2. fejezet

Sajnálom, de szeretlek

2014. január

A szilveszter valami mennyei volt. Nicóval és a barátaival töltöttük, moderált iszogatással, táncolással, társasozással és annyira elképesztően jó volt valahova, valakihez tartozni. Így az ott tartózkodásom is egy kicsit hosszabbra nyúlt, köszönhetően annak, hogy az újévet követő csütörtököt és pénteket a sulink merő jófejségből megadta extra szünetnek. Anyáék igényeltek némi plusz meggyőzést azt illetően, hogy miért az a világ legjobb ötlete, hogy majdnem másfél hetet a barátommal töltök Németországban, de végső soron megértették, hogy nyár óta ez nagyjából az első lehetőségünk, hogy két napnál több időt töltsünk minőségien együtt.

Persze ez azzal is járt, hogy a lovardában is hosszabb idő kimaradt, de úgy voltam vele, hogy gondos, jó kezekben hagyom ott Herceget, én meg úgysem billenek ki ennyi idő alatt a formámból. Amikor ötödikén délelőtt leszálltam a gépemről gyakorlatilag az első utam Nyékre vitt. Egyrészt, mert tudtam, hogy a szüleim is ott töltik a hétvégét a nagynénéméknél, másrészt, mert mindennél jobban hiányzott már Herceg és a Szamosi.

Kiérve Herceg bár kitörő lelkesedéssel fogadott – egészen biztosan nem az üdvözlő ajándékként kapott három répa miatt –, Szabi nagyjából olyan volt, mint egy szögesdrótba öltözött sündisznó – nem kifejezetten kedves. Nyár óta igyekeztem vele annyira megértő lenni, amennyire csak tudtam, és nem mondani semmit soha, amikor valami kreatív beszólással illette Nicót vagy a kapcsolatunkat. De ahogy telt az idő a beszólások egyre durvábbak, a barátságunk pedig egyre halványabb lett. Már nem töltöttünk órákat Hercegék karámjában lazítva, nem jártunk ki együtt terepre, nem hozott és vitt motorral a Szamosiba, és nem ettünk együtt dugi kakaós csigát az öltözői hősugárzó mellett.

De akkor, január ötödikén az eddigieken is túltett. Hozzám se szólt, rám se nézett, csak mormogott az orra alatt, amit viszonylag hamar meguntam Herceg ápolás közben.

– Elmondanád, hogy mégis mi a faszom bajod van, Szabi? – fordultam ki a sárga mén boxából a folyosót söprögető szőke felé.

– Hogy oda akarod dobni az álmodat, amiért tizenegy éves korod óta küzdesz, egy futó kalandért. – Ahogy felnézett rám, hirtelen, néhány másodperc erejéig újra azt a Szabit láttam magam előtt, aki a legjobb barátom volt. Akinek fontos voltam, akivel bármiről tudtam beszélgetni, és aki bár tett pikírt megjegyzéseket, de mindig csak azért, mert jót akart.

– Nem akarom oda... – kezdtem volna tiltakozni, mert egyszerűen képtelenség, nonszensz volt, amit Szabi állított, de végig sem engedte mondani a mondatomat.

– Nem a fenét nem, Rena! – tromfolt le, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vásott kisgyerek, akit csínytevésen kaptak. – Kihagytad az országost miatta, edzéseket mondasz le, nem itt vagy fejben...

– Az országost nem Nico miatt hagytam ki, hanem a szalagavató miatt. És egyébként se állítsd be őt bűnbaknak! – keltem egyből a német védelmére. Végtelenül csalódott és dühös voltam azért, mert Szabi ennyire ellene, ellenünk volt. Mert ez a szembemben azt is jelentette, hogy a boldogságom zavarja, ez pedig olyan volt, mintha egy rozsdás kést szúrt volna a hátamba, és minthogyha neki semmit nem jelentett volna a barátságunk.

– Ó, én nem őt állítom be bűnbaknak. Téged. – A szavak olyan természetesen és egyszerűen gördültek le a nyelvéről, hogy az megdöbbentett, de Szabi rögvest folytatta is, miközben zöld szemei csak úgy szikráztak: – Téged, meg a hülyeségedet arról, hogy azt hiszed, szerelmes vagy.

– Hiszem? Az is vagyok! – jelentettem ki. Noha Nicóval ez – az első szeretlek – még váratott magára, de egészen biztos voltam az érzéseimben. És itt állva Nyéken, Szabival vitatkozva, csak még szilárdabbá tette a német iránti elköteleződésem. – Soha nem voltam ilyen boldog, ilyen megbecsült, ilyen szeretett.

