3. fejezet

Búfelejtő vacsi

2023. március, Dzsidda, Szaúd-Arábia

Mindig is különlegesnek tartottam az éjszakai nagydíjakat. Volt valami exkluzív és magával ragadó abban, ahogy a pálya nyomvonala fényárba borult, és kiemelkedett az éjszakából és fotósként csak még jobban értékeltem az egészet. A lámpafényes pályán elsuhanó autók hátsó lámpái kitűnő lehetőséget adtak hosszú záridős fotókhoz, rengeteget lehetett játszani a fény-árnyék hatásokkal, a kontraszttal. Dzsidda egy színes kaleidoszkóp volt a versenynaptárban, a hosszú egyeneseivel, a szűk kanyarjaival, a város szívében, a Vörös tenger partján - és a falak közelsége tette igazán drámaivá és ikonikussá, és ezt a drámaiságot akartam én is megjeleníteni a fotóimon.

Tudtam, hogy őrületes koncentrációt igényel a pilótáktól, még nagyobbat, mint egy átlag városi vagy egy átlag éjszakai verseny, de nézőként is és fotósként is lenyűgöző volt nézni, ahogy az egész száguldó cirkusz sötét módba vált.

És ha valamit el lehet mondani Nico Hülkenbergről, akkor az az, hogy az este, a sötétség és a fekete mocskos jól állnak neki. Így tehát borítékolható volt, hogy amint szombaton meglátom őt a szaúdi pálya fényei alatt a fekete farmerjában és a gránitszürke ingében, aminek a felső néhány gombját kigombolva hagyta, a szavam is elakad majd. Annyira jól állt a kócos, szőke hajával kontrasztban álló sötét viselet, hogy egy egész fotósorozatot tudtam volna szánni ennek az ellentmondásnak és Nico szépségének. Utólag, kicsit bántam, hogy korábban sosem kerítettem sort erre.

Sajnálatos módon Carlos szem- és fültanúja volt a szótlanul maradásomnak - éppen rossz vénasszonyok módjára a McLarenről pletykáltunk, hogy mennyire nem bánja, hogy elhagyta a csapatot, mert a jelenlegi állapotok kriminálisak. És hát Carlos nem arról volt híres, hogy az ilyen helyezeteket diszkréten és megértő barát módjára kezelje. Nem. A spanyol minden lehetőséget megragadott, hogy a tudtomra adja, hogy mennyire képtelenül gyerekes ez a sóvárgásom Nico után. És minden adandó alkalommal kíméletlenül ki is röhögött miatta. Nem tudtam hibáztatni - fordított esetben valószínűleg én is hasonlóan tettem volna.

- Mikor beszéltetek utoljára? - kérdezte Carlos, mikor már beértünk a Ferrari bokszába, visszautalva arra a megalázó pillanatra, amikor Nicónak a puszta látványa is belém fojtotta a szót.

- Hát, nem tudom, hogy ez beszélgetésnek számít-e - kezdtem bele, miközben lepakoltam a kezemben tartott kamerát és vállamon lévő laptoptáskát a miniatűr irodában, amin a két utazó marketingessel Biancával és Ninával osztoztam, akik valahol éppen a csapat többi tagját terrorizálták social-kontentet gyártva. Tündéri csajok voltak, de néha nulla alá tudták húzni az energiaszintem. - SMS-eztem neki, amikor megszületett a lánya. - Carlos elkerekedő tekintetét látva úgy éreztem, hogy muszáj részleteznem és pontosítanom. - Gratuláltam, meg ilyenek. Jézusom! - csaptam a vállára, mert némi rémületet, és Vörös-tengernyi szkepticizmust véltem felfedezni barna tekintetében. - Látom hogy nézel, de nem szarkasztikusan értettem. Semmi ilyesmi. Csak... - megvontam a vállam. - Őszintén örültem annak, hogy megkapta a fehér-léckerítéses álom életet, amire mindig is vágyott.

- És válaszolt valamit? - kérdezte a spanyol, és a szoksásos elveszett labrador tekintettel nézett maga elé. Őszintén kíváncsi lettem volna, hogy ilyenkor fejben hová utazik el, mert hogy nem marad jelen, abban egészen biztos voltam.

