– Miért vagy napszemüvegben télen? – kérdeztem szórakozottan, amikor odaléptem hozzá.
– Mert jól áll – igazította meg az aviátor szemüveget a fején. – És mert aláírtam a szponzori szerződést, hogy mindig viselem – tette hozzá unottan. – Nem mondom, hogy alvásnál nem zavar, de meg lehet szokni.

Az autó mellett egymást megkerülve cseréltünk helyet, mire Márk megragadta a karomat, és megállított. – Hé. – Igen? – Semmi üdvözlés, vagy hasonló? – Köszöntem, mondtam, hogy szia – vigyorogtam a képébe.
– Én egy kicsit személyesebbre gondoltam – vonta fel a szemöldökét a lencse mögött.
– Igazad van – értettem egyet, és fogalmam sincs, hogy Márk mire várt, de én a vállára tettem a kezem, és az arcába nézve így szóltam. – Szia, Márk. -Ez meg mi volt? – értetlenkedett.
– Ez? – nyitottam ki az ajtót, és szórakozottan beültem előre. – Egy személyes köszöntés – csaptam be magam mögött.

-Igen. Halljuk – biztattam, és mindhárman izgatottan, lélegzetvisszafojtva vártuk a nevet, ami anyu barátját takarja.
– György – mondta ki gyorsan. – Te jó ég! Anya! Gyuri bácsi??? – ámultam el, és fogalmam sem volt, hogy anyu mit gondolt. A magántanárom kétszáz éves volt háromszáz éve.
– Rebeka! – kiáltott rám mérgesen. – Dehogy Gyuri bácsi, hova gondolsz? – szidott le.
– Elnézést, csak a névazonosság... megijedtem. Huh! – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten. – Szóval György – értelmeztem. – Hívhatom Dzsordzsnak? – Soha – vágta rá azonnal.
– Kár – feleltem, miközben Lili és Anti remekül szórakoztak.