– Igen? És majd az a megbecsülés és szeretet fog éltetni öt meg tíz év múlva is, amikor majdnemekről mesélsz majd a körkarámban futószárazott kislányoknak? Majdnem Európa-bajnokságot nyertem. Majdnem kijutottam az olimpiára. Majdnem sikeres lettem, csak jött az a srác, a naaaagy szerelem... – Egészen biztos voltam benne, hogy tudná még folytatni, de a szemem szélére követelőző könnycseppekkel, az indokoltnál magasabb és talán hisztérikusabb hangon félbeszakítottam, kiléptem Herceg boxából behúztam magam mögött az ajtót, hogy pár lépéssel a szőke srác előtt teremjek.

– Menj a francba, Szabi! – sziszegtem szinte az arcába. – Úgy csinálsz, mintha te soha egyetlen edzést sem hagytál volna ki azért, mert éppen sürgősen bele kellett másznod egy azelőtt sosem látott lány bugyijába. – Szavaim nyomatékosításaként erőteljesen beleböktem a mellkasába.

– Eddig kurvára nem érdekeltek a nőim Rena, csak az, hogy lehetőleg ne te legyél az. Honnan a hirtelen változás? – vágott vissza, elkapva a kezemet, és belül üvölteni tudtam volna amiért ez lett a barátságunkból. Idiótaságon vitatkozó idióták, jobb kifejezést nem találtam magunkra.

– Kiforgatod, amiket mondtam – sóhajtottam, és a korábbi hangerőm odalett, az istálló folyosójába vesztek a suttogássá halkult szavaim. – Sosem mondtam, hogy nem érdekelsz.

– Bullshit, Rena. Méghozzá óriási – forgatta meg a szemét.

– Te zársz ki, Szabi! Ítélkezel, kritizálsz, véleményt formálsz, de egyszer sem kérdezted meg, hogy hogy vagyok, mit gondolok, még azt sem hogy mi újság! – Szabi lemondóan megingatta a fejét, elengedte az eddig kezében szorított csuklómat, és néhány lépéssel hátrébb lépett. – Törődöm veled Szabi, mindig is törődtem, csak ellehetetleníted az egészet. – Lehet, hogy utolsó tőrdöfések voltak ezek számára, de úgy éreztem, hogy teljesen jogos a felháborodásom, mert majdnem fél éven át tűrtem Szabi ok nélküli megjegyzéseit, de elegem lett.

Arra azonban, ami ez után történt még véletlenül sem számítottam. Szabi ugyanis visszalépett elém, és a másodperc tört része alatt jobb tenyerét a tarkómra csúsztatta, és közelebb húzva magához megcsókolt.

És abban a pillanatban egy kicsit megállt a világ. Összemosódott a múlt a jelennel, és néhány másodperc erejéig Szabi ugyanazt a stabil és biztonságos horgonyt jelentette, amit nyáron, és a szívem, a nosztalgia érzésétől hajtva egy pillanattal tovább fürdőzött ebben megnyugtatóan ismerős támaszban.

Aztán hirtelen, mint mikor hó, vagy jeges esőcseppek hullanak az ember nyakába az ereszről, tarkón vágott a valóság, és a szemem szélesre nyílt, ahogy néhány lépést hátráltam tőle, és a kezemet az ajkam elé kapva.

– Ez hatalmas hiba volt – suttogtam magam elé, az istálló folyosó betonját nézve, repedések után kutatva.

– Biztos vagy benne? – lépett eggyel közelebb hozzám Szabi, és a hangjából az égadta világon semmilyen érzést nem tudtam kibogozni.

– Nem volt jogod rá, hogy megcsókolj – motyogtam magam elé, és inkább a biztos megadást választottam – fejemet ingatva léptem vissza Herceg boxába, hogy felszerszámozzam és kivigyem a fedelesbe átmozgatni egy kicsit.

****

Este ahogy hazaértem Dalmát hívtam, mert a Dettivel történt csúnya, barátságszakadásunkat követően Dalma maradt az egyetlen, igazán jó és megbízható barátnőm. Kétségbeesett voltam, és fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes lépés jelen helyzetben.

– De el kellene mondanom Nicónak? – kérdeztem tőle. Otthon ültem a szobámban, az ágyamon, és az ujjam melletti bőrt tépkedtem.

