1. fejezet

Lefújtam az esküvőt

A szezon előtti teszt kellően burokban, és ténylegesen az autók teszetelésének céljával zajlott ahhoz, hogy a két pilótának ne kelljen magából bazári majmot csinálva parádéznia az egész paddock területén, és így nyilván gyakorlatilag nekem sem nagyon kellett elhagynom a garázst, és másokkal interaktálni. De tudtam azt, hogy az első futam hozni fogja magával az elkerülhetetlent, és előbb vagy utóbb Nico meg én szükségszerűen össze fogunk futni és ezt a legkevésbé sem vártam. Majdnem három és fél év telt el az utolsó találkozásunk óta, és én azt hittem, hogy az idő meg a távolság majd segíteni fog abban, hogy begyógyítsa a saját magam által kitépett szívem helyét, de az ugyanúgy sóvárgott a németért, mint a megismerkedésünkkor. Ennek fényében pedig nem tudtam, hogyan álljak hozzá – kezeljem úgy, mintha idegen lenne? Üdvözöljem úgy, mint egy régi, távoli ismerőst a múltból, akivel néha futólag váltottunk néhány szót, ahogy egy régi szomszédot köszönt az ember? Úgy, mintha az elmúlt három és fél év meg sem történt volna? Nem tudtam, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben, és Danny, Dalma, Carlos és Lando rosszabbnál rosszabb tanácsokat adogattak.

Dalma szerint csak be kellene mutatnom neki, ha látom, Lando azt mondta, hogy nézzem levegőnek, Carlos azt tanácsolta, hogy fogjam a lehető legszűkebbre és legszükségesebbre a kommunikàciót, Danny pedig azt javasolta, hogy hagyjam, hogy alakuljon. Ne tervezgessek semmit a "nagy viszontlátásra", mert úgysem úgy fog történni és csak csalódni fogok. Alapvetően hajlottam arra, hogy igazat adjak neki, mert tudtam hogy igaza van. Az egyetlen probléma – szokás szerint – velem volt. Tudtam ugyanis, hogy nekem ez a "majd meglátjuk mi történik" mentalitás sosem ment, de mindig szörnyen irigyeltem Dannyt azért, mert neki igen. Összevesztek Dalmával? Majd megoldják. Lejár a szerződése? Tárgyal másokkal. Kirakta őt a Mclaren? Olyan még sose volt, hogy sehogy se lett volna. És Dannynek tényleg minden helyzete amióta csak ismertem, a végére valahogy úgy alakult, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőle. Ezzel szemben én? Végtelen plusz kettő lehetséges szcenáriót végigfuttattam a fejemben, amik közül nyilván volt egy szívemnek legkedvesebb – és persze sosem az teljesült.

Tudtam, hogy túl sokat várok ettől a találkozástól, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, ami ott motoszkált a fejemben, hogy talán ha Nico újra meglát előben, akkor újra lobban benne az a láng, ami bennem az elmúlt években sem szűnt meg parázslani. És persze ott volt a legrosszabb elképzelés, hogy talán már alig emlékszik rám, és talán fel sem ismert.

Az ajkam fizikai tépkedésével társított önmarcangolásból Carlos hangja szakított ki a Bahrein felé tartó gépen ülve:

– Eltűnt a gyűrűd. – Nem kérdés volt, kijelentette, de mégiscsak ott bujkált benne a kérdő hangsúly. Jogosan, mert amikor legutóbb találkoztunk, ott volt a szolid és elegáns eljegyzési gyűrű a bal kezem gyűrűsujján.

Reszelős sóhaj szakadt ki a számon, ahogy a kezemre fordítottam a tekintetem. A gyűrű valóban nem volt ott, de valami visszakerült – medalionos karkötő, amit Nicotól kaptam az első nyarunk végén az Intercontinentalban.

– Visszaadtam. És... – nyeltem egy nagyot, mielőtt befejeztem volna a mondatot: – lefújtam az esküvőt.

– Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de... én megmondtam. – Carlos szavaira csak bólintok, mert valóban jóideje rágta már a fülemet azért, hogy milyen égbekiáltó, tőről metszett hülyeség volt a balesetem után összejönnöm Szabival, igent mondanom neki, mikor megkérte a kezemet, és belekezdeni az esküvőszervezésbe. De... azután, hogy a lovaglás, mint versenysport megszűnt az életem része lenni, kellett valami ahhoz hasonlóan megnyugtató és otthonos, és Szabi tökéletesen beleillett ebbe a szerepkörbe, még akkor is, ha Nico mellett töltött évek alatt eltávolodtunk egymástól.

