levezetni-i. Nincs is ez-zel ba-aj, hiszen én kez-kezdeményeztem-m. Jó-ó, bevallom, sz-szeretem, ha n-néha durva va-agy. De benne van a néha-a! Nem a-a mindig! Nem minden na-ap, min-minimum egyszer! Tudod, me-ennyire fáj mindenem-m? K-kérdezheted, h-hogy miért n-em tiltakoztam. Er-re csak annyit m-mondok, elevenítsd fel-l. Há-hányszor próbáltalak e-eltolni? Hánysz-szor mondtam, hogy elé-ég? Hogy ne? Hogy fáj-j? Fel sem tű-űnt, hogy sírok? Eny-nyire nem számít a-az, hogy mit érz-zek?

- De... De számít, mert szeretlek.

- A t-testemet igen. - néztem mélyen a szemeibe.

- Sajnálom. Tényleg. Rohadtul. - sütötte le a szemeit.

- Mond el neki az igazságot. - szólalt meg Junmyeon, mire Minseok felé kapta a fejét.

- Mit nem mondasz el? - lepődött meg Chanyeol is.

- Megint titkolózol! Megint megbántottad Jongdaet! Nem érdemled meg őt! Dae, menjünk. - sétált felém Baek, de Minseok elkapta.

- Nem! - szorította meg erősen Baek csuklóját.

- Engedd el! - lökte el Chanyeol őt a párjától, majd magához ölelte Baeket. - Mi a franc bajod van? Soha nem szoktál ilyen lenni.

- Nincs semmi. Beleképzelitek a dolgokat. - fogta meg a karomat. - Most mindenki hazamegy. - indult meg velem.

Hirtelen Junmyeon elkapta a másik karomat és magához rántott. Mellkasának ütköztem, de nem éreztem nagyon semmit. Kicsit nagyon átfagyhattam.

- Nem hagyom, hogy megint bántsd őt. A te hibád, hogy most így néz ki. A te hibád, hogy fél tőled. A te hibád, hogy legszívesebben szakítana veled.

- Ez igaz? - nézett egyenesen a szemeimbe. Nem válaszoltam. Ökölbe szorultak a kezei. Jobban Junmyeonhoz bújtam, mert abban a pillanatban még jobban féltem tőle. Mintha, aki most itt állna előttünk, nem az igazi Minseok lenne.

Yixing közénk állt, így Minseok rá pillantott.

- Nálunk lesz addig, míg le nem szoksz a drogról.

- Mi? - lepődtünk meg Baekhyunnel.

- Szóval ezért nem vagy önmagad. Nem is néztem volna ki belőled, hogy napi szinten megerőszakolod Jongdaet. - mondta Chanyeol.

- Baromságokról beszéltek. - sziszegte.

- Nem. A saját szememmel láttam, mikor felszívtad a port. - mondta Junmyeon. - Pont azelőtt, hogy a bunkerbe hívtad Daet.

- Fogd be! - rántotta elő a fegyverét.

- Tedd le. - mondta nyugodtan Yixing és felé lépett.

A cső vége most a koponyájára célzott. Könnyezni kezdtem. Mindezt a drog miatt csinálta. A drog változtatta meg. Az a rohadt drog.

Megtöröltem a szemeimet, kibújtam Junmyeon öleléséből és Minseok elé sétáltam. Hideg kezeimet az ő meleg kezére tettem és a fegyver végét hevesen verő szívemhez helyeztem.

- Állj félre. - húzta volna el a kezét, de nem hagytam.

- H-ha bárkit megö-ölsz itt, öngy-gyilkos leszek.

- Úgyse tennéd meg. - grimaszolt.

Hüvelykujjamat az övére tettem...a ravaszhoz. Elszántan néztem a szemeibe, de féltem. Féltem, hogy véletlen tényleg meghúzzuk a ravaszt. Hogy a húgom magára marad. Hogy Baek depressziós lesz, amiért egyetlen barátját elveszíti. Minseok nem érdekelt. Ez nem ő. Ha meghalnék, tovább használná a drogot és találna mást. Egyáltalán minek kezdte el használni?

Könnyek jelentek meg a szemeiben. Visszahúzta a kezét és leengedte maga mellé.

- Menjetek haza. - fordult meg és kiment a szobából.

Szakadozva kifújtam a levegőt, lehajtottam a fejemet és zokogni kezdtem. Baekhyun volt az, aki szorosan magához ölelt.

[Surprised?]