– Normál esetben azt mondanám, hogy nem jelentett semmit, szóval hagyd a faszba. De tekintettel arra, hogy lassan negyven perce ezen rugózol, azt hiszem beszélned kéne erről Nicóval. Hogy mi történt, és hogy egészen pontosan miért jelent ez ennyit neked. – Azt szerettem igazán Dalmában, hogy mindig képes volt a realitás talaján maradva szemlélni bármilyen helyzetet. Nem pánikolt, nem idegeskedett, hanem válaszokat és megoldást keresett, és ezzel valahogy mindig rá tudott vezetni engem is a racionalitás ösvényére.

– Nem jelentett semmit! – jelentettem ki újra, tizenödöjére, de minél többször hagyta ez el a számat, annál kevésbé hittem benne.

– Rena, se magadnak, se nekem ne akard beadni ezt a mesét. Inkább próbáld megfejteni magadban, hogy miért regagáltál úgy, ahogyan. És beszélj Nicóval. – Én a magam részéről folytattam volna tovább a beszélgetést, de Dalma nemes egyszerűséggel rámnyomta a telefont.

Mivel barátnőm nem hagyott sok választási lehetőséget, és tudtam, hogy valószínűleg az emésztő bűntudat miatt, úgysem tudnék aludni egész éjszaka, felhívtam Nicót. Úgyis lógtam neki egy hívással a hazaérkezésem után.

– Milyen volt az utad? Voltál Hercegnél? – Még mindig megmosolyogtatott, hogy mennyire aranyos akcentussal ejtette ki a lovam nevét. Mondtam neki többször is, hogy ha az kényelmesebb, hívja nyugodtan Prince-nek, de ragaszkodott a Herceghez. Ez egyike volt a millió dolognak, ami miatt beleszerettem.

– Az út jó volt, Herceg még mindig csodás – feleltem szűkszavúan, és az ajkamat tépkedve gondolkoztam azon, hogy mégis hogyan kéne belevágni ebbe a sztoriba, aztán arra jutottam, hogy azt mondják a ragtapaszt is jobb kíméletlenül, egy mozdulattal lerántani – tapasztalatból nem beszélhetek, én ugyanis mindig apránként fejtegettem le a bőrömről, hogy megkíméljem magamat a hirtelen fájdalomtól.

– Szabi ma megcsókolt – nyögtem ki végül néhány másodperc ránk nehezedő csönd után. A helyzet az, hogy a csönd a szavaim után sem maradt abba. – Én elhúzódtam, egy idő után – kezdtem magyarázni, de itt már Nicónak is akadt mondandója.

– Egy idő után? – kérdezte, és egyből rájöttem, mennyire pocsékul fogalmaztam.

– Igen, én ... – lehunytam egy pillanatra a szememet, talán erőt próbáltam belőle meríteni. – Nem tudom miért tette, és azt sem tudom, miért reagáltam úgy, ahogy. De rettenetesen bánt, amióta csak megtörtént gyomorgörcsöm van, és rettegek a következményektől. Szabi nem jelent semmit, úgy nem, ahogyan te. Szabi a barátom, és hiányzott a barátsága...

– Gyakran szoktál csókolózni a barátaiddal? – kérdezte Nico a vonal túloldaláról, és sütött a megbántottság a hangjából. Abszolút megértettem, és szörnyen bántott, hogy ezt telenfon kell megejtsük, és nem tudjuk személyesen megbeszélni.

– Nem. Soha. Sajnálom, Nico. Őszintén. Elképesztően fontos vagy számomra, és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni. Mondj valamit, kérlek. – Az utolsó szavakat már csak suttogtam a telefonban, és kezdett könnyektől párásodni a szemem.

– Én... nem tudom, Reni. Kell egy kis idő – mondta végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után, én pedig éreztem ahogy belehasad a szívem egy kicsit.

– De ő csókolt meg engem – keltem a saját magam védelmére.

– Tudom – érkezett a válasz Nicótól.

– Nem jelentett semmit – suttogtam a telefonba.

– Tudom – felelte Nico, és úgy hangzott, mintha őt is éppen annyira gyötörné a dolog, mint engem. De hát akkor mihez kell neki idő?

A nyelvem hegyén volt, volt hogy a telefonba suttogom, hogy szeretlek, de egyrészt nem tűnt fair dolognak, másrészt nem telefonon akartam először mondani. Nico gyönyörű kék szemébe nézve akartam az ajkára suttogni, hogy aztán úgy csókoljon meg, hogy a nevemet is elfelejtsem. Mert biztos volt az érzéseimben.

– Sajnálom – mondtam végül, és bíztam benne, hogy érti, hogy ez a sajnálom azt jelenti, hogy szeretem.

– Tudom – felelte ismét, és aztán rövid búcsúzkodás után letette a telefont. Ő is.

