5. fejezet 

Nem marad belőlem semmi

Valor hátán ültem. A sötétpej mén térölelő mozgással szelte az előttünk lévő oxerig hátralévő távolságot. Számoltam a vágtaugrásokat, noha valójában sosem volt szükség arra, hogy rövidítsek vagy nyújtsak Valor vágtáin, mert kivétel nélkül mindig tökéletesen számolta a távolságokat.

Előtte nem gondoltam volna, hogy létezik ennyire munka fókuszú ló, akinek nincsen rossz napja, nincsen kihagyó figyelme, akinél nincsen olyan, hogy most nincs kedve dolgozni. Valor maga volt a küldetéstudat, miközben olyan nemesi elegancia sütött minden mozdulatából, amit igazán ritkán, és olyankor is csak nagyon magas szintű versenyeken láttam.

Már amikor elkezdtem vele együtt dolgozni, tudtam, hogy sokra hivatott, és hogy együtt talán bármit képesek leszünk elérni, mert nem létezett olyan vizesárok, olyan meredek, olyan kombináció, ami valódi akadályt jelentett volna számunkra, együtt.

Ezúttal sem volt máshogy, Valor légies eleganciával rendült át a díszes akadály fölött, és mint minden egyes együtt leküzdött akadályunk után, most is széles mosoly ült ki az arcomra – Valor és én megállíthatatlan csapat voltunk. Ez a gondolat egészen régóta élt a fejemben, és hittem abban, hogy egyszer évekkel később majd Valor a saját birtokom legelőjén fogja tölteni a megérdemelt nyugdíjas napjait, hogy néha-néha kilovagolok majd a hátán a birtokot körülölelő erdőbe, hogy felidézzük a dicsőséges múltunk összes közös pillanatát – a rotterdami EB győzelmet, a csodával felérő tryoni világbajnoki harmadik helyet, és mindközül a legkedvesebbet – a tokiói olimpiai bronzot. Hogy minden alkalommal boldogan prüszkölve fog a karám kapuhoz ügetni, ha meglát, hogy aztán csikómód ugrándozva száguldjon el a legelő másik végébe, miután bezsebelte a jól megérdemelt almáját.

Az sosem szerepelt a forgatókönyvben, hogy Valortól idejekorán kell búcsút vennem. Az végképp nem szerepelt a tervek között, hogy voltaképp nem is leszek képes búcsút venni tőle, mert az állatorvosi stáb minden igyekezete ellenére elvérzik majd az aacheni aréna közepén, miközben engem öntudatlanul pakolnak be a mentőhelikopterbe.

A hármas kombiáncióhoz közeledve már kívülről láttam magunkat. Az A elem hiba nélkül megvolt, a megszokott légies könnyedséggel. A B elemhez vezető útra egy helyett két vágtát tett, és bár korrigálta az ugrást, szerencsétlen távolságba érkeztünk a C elemhez. Be akartam csukni a szememet, hogy ne kelljen végignézem az elkerülhetetlent, a tragédiát, aminek minden képkockáját pontosan ismertem, de hiába a becsukott szem, továbbra is filmként peregtek előttem az események – Valor lába szerencsétlenül akadt az akadályba, kibillent az egyensúlyából és ráeesett a kitörőre. Egy hatalmas puffanás. A tömeg felhördülése. És vér, rengeteg vér – az enyém, Valoré, aznap vörösre festettük az aacheni gyepet. Egy elfúló nyerítési kísérlet, ahogy Valor kétségbeesetten próbált levegőt tépni a kilyuggatott tüdejébe – mindhiába. Emberek rohantak a pályára, állatorvosok, orvosok, egytől egyig lovas, lovakat szerető emberek, és mégsem tudtak semmit tenni annak a csodalónak a megmentéséért, akinek gyakorlatilag az összes sikerem köszönhettem, és aki nélkül nem lennék az, aki.