Szabi... biztonságos volt, mert tudtam, hogy mellette sosem fog úgy összetörni a szívem, mint a német mellett, mert nem voltam belé olyan végteleteking és mindent elsöprően, rózsaszín ködösen szerelmes. Ha pedig nem vagyok szerelmes, nem sérülhetek. Hibátlan logika volt szerintem, Carlos szerint viszont nem volt más, csak önámítás. Utólag hajlok neki igazat adni. Ugyanakkor Szabi kedves volt és segítőkész. Megértő és támogató a rehabilitációm alatt, és minden lépésnél fogta a kezem az úton, ahol megpróbáltam visszatérni a lovagláshoz. Messziről indultunk, mert eleinte a lovardába sem akartam kimenni, még Herceghez sem, akit mostanra a két unokahúgom lovagolt, egyelőre gyerek ügyességi versenyeken, de határozottan volt bennük potenciál, hogy sokra vigyék a lovaglással.

Az, hogy a 2022 novemberi balesetem annak a Valorous Stormnak az életébe került, aki nélkül egészen biztosan nem lógott volna a szobámban legféltettebb kincsként őrzött olimpiai bronzérem, eljuttatott arra a pontra, hogy lovat sem akartam látni, nem hogy felülni egynek a hátára. A versenyszintű díjugratásra egyébként sem lettem volna alkalmas a jobb lábamba került nyolc titáncsavarnak köszönhetően, de ha egészen őszinte akartam lenni magamhoz, nem is vágytam visszatérni hozzá. Rettegtem, hogy újra úgy járnék, mint Valorral, és azt is komoly eredménynek könyveltem el, hogy mostanra már egy lovat meglátva, megsimogatva nem az pergett a szemem előtt, ahogy Valor lába újra meg újra beleakad az akadályba, és a szerencsétlen esés közepette ráesik a kitörőre, ami beleáll a szügyébe, átszúrva a tüdejét. Én magam nem emlékeztem volna rá, mert a saját emlékeim homályosak és halványak voltak a balesetről, de az elégnél jóval többször néztem meg a felvételeket, hogy egészen biztosan az agyamba égessem a képsorokat.

– Mi vitt rá végül erre? – Carlos hangja rántott vissza a jelenbe, és mérhetetlenül hálás voltam neki azért, mert bár tudtam, hogy ki nem állhatta Szabit, és mindig arról beszélt, hogy mennyire értelmetlen a kettőnk kapcsolta, most nem kárörvendett.

– Főképp ez az állás. Nyék nagyon kényelmes volt a sebeim nyalogatására, de az ottlétem és Szabi nem volt több, mint megszokás. Nem voltam szerelmes, és magammal és vele szemben sem volt fair ezt az egészet erőltetni. Ráadásul, ha már arra rászántam magamat, hogy Nyéket otthagyjam, akkor Szabit is el kellett engednem. – Carlos egyetértően hümmögött, és a felhőket szemlélte a repülőgép ablakából. – Meg egyébkénti is ütötte volna Miamit az esküvőre kitűzött dátum. – A spanyol rám pillantva jóízűen felnevetett.

– De rendben vagy? – kérdezte aztán elkomorodva kissé.

– A legjobb úton haladok hozzá – bólintottam. – Nem ígérem, hogy újra a régi Reni leszek, de talán valami nagyon hasonlóvá képes leszek gyógyulni.

***

A bahreini pályát futam hétvége alatt össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a szezon előtti tesztek során láttam itt. Noha voltam már jó pár F1-es futamon, a hangulat, a légkör, a nyüzsgés és a csillogás újra és újra ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem. Összeugrott a gyomrom, a torkomban dobogott a szívem az izgatottságtól, és nem győztem kapkodni a fejemet a rohanó emberek között.

A teszt letisztult volt és egyszerű, felhajtástól mentes és tényleg az autókon és az adatokon volt a hangsúly. De egy futam hétvége, plána az első a naptárban, az egészen más körítéssel járt. A sajtó és televíziók emberi mindenfelé, hírességek itt és ott, a menetrendbe visszarázódó rutinos pilóták, újoncok, akik most tapasztalják először pilótaként egy versenyhétvége hangulatát. Rohanó csapattagok, pilótái után loholó PR-osok, mindig elfoglaltnak tűnő csapatfőnökök, itt egy riport, ott egy interjú, forgató Netflix stáb. Szerettem úgy gondolni az egész száguldó cirkuszra, mint kontrollált káoszra, mert belepillantva kuszának és követhetetlennek tűnt az egész. De benne minden részecske pontosan és olajozottan mozgott, hogy az a végeredmény szülessen belőle, amit a nézők feszült figyelemmel követnek.