- Megköszönte. Nézd, én tényleg örülök a boldogságának - bizonygattam Carlosnak, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem különösebben hisz a győzködésemben. Pedig annak valóban örültem, hogy Nico boldog, és hogy a felesége meg tudta, és meg akarta adni neki, azt, amire vágyott, és amit én képtelen voltam - a családot. Ami kevésbé töltött el örömmel, hogy ezt a boldogságot mellettem nem tudta megtalálni. Így tehát maradtak a vágyakozó pillantások és az ábrándos gondolatok.

Az időmérőre aztán magamra maradtam a fényképezőmmel és a gondolataimmal, és míg fél szemem az aktuális idő eredményeket és főbb történéseket mutató monitoron tartottam, a másik fél szememmel próbáltam minden létfontosságú pillanatot megörökíteni, hogy Bia és Nina tudjon miből gazdálkodni a közösségi oldalakon.

Fájadalmasan szisszentem fel, amikor láttam, hogy Lando falérintéséből sérülés lett, ha minden igaz a felfüggesztése lett tropa, és tudtam azt is, hogy esélytelen, hogy a hátralévő időben ezt megjavítsák, így jó eséllyel kinézett neki az utolsó sor a futamon. Vérzett a szívem érte, mert egy igazán tehetséges pilótának tartottam, és még ennél is jobb barátnak, akire tényleg számíthattam bármikor, amikor nyomorúságosan éreztem magamat, és egyszerűen nem tudtam, hogy tudnám vele feledtetni az autó idei állapotát.

A kedvén valószínűnek tartottam, hogy az sem dobott túl sokat, hogy a csapattársának sikerült Q3-ba jutnia, szóval ha jól sejtettem, most éppen az egyéni hibái miatt is ostorozta magát. Bár volt némi készültségem speciálisan válogatott Kinder-csokikból a részére, de volt egy olyan sejtésem, hogy jelen helyzetre sok megoldást nem nyújtana a két Kinder Maxi meg egy Kinder tojás - maximum akkor, ha a tojás maga, egy vasárnapi pole-pozíciót rejt.

Nico alatt viszont meglepően jól működött a Haas, mindössze negyven ezreddel maradt le a Q3-ról, ez pedig a menthetetlen, reménytelen romantikus szívemet elképesztő büszkeséggel töltötte el.

A Ferrari garázsban akár felhőtlen is lehetett volna az öröm, ha Charles nem egy tíz rajthelyes büntetéssel a zsebében vágott volna neki a hétvégének, azért mert az első futamon elhasználták a szezonban felhasználható kettő energiatárolót. Az hagyján, hogy én nem értettem, de a monacói pilóta sem, aki a szokásosnál sokkal ingerültebb volt, és sokkal gyakrabban hagyták el a száját finoman kiejtett, válogatott francia szitokszavak.

- Merde! Hogy lehet, hogy alig kezdődött el a szezon, és máris elhasználtuk az összes lehetséges erőforrást? - vágta le magát Charles az egyik asztalhoz az irodák előtti társalgóban. - Rosszul emlékszem, hogy ez a kurva Ferrari, nem pedig egy Zs-kategóriás kiscsapat? Putain de vie!

Annyira még nem voltunk jóban Charles-szal, hogy tudjak, mit kezdeni az ilyen kirohanásokkal, de annak idején Nicónál, aztán később Landónál és Carlosnál is működött a kajával történő elterelés, szóval gondoltam egy próbát megér: - Nem mondom, hogy ma, de ha ez segít, ha vége a futam hétvégének és hazaértünk, a vendégem vagy egy magyaros vacsira. Carloséknak általában csirkepaprikást főzök galuskával, és rajonganak érte, pedig gondolom tudod Lando mennyire rettenetesen válogatós, szóval... - hagytam függőben a mondatot, miközben az előttem ülő monacóit méregettem. Az arcvonásai a szavaim hallatára egészen hirtelen rendeződtek át a dühösből meglepetté.

- Köszönöm, ez igazán kedves dolog tőled, Réni. - Volt valami Charles akcentusában, miközben a nevemet mondta, amin egyszerűen nem tudtam napirendre térni. - Ha valóban nem bánod, élnék a lehetőséggel - egyezett bele Charles, én pedig vigyorogva megvontam a vállam.

- A házigazda úgy is Carlos lesz majd, én csak szokás szerint kölcsön veszem a konyháját.

- Na, mi van, Cotorrita, már megint kérdés nélkül szervezel nagyszabású vacsorát hozzám? - csatlakozott be a spanyol is a beszélgetésbe.