Zihálva ébredtem fel, és egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, nem hogy az ajtón belépő Dalmát tudjam hová tenni. Aztán szépen kezdett kitisztulni a kép – Ausztrál-nagydíj, ahol Dalmáék felajánlották, hogy maradjak náluk, hogy némi minőségi időt tudjunk együtt tölteni. Felteszem, az éjszaka közepén zavart rémálomból ébredő barátnő vigasztalása nem feltétlenül tekinthető minőségi időnek.

De Dalmát, mintha nem zavarta volna ez. Mindig is olyan volt számomra, mint egy bölcs, mindig támaszt nyújtó nővér – kivéve, amikor kisiskolás módjára kezelte a Dannyvel való kapcsolatát, de hát egy ponton az életünkben mindannyian követünk el buta, éretlen dolgokat a szerelem nevében, nem?

Ezúttal is kedvesen lépett az ágyam mellé, felkattintotta az éjjeli lámpát, hogy aztán a szélére leülve a karját a hátamra simítva vonjon féloldalas ölelésébe. Nem kérdezett semmit, kiváltképp nem ostobaságokat, mint hogy rémálmom volt-e, mikor nyilvánvalóan igen, vagy hogy jól vagyok-e, mikor nyilvánvalóan nem.

– Valorról álmodtam. Megint. – Nem lett volna szükséges hozzátennem, hogy ismét, mert gyakran tarkította az álmaimat a sötétpej mén, és nem tudtam eldönteni, hogy melyik álmok kínzóbbak, ahol a balesetünket álmodtam újra, vagy azok, ahol békés öregkort élt meg egy sikeres és hosszú karrier után, és békésen legelészett a természetellenesen zöld legelő közepén, Herceg mellett.

– Én azóta nem... Azóta nem ültem lovon. – Dalma tekintetét kerestem, és a megszokott, mindig megnyugtató világoskék szeme most a fáradt, sárgás fényű éjjeli lámpa mellett egészen zöldesnek tűnt. – Nem mertem. Rettegek attól, hogy megint hibázok, és az megint tönkretenné az életét egy lónak. Nem tehetem ezt egy másik állattal is, kiváltképp nem Herceggel.

A saját hibámnak éreztem azt, ami Valorral történt. Ha nem hagyatkoztam volna rá ennyire minden téren, ha több támaszt nyújtottam volna neki, ha határozottabb segítségeket adtam volna, talán nem történt volna ez. Ha jobban odafigyeltem volna, elkerülhető lett volna az egész. Ha jobb lovas lettem volna, akkor talán még mindig élne. Ezeket is Dalmára zúdítottam, mert az ausztrál éjszaka bizalmas csöndje meggyőzött arról, hogy magamon kívül nincs kitől vagy mitől tartanom.

– Én nem értek a lovakhoz, ez inkább Borka meg a te szakterületed, de szerintem nem voltál felelős abban, ami történt. Balesetek előfordulnak, még borzasztó, tragikus balesetek is, amikről nem tehet senki. Nincs felelős, nincs hibás, nincsen kozmikus rontáselmélet, mert csak... baleset.

Kétségbeesetten próbáltam levegő után kapni, mert még mindig ziháltam, és még mindig nem igazán sikerült egészséges levegővételt kiviteleznem, mióta felébredtem. Talán ez – a zihálós rémálmokkal kísért légszomj – volt a büntetésem, amiért hagytam Valort megfulladni akkor.

– Ha már Borka, szoktatok még beszélni? – kérdezte Dalma, és megint sikerült neki elevenemre tapintania. Borkával az egyetem első évében ismerkedtünk meg, és pillanatok alatt kikiáltottuk magunkat egymás eltitkolt ikertestvéreinek. Mindketten egykék voltunk, és mindketten vágytunk egy olyan testvérre, aki minden titkunkat ismeri, akivel bármit megoszthatunk, akit bármikor felhívhatunk, és ijesztően hamar sikerült ilyenekké válnunk. Ráadásul amellett, hogy külsőre gyakorlatilag a megszólalásig hasonlítottunk egymásra, az érdeklődési körünk is meglehetősen sok fronton összeilleszkedett. Hogy csak egyet említsek – Borka is versenyszinten lovagolt, ez pedig néha ahhoz vezetett, hogy külön, kétszemélyes klikké váltunk a négy fős baráti társaságunkban – Dalma szeretett úgy hivatkozni ránk ilyenkor, mint a gonosz ikrek.