Magával ragadó volt a pálya, Bahrein éjjel-nappal nyüzsgő és gyönyörű, az idő olyannyira szaladt, hogy mire egy kicsit észbe kaptam, már Carlos és Charles társaságában robogtunk a versenynapon a pályára. Az időmérő remekül sikerült a srácoknak, második sorból várták az indulást a két RedBull mögül, én pedig napról napra erősítettem magamat Charles mosolyaival szemben. Eleinte nehéz volt elhinni, hogy nem flörtölésnek szánja, mert valahányszor mosolygott, a szája sarkában megjelenő gödröcskék megpróbálták semlegesíteni a lábamban lévő titán csavarokat. Ráadásul a barnáskék szeme – tudom, ilyennek nem kellene létezni, és amíg nem láttam közelről, én sem hittem benne, de a srácnak tényleg olyan az írisze, amilyeneket unatkozó grafikusok szoktak Photoshopban színezgetni –, minden egyes alkalommal vele nevetett. De viszonylag hamar rájöttem azonban, hogy Charles csupán végtelenül kedves mindenkivel, és sármja része a kisfiús, ártatlan mosoly.

Így hát a térdem is egyre ritkábban remegett meg, és néha már egészen jókat sikerült beszélgetnem vele, ha egy társaságba kerültünk – ami viszonylag gyakran megesett, mivel az autó bemutatók óta gyakorlatilag minden ébren töltött percüket dokumentáltam. A rajongók valószínűleg örültek volna a nem ébren töltött percek fotóinak, de ahogy a The Rolling Stones is megénekelte, Nem mindig kaphatod meg, amit akarsz.

A fél szememet persze egész hétvégén Nicón tartottam – na persze nem szó szerint, de szemmel tartottam az eredményeit, és rettenetesen örültem annak, hogy bejutott a Q3-ba, és a 10. helyről vághatott neki a futamnak. Sosem értettem, hogy hogyan történhetett, hogy nem igazolta le őt egy nagy csapat, mert ha valaki, hát ő teljes mértékig megérdemelte volna ezt – tehetséges volt, megbízható, gyors és konzisztens. Talán rosszkor volt rossz helyen és sosem volt megfelelő az időzítés.

Amennyire jól indult a Ferrarinak a szombat, a vasárnap végül olyan rosszul végződött. Bár Carlos negyedik helyre behozta az autót, Charlesnek a negyvenegyedik körben ki kellett állnia mechanikai meghibásodás miatt a harmadik helyről Ráadásul Nico öt helyet hátra esve a tizenötödik helyen végzett, Landót pedig egy narancssárga traktorral küldte pályára a McLaren, és hat boxkiállással, végül két kör hátrányban a tizenhetedik helyen végzett. Előre sejtettem, hogy a hazaúton sem Landónak sem Charles-nak nem lesz valami rózsás a kedve. A futam legszórakoztatóbb eleme a világ össze büntetési tételét összegyűjtő Ocon volt.

A hétvége végső soron ment a medrében, és Nicót a kijelzőkön kívül máshol nem is láttam. Ennek azért örültem végtelenül, mert egyrészről így nyertem két további hetet arra, hogy felkészüljek rá, másrészt ezalatt a két hét alatt Danny minden jó tanácsa ellenére is további lehetséges forgatókönyveket tudtam tervezni a viszontlátásra.

– Fel a fejjel, kölyök! – veregettem vállon Landót, mikor a futam másnapján levágódott mellém a magángép kényelmes ülésébe. Abból, hogy gyakorlatilag rám se nézett, arra következtettem, hogy tényleg nagyon megviselte őt az autó előző napi gyötrelmes teljesítmény. – Nézd úgy, hogy innen csak felfelé lehet lépni, és mekkora eredmény és öröm lesz, ha ebben a szezonban felálltok majd a dobogóra. – Továbbra sem tűnt kifejezetten lelkesnek, így nagyot sóhajtva tovább próbálkoztam: – Ha elkövetkező két hétben annyiszor versz el FIFA-ban, ahányszor csak akarsz. – Ez mint mindig, ezúttal is bevált. Ha nem is a szokásos intenzitással, de a göndör brit srác szeme felcsillant, és lelkesen bólogatva kezdte ecsetelni, hogy hogyan fog – újra – rommá gyalázni.

****

sziasztok!

Még mindig rázkódok vissza ebbe a rendszeresen írós dologba, és ez talán a fejezetek stílusán és hosszúságán is érződik, de igyekszem nem túlírni őket. A folytatásról biztosat nem tudok mondani, csak hogy meglesz az első visszaemlékezésünk. A visszaemlékezős fejezeteknél biztosan lesz time stamp a címben, mert nem teljesen kronológiában fogunk haladni, viszont erősen gondolkodom, hogy a jelenhez is rakunk majd, csak hogy látszódjon hol járunk épp. De ez majd még elválik.

xx., D.