Pocsékul éreztem magamat. Az elkövetkező napokban magamon kívül léteztem az iskolában is és edzésen is, és másra sem vágytam, csak hogy Marci vagy Dalma hajlandó legyen velem elmenni a Willysbe. Vagy bulizni valahova. Akármi, akárhol csak valahogy tudjak lélegzetvételhez jutni, szabadulni ettől a szívemet és a tüdőmet szétfeszítő nyomástól, amitől nem tudtam egészségesen levegőt venni, és képtelen voltam egybefüggően három óránál többet aludni.

A kálváriám csúcsa ennek a hétnek a péntek délutánján érkezett el. Januárhoz képest egészen kellemes idő volt, a pálya sem volt fagyott, szóval a kinti karámban tartottuk az ugróedzést Robival és Szabival. A szőkével azóta a bizonyos csók óta egy árva szót sem beszéltünk, úgy kerültem őt mint a pestist, mert gyerekes módon az ő hibájának tartottam az egészet. Ha Szabi megértőbb és elfogadóbb lett volna, nem lettem volna alapból feszült, ha Szabi nem idegesít fel a jövőm miatti "aggódásával", teljesen máshogy álltam volna az egész délutánhoz. Ha nem csókol meg, nincs ez az egész hercehurca.

Ahogy egész héten otthon, iskolába menet, órák alatt, dolgozatok közben, úgy a lóra felszállva, edzés közben is nagyjából ezek a gondolatok cikáztak fel és alá a fejemben. Dühös voltam, csalódott, és elképesztően fáradt mentálisan. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy elmértem az ugrás előtti távolságot – én öt vágtaugrásra számoltam az akadályt, de Herceg megoldotta négyből. Én nem számítottam rá, hogy ugrik, lemaradtam, mint a borravaló, és akkorát estem, mint az ólajtó – ahogy mondani szokták.

Ahogy megmozdítottam – vagyis, hát próbáltam megmozdítani – a jobb karom, tudtam, hogy valami nem oké, mert a mozgás legkisebb szándékára is össze kellett szorítanom a fogamat a karomba nyilalló fájdalomtól.

– Minden oké, Rena? – kérdezte Szabi a pálya túloldaláról felém sietve, és hónapok óta először láttam rajta azt, hogy tényleg aggódik miattam, nem csak flegmán méreget.

– Aha persze – feleltem. – Biztos csak zúzódott – vontam meg a vállam, pedig éreztem az alkaromban lüktető fájdalmat és a zsibbadást, és pontosan tudtam, hogy egy zúzódott csukló nem ilyen érzés.

– Hadd nézzem – lépdelt felém a srác, én pedig igyekeztem elrejteni a karom előle, kevés sikerrel – Mutasd már, basszus!

– Ahogy mondtam, semmiség – feleltem, felé tartva a kezem. De már csak az, hogy kinyújtva megtartsam, kis híján könnyeket csalt a szemembe. Amikor pedig Szabi a csuklóm mozgásterét próbálta ellenőrizni, és egy kicsit behajlította azt, egy rövid sikítás kíséretében szakadt ki belőlem a fájdalom.

– Semmiség, meg zúzódás, mi? – kérdezte a fiú szkeptikusan, én pedig lesütöttem a pillantásom – Beviszlek Fehérvárra – sóhajtott egyet.

– Erre igazán semmi szükség, ne fáradj. Bemegyek vonattal Pestre, és elmegyek a balesetibe.

– Ne legyél hülye, Kicsi... – A szívem óriásit dobbant, mert napját sem tudtam már, hogy mikor szólított így utoljára, és piszkosul hiányzott a barátságunk, annak minden csipkelődésével; a mély beszélgetéseink, a nyéki bulik, minden. – Szólok Petinek, hogy vigye be a két lovat, addig ülj be a kocsiba – szólt ellentmondást nem tűrően, én pedig engedelmesen bólintottam, és elindultam Szabi autója felé.

A két óra várakozás a fehérvári sürgősségin több szempontból is embert próbáló volt. Egyrészt a karom, mintha ketté akart volna szakadni, egyszerre lüktetett, szúrt, hasogatott és fájt, és egy ponton egészen biztos voltam benne, hogy egyszerűbb lenne csak levágni a francba, megkönnyítené az én életem, meg az SBO-n dolgozó orvosokét is. Másrészt viszont a két óra várakozás tökéletes alkalmat nyújtott arra, hogy Szabi és én beszélgessünk. Hosszú hónapok óta először tényleg, igazán, őszintén beszélgessünk.

Első körben elnézést kért és igazat adott nekem.