De Borkával Aachen óta nem beszéltem. Képtelen voltam, mert tudtam, hogy Borka bár megértené a fájdalmamat, de azt akarná, hogy lépjek tovább. Hogy érvényesítsem minden lovas örökérvényű szabályát, hogy esés után minél hamarabb vissza kell ülni. Csak épp arra nem tudott senki választ mondani, hogy kire üljek vissza, ha a ló akiről leestem sosem hagyta el élve a verseny arénát.

– Nem igazán – feleltem halkan, és bíztam abban, hogy ennyiben hagyja a témát. Régi szokásomhoz híven a takaró sarkát gyűrögettem, miközben az alsó ajkam rágcsáltam, mintha az enyhíteni a fájdalmat, vagy megszüntetné a tehetetlen beletörődés okozta frusztrációt.

– Nézd, szerintem beszélnetek kellene. Ha van bárki ezen a világon, aki megérti azt, amin Valorral kapcsolatban keresztülmész, az Borka. Már csak azért is, mert úgy gondolom önmagaddal szemben sem fair az, hogy ostorozod magad. Megszenvedted a baleset rád eső részét. Tudom, hogy a mai napig nem húzol rövidnadrágot, hogy nem vagy hajlandó fürdőruhában emberek közé menni. Azt hiszed, nem tűnik fel az embereknek, de nekem igen Rena, mert ismerlek. – Dalma szavainak a hatására hirtelen szörnyen védtelenül éreztem magamat, mintha meztelenül állnék egy tömött előadóterem előtt, csak épp a ruháim helyett a gondosan felépített védőfalaim hiányoznának.

Persze botor gondolat volt azt feltételezni, hogy Dalma nem tudja mindezt – a sebhelyeimtől való viszolygásom, az ellentmondásos viszonyomat rövid, a lábamat szabadon hagyó rubadarabokkal. De mégis, a szájából hallani felért egy arculcsapással. Pedig Dalma volt a legrégibb és legközelibb barátom, aki nagyjából mindent tudott az életemről, így nem kellett volna meglepnie, hogy ezt is kikövetkeztette. De... a hegeim csak az enyémek voltak. Persze, a barátaim tudták, hogy ott vannak, de sosem láthatták őket, és ennek megvolt az oka. Nem akartam sajnálatot, nem akartam szánalmat, valahányszor meglátják a hegeket, és nem akartam kérdéseket idegenektől, akiknek semmi köze sem hozzám, sem Valorhoz, sem a gyászomhoz. Ami azt illeti, egyáltalán nem akartam sem azt, hogy mások figyelmét magára vonzza, és én magam sem akartam róluk tudomást venni.

– Nico... – szólaltam meg rekedt hangon, de rögtön a helyen megfogalamzás után kezdtem kutatni – elvesztése után a lovaglás marad a szilaj támasz, a stabilitás az életemben, de a baleset ezt is kirántotta alólam, és úgy éltem, mint egy védőháló nélkül gyakorlatozó légtornász – nem tudhattam, mikor billent ki valami az egyensúlyomból, hogy aztán tizenmétereket zuhanva csapódjak a földbe. – Tartottam egy kis szünetet, majd Dalma arcára pillantottam: – Én nem tudok így élni, Dalmi. Már nem. Nem tudok mindent kockáztatni és mindent vagy semmit alapon élni, mert ha még valamit oda kell dobjak, nem marad belőlem semmi.