- Előfordulhat. De eddig sosem volt ellenedre - böktem bele a vállába. Morgott, mint egy bolhás kutya, de ő mart rá elsőnek a szedőkanálra a csirkepaprikással teli tálban. Mintha lett volna olyan bármikor, hogy valakinek nem jutott, pedig hadd jegyezzem meg, igencsak jó étvágya tud lenni Landónak meg Carlosnak is. És amennyire finnyáskodva nézegették az uborkasalátát első nekifutásra, mostanra rendesen számon kérték, ha esetleg elfelejtettem.

A McLarennel ugyanabban a hotelben szálltunk meg, így nem volt nehéz vacsora után elcsípnem Landót, hogy észrevétlenül átcsempésszek hozzá némi Kinder csokit. Meglátva az ellátmányt, úgy csillogott a szeme, mint egy karácsonyi ajándékát bontogató ötéves kisgyereknek.

- Hétfőn este búfelejtő vacsit főzök Carlosnál.

- A szokásos? - kérdezte, mire bólogatva helyeseltem. - Ki nem hagynám! Angliába akartam menni, de akkor majd Ausztrália után.

- Vállalom, hogy egy héten át szórakoztatlak - löktem meg óvatosan a vállát a lift felé tartva, mire szomorkás félmosoly költözött az arcára, és hirtelen rendkívül mélyrehatóan kezdett vizslatni.

- Hogy vagy? - kérdezte, és tudtam, hogy Nicóra céloz, de az igazat megvallva, nem volt társadalmilag elfogadott válaszom erre a kérdésre. Ugyanis a gondolatok, amik az agyam előterébe úsztak, azt visszhangozták, hogy nyomorultul, meg szarul, meg üresen. De három és fél évvel egy szakítás után azt hiszem, nem szabadna, hogy ilyen érzéseket keltsen bennem a szakítás ténye. Úgyhogy inkább a körmeit szemlélgetve elhúztam a számat, és igyekeztem kerülni a válaszadást, és terelni a témát.

- Megnézhetjük a Némót, ha gondolod - javasoltam, bízva benne, hogy ezzel leakad a hogylétemet érintő témáról. Tudtam, hogy átlát rajtam, de azért felnevetve megrázta a fejét.

- Annál valami hosszabb, és kevésbé lehangoló kell most.

- Vodka szóda és akciófilmek? - vetettem fel, félrebiccentett fejjel, ahogy beszálltunk a liftbe.

- Annál viszont eggyel mélyebb. Mit szólsz egy Harry Potter maratonhoz? - Nem voltam különösebben nagy rajongó, de nem volt ellenemre. Valamikor ezer éve, még sulis koromban láttam őket, és már csak halványan emlékeztem a történetre, szóval kifejezetten jó ötletnek tartottam a dolgot.

- Legyen, majd meglátjuk a két C kíván-e csatlakozni - egyeztem bele vigyort öltve az arcomra.

A búfelejtő vacsira végül nagyobb szükség volt, mint azt előre gondoltam. Bár a Ferrari dupla pontszerzéssel zárta a vasárnapot, úgy hiszem, a hatodik-hetedik hely nem illik bele semelyik rajongó, pilóza vagy dolgozó álomképébe. És akkor Lando tizenhetedik helyét még nem is említettem.

Szerencsére elég időt töltöttem már Monacóban Carlosnál ahhoz, hogy tudjam hol tudom legkönnyebben beszerezni az alapanyagokat egy igazi, házias csirkepaprikáshoz - általában a tejföl szokott a kardinális kérdés lenni, de Nizzában egészen véletlenül találtam egy csodálatos nemzetközi élelmiszerboltot, ahol sok egyéb mellett tejfölt és túró rudit is lehet kapni, úgyhogy természetesen ez utóbbival is kiegészítettem a menüt.

Nagyjából az első falat után Charles is megértette, hogy miért ez a világon a legkirályabb komfort-kaja, és egészen biztos voltam abban, hogy rövid úton ő is rendszeres részt vevőjévé válik majd a vacsora-partijainknak. Sosem tartottam magamat egy kifejezetten nagy szakácsnak, a főzőtudásom kimerült olyan alapvető kajákban, mint egy bolognai, egyszerű tésztaételek, egy-két krémleves és A csirkepaprikás. Ez utóbbiról viszont bárhol, bármikor, bárkinek bátran állítottam, hogy világbajnok.