– Tényleg nem volt jogom arra, hogy megcsókoljak. Sajnálom. És azt is, ahogy viselkedtem, és amiket mondtam. Tudom, hogy ez nem szívja vissza a kimondott szavakat, de... Én tényleg csak azt szeretném, ha sikeres lennél abban, amit vágysz, ha ez a szerelem, akkor legyen ebben sikered. De kibaszott büszke lennék rád, ha nemzetközi szinten elismert díjugrató lennél, Kicsi.

Szabi szavai annyira jól estek, hogy a fájdalomtól nem lett volna amúgy már könnyes a szemem, fixen belekönnyeztem volna. Mert itt volt az a Szabi, akit büszkén mondhattam a legjobb barátomnak, akire bármikor számíthattam, és aki mindig támaszom volt, bármi történjen is.

– Hiányoztál – mondtam neki, és a vállára döntöttem a fejemet.

– Te is nekem, te boszorkány – dobta át a karját a vállamon.

Összességében kicsivel több, mint kettő és fél órát töltöttünk az SBO szíves vendéglátásában, és mikor végre távoztunk, egy bájos gipsz volt a teljes alkaromon. Nagyon nem értettem a doki által dobált latin szavakat, de annyi eljutott hozzám is, hogy tegyem össze a két kezemet, és legyek végtelenül hálás, amiért elég a gipsz és nem kell műteni. Az voltam.

Szabi volt olyan cuki, hogy hazavigyen, otthon pedig leboltoltam anyáékkal, hogy hadd repüljek ki egy napra Nicóhoz, mert muszáj voltam beszélni vele személyesen. A doki áldását adta, még Fehérváron a repülésre, szóval csak anyáék engedélye kellett, amit megkaptam, azzal a kikötéssel, hogy most már tényleg ideje lenne bemutatnom nekik Nicót. Megígértem, hogy még a szezon kezdete előtt elhozom, és őszintén bíztam benne, hogy sikeres lesz a találkozónk, és egyáltalán lesz még kit hazavinnem.

Másnap reggel, mielőtt felszálltam a gépemre küldtem egy SMS-t Nicónak arról, hogy tudom, hogy időt kért, és hogy azt ígérte, hogy majd keres, de két és fél óra múlva leszállok Brémában, szóval nagyon nagyra értékelném, ha kijönne elém.

Izgatott voltam, alig fértem a bőrömbe, mert így most már, hogy Szabival egyenesbe került minden, tényleg nyugodtan és teljes magabiztossággal adhattam Nico kezébe a szívemet.

Az elsők között csörtettem le a gépről, és ahogy kiértem a váróterembe, viszonylag hamar megakadt a tekintetem Nico szőke üstökén. A hátizsákommal a bal vállamon siettem felé.

– Hát veled meg mi történt? – kérdezte aggodalomtól csillogó tekintettel méregetve a begipszelt karomat.

– Szeretlek – dobtam le a táskám a lábunkhoz, a szavaimmal ledobott bombával együtt. – Azt hiszem nyár óta szeretlek, azóta, hogy azt mondtad, nem kell veled lefeküdjek, ha nem érzem rá magam készen. Szeretlek, minden rohadt kis porcikámmal, és ezt nem akartam telefonon elmondani, és nem is várhatott még heteket. Sajnálom ami történt, de szeretlek.

– Én is szeretlek téged. – Nico arcára is mosoly telepedett, és miután a szavak elhagyták a száját, valóban megcsókolt úgy, hogy a nevemet is elfelejtettem. 

****

Sziasztok!

Remélem ti is izgatottan várjátok már a karácsonyt - én nagyon. Ma feldíszítettem a karácsonyfát, a lakást, Lando futamot nyert, a McLaren  konstruktőri bajnok lett, és befejeztem az Azon az úton soron következő fejezetét (minden nap nyerhetne futamot LanLan, lehet akkor gyorsabban haladnék az írással 🤭

Mindenesetre elkészültünk az első visszaemlékezéssel, remélem tetszett nektek - én nagyon szerettem írni, még úgy is, hogy egy része már megvolt jóval korábbról. a következő fejezetben ismét Reniék jelenébe csöppenünk. 2014-be még olyan 3, 3 és fél visszaemlékezést tervezek, aztán már csak lényegesebb dolgokra fogunk visszatekinteni, de szépen lassan megismerkedünk majd a többi mellékszereplővel is. 

Dalmával már találkozhattatok a prológusban, és hamarosan a történet jelenében is előkerül majd, és őszintén remélem, hogy szeretni fogjátok.

Szokás szerint nem ígérek semmit, de igyekszem még idén jönni a következő fejezettel.

xx,

Dorka