Dalma reszelősen sóhajtott, de nem szólt semmit, csak szorosabban vont az ölelésébe, mintha így próbálta volna egybentartani az utolsó, széthullani kész darabkáimat.

*****

Ferrari szempontból ismét bűnrossz hétvégét tudhattunk magunk mögött, úgyhogy elkezdtem tervezni, hogy mikor, hol és hogyan fogok a szezon alatt búfelejtő vacsorákat tartani, mert az eddigiek alapján úgy véltem, nagyjából minden futamhétvége után szükség lesz rá – de meg mertem kockáztatni, hogy a legcélravezetőbb az lenne, hogyha elkezdeznék minden futamhelyszínen kutatni olyan boltok után, ahol beszerezhetőek tradicionális magyar kajákhoz szükséges alapanyagok.

Charles gyakorlatilag az első kör végére már kiesett, Carlos pedig egy elképesztően következetlen FIA döntés eredményeképpen, a harmadik újraindítást követően az utolsó, tizenkettedik helyen végzett. Nem tartottam magamat butának az F1-hez, több, mint tíz éve aktívan követtem, és mindig is úgy véltem, hogy egészen jól képes vagyok követni, ami a pályán történik, de ez a futam a három piros zászlójával meg a nyolc kiesésével rendesen feladta a leckét. Az utolsó két körben történteket meg sem próbáltam értelmezni, mert volt egy olyan sejtésem, hogy az FIA versenyigazgatásán is kalapból húzták random az ítéleteket.

A futamot követően egyedül Lando közeledett felém hétmérföldes vigyorral az arcán a futam után. Persze a megszerzett hatodik helye önmagában nem feltétlenül lett volna ünneplésre okot adó, de a tizenharmadik rajthelyét, meg az autó eddigi működését figyelembe véve igenis nagyszerű teljesítménynek volt elkönyvelhető. Meg hát mégiscsak ez volt a McLaren első pontszerzése a szezonban. A göndör pilóta mégsem ezt kezdte ecsetelni, mikor összetalálkoztunk a paddockban, hanem az alábbi mondattal állt elém: – Megelőztem a pasidat.

– Jézusom Lando, hány éves vagy, hat? – sóhajtottam a fejemet ingatva. – Pontosan tudod, hogy több mint három éve nem a pasim.

– Ch... – ciccentett Lando egy olyan szemforgatás kíséretében, amit bármelyik tinisorozat aktuális dívája megirigyelt volna – Átmenetileg nem az.

Mire reagálhattam volna, hogy Nico lánya és felesége nem igazán azt támasztják alá, hogy egyhamar újra a pasim akarna lenni, a szakításunk körülményei meg aztán végképp nem, Lando már tovább is lebbent a paddockban, hogy valaki másra zúdítsa abbéli örömét, hogy egészen jól kijöttek a hétévégből. Én meg ott maradtam kusza gondolatokkal, értetlenül bámulva magam elé. 

******

sziasztok!

milyen hamar jött az ötödik, az előzőhöz képest, ugye? azért nagyon ne szokjatok hozzá 🫠🫣😅😂

jjja, és ne lepődjetek meg, elképzelhető, hogy a frissiben meggyógyult wattpad küldött egy rakás értesítést arról, hogy update-eltem minden fejezetet - kapott minden fejezet egy címet (mint azt itt is láthatjátok.) Nem veszek mérget rá, hogy ment ki értesítés, bízom benne, hogy nem, de hát puding próbálja az evés, vagy mi.

Ígérem, két fejezet, és megkezdődnek az interakciók a hősink között, és onnantól pedig suhanunk majd a jelenben afelé, hogy visszataláljanak egymáshoz, a múltban pedig afelé, hogy megtudjuk, mi vetett véget a kapcsolatuknak. ha ezzel kapcsolatban van bármi tippetek, nyugodtan osszátok meg kommentben 🫣

a következő szokás szerint nem tudom, mikor érkezik, de cserkészbecszó igyekszem majd vele 🤞

xx.,

dorka