A vacsi után közösen megnéztük a Harry Potter első részét, aztán a többi hetet pedig péntekig osztottuk el magunk között. Néha csatlakozott Charles és Carlos is, néha csak Landóval ketten moziztunk - nekünk ugyanis, a két Ferrari-pilótával ellentétben - nem volt igényünk arra, hogy kimenjünk az utcára, friss levegőt szívjunk, és úgy összességében, hogy emberek között legyünk. Szóval inkább PS-ezéssel és filmnézéssel próbáltuk elterelni a figyelmünket a minket rágó problémákról - és azt kell hogy mondjam, ez az önámítás kiválóan működött.

- Én ezt az őzes részt nem értem - mormogtam magam elé, a számat rágcsálva. Már a legutolsó részt daráltuk, és ennek örömére Carlos és Charles is tiszteletét tette - mint utóbb kiderült, a monacói nagyjából a legnagyobb Potter-fan, akivel valaha találkoztam.

- Hogy érted, hogy nem érted? - Charles annyira meghökkent, hogy felkapta a dohányzóasztalról a távirányítót, és megállította a filmet, pedig meg mertem volna esküdni, hogy Pitonnal és Dumbledore-ral együtt motyogta, hogy "Mindezek után is? Örökké".

- Hát nem értem, hogy mi a jelentősége, hogy ott körbenyargalt az őz-patrónus - motyogtam, és Lando kuncogásából és Charles megbotránkozott pillantásából ítélve, valami nagyon triviális dolgot kérdeztem. A monacói egyenesen úgy nézett rám - hogy tematikus hasonlattal éljek -, mintha egy főbenjáró átkot készültem volna használni az egyik szerettén.

- Figyeltél te az elmúlt hét film alatt? - sóhajtotta Charles. - Lily Potter patrónusa őzsuta volt - jelentette ki, és bár továbbra sem értettem az összefüggéseket, de meg mertem volna esküdni rá, hogy a szeme sarkában könnycseppek csillognak.

- Megkíméllek a további értetlenkedéstől - sietett a segítségemre Lando, egy kis komolyságot erőltetve magára. - Piton egész életében szerelmes volt Lily Potterbe, akinek úgyszint őzsuta volt a patrónusa. És ez azért ennyire jelentőségteljes, mert egyrészt azt mutatja, hogy egész életében szerette Lilyt, annak ellenére is, hogy ez viszonzatlan maradt, másrészt pedig, hogy sosem szolgálta Voldemortot, hanem mindig Lilyhez és Lily emlékéhez volt hűséges. Jól mondom? - fordult itt Charleshoz, de a monacói reakciója már nem jutott el hozzám, mert leragadtam azoknál a szavaknál, amiket Lando mondott. És hirtelen jobban tudtam azonosulni a sorozat mogorva bájital mesterével, mint bárki mással az egész filmből. Mert ez a történet, amit hallottam, a szívem legmélyére vágott, mert el tudtam képzelni Piton egész életen át tartó kitartó, hűséges és reménytelen szerelmét ami eleinte egy másik személy miatt volt viszonzatlan, később pedig a szeretett nő korai halála miatt.

Ugyanezt a lelkes hasító kínt éreztem én is, ami az elmesélt történet mögött megbújt, és ha Piton ennyi éven át őrizte Lily emlékét és az iránta érzett szerelmet, akkor félve mertem csak feltenni magamnak a kérdést, hogy vajon számomra lesz-e szabadság a reménytelenül viszonzatlan, Nico iránti szerelemből.

*****

sziasztok! ezt a részt december 24-re szántam volna, de mostanra sikerült elkészülni vele 🫣 ettől függetlenül szeretnék vele minden kedves olvasómnak utólag is boldog karácsonyt kívánni, és előre is boldog új évet. őszintén bízom benne, hogy egy írás szempontjából sikeres év áll majd előttünk, ahol a végére érünk majd Reniék, és remélhetőleg Landóék történetének is. És ha már Lando, ugyanabban a világban zajlik a két történet (és nem csak ez a kettő, hanem a továbbiak is, amiket tervezek 🤭)

Remélem tetszett nektek a rész, ha így volt, kérlek, hagyjatok magatok után kommentet, meg csillagokat, az eddigiket pedig ezúton is köszönöm ❤️

xx.